Mexikó ma. Dr. Hernandez, a kissé szórakozott, idősödő professzor, a világszerte elismert genetikus, aki a klónozás területén kísérleteivel bizonyítottan világraszóló hírnévre tett szert, kétségbeesett, reményvesztett asszonyokon segített nap, mint nap, olyanokon, akik már régen letettek arról, hogy gyermekük születhessen.
Hernandez professzor volt az egyetlen ember, akihez őszintén és maximális bizalommal fordulhattak problémáikkal az asszonyok. Jöttek a világ minden tájáról, hogy a doktor csodát tegyen velük, hogy testük rejtekében megindulhasson az élet csírája, aztán a várva várt gyümölcs végre beérjen, és kilenc hónap múlva megszülethessen maga az álom, a saját gyermekük.
A klinikán, ahol a professzor dolgozott, felkészültek arra is, hogy azokon az asszonyokon is tudjanak segíteni, akik donoroktól, vagyis teljesen ismeretlen férfiaktól szeretnének teherbe esni. Így lehetőség nyílt arra is, hogy az odalátogató hölgy elmondja, milyen típusú férfitól szeretne gyereket, illetve, hogy hogyan néz ki az ő férje, párja, kedvese, aki sajnos nem képes a gyereknemzésre. Rendelkezésre állt egy katalógus, amelynek segítségével ki lehetett választani a legmegfelelőbb donort, ezáltal a születendő gyermek minden eséllyel az anyára és a kiválasztott férfira, illetve azon keresztül a nemzésképtelen házastársra fog majd hasonlítani. Federico Hernandez szinte minden idejét a laboratóriumában töltötte. Éjt nappallá téve kísérletezett. Kísérleteinek fő csapásvonala pedig az emberi klónozás volt, noha soha nem volt bátorsága kipróbálni, mert félt a következményektől, ezért csapatával kizárólag állatokon végeztek kísérleteket. A doktort valósággal rémisztette a klónozással járó bizonytalanság érzése. Attól félt, hogy a nem várt következmények miatt rettegésben kellene élnie egész hátralévő életében, de magában biztosan tudta, hogy képes lenne rá. Hogy képes lenne egy lemásolt életet létrehozni. Ez a felismerés azonban oly erős kétségbeeséssel töltötte el, hogy maradt inkább a labor négy fehér fala között, és továbbra is, csak szerényen dokumentálta sikeres kísérletei eredményeit, de titkon bízott benne, hogy egyszer úgy is létre fog hozni egy életet, ami pontos hasonmása lesz valakinek. Csak még azt nem tudta, hogy ki lesz az a valaki, hiszen micsoda zavart keltene egy ilyen helyzet az eredetiben, hát még a klónozottban…?
Számtalan kérdés ostromolta elméjét:
- De vajon hogy fogadnának egy ilyen emberi jövevényt? Lenne-e édesanyja és édesapja? Hiszen a klónok nem rendes úton fogannak. Persze, hogy nem lenne édesapja… hogyan is lehetne? Édesanyja? Az édesanya kiléte is bizonytalan. Mert mi is történik? Majdnem minden úgy megy, mint egy mesterséges megtermékenyítésnél. De mégsem! Az anya – mert csak is így nevezhető – petesejtjeire van szükség, de annyi változás történik egy ilyen helyzetben, hogy nem kell az egész petesejt. Pontosabban az anya örökítő anyagait eltávolítják belőle, akárcsak úgy, mintha egy tükörtojásból kikapnánk a sárgáját, és csak a fehérje maradna, mint egy burokként meg. Ebbe a burokba kerül aztán bele a klónozni kívánt személy információs halmaza, amely hordozza magában a lemásolandó személy teljes egyéniségét, külső és belső tulajdonságait egyaránt. Semmi másra nem is lesz szükség a lemásolandó személyből, mint egyetlen egy sejtecskére. Ezt a sejtet ültetik aztán be a kilakoltatott petesejtbe, s az ily módon megtermékenyített petesejtet pedig visszaültetik az anya méhébe. Ez az anya lesz aztán, aki táptalajául szolgál a másolatnak. De ez csak képzelgés, ábrándozás. – nyugtatgatta magát a professzor.
- Milyen különös ez. A lélek birodalma… Azt hinnénk, nincs két egyforma lélek, és lám csak, ha úgy alakulna… Nem tehetem meg. Nem tehetem. – morfondírozott magában Federico.
A professzornak nem volt családja, mert élete fiatal évei úgy suhantak el a laboratórium falai között, mint egy villanás. Az életét adta a kísérletekért. Volt viszont egy fogadott keresztfia Roberto, akit mindennél jobban imádott és saját fiaként kezelt. Robertonak pedig volt egy ikertestvére. Olyanok voltak, mint két tojás. Külsőre senki sem tudott köztük különbséget tenni. Még Federiconak is nehezére esett, de volt mégis egy különbség. A másik fiúnak, Juannak, volt egy apró szemölcs a homlokán. Roberto és Juan elválaszthatatlanok voltak. Természetük azonban nagyon különbözött egymástól. Roberto volt az örök vállalkozó szellemű, a kalandor, a szenvedélyes. Juan, pedig mint jó kistestvére, a visszahúzódó, a gátlásos, a gyengébb akaratú. Robertot szinte minden érdekelte, Juan művészlélek volt, ahova tették ott maradt, soha nem lázadt senki és semmi ellen. Édesapjuk régi jó barátságot ápolt Federicoval. A professzor ott volt az ikrek születésénél is, és Robertot már születése pillanatában a szívébe zárta.
Ahogy nőttek az ikrek, Roberto volt az, aki állandóan Federico fehér köpenye körül bujkált, és mindenre kíváncsi volt, ami a klinikán történik. Ez idő alatt Juan a szüleivel volt szívesebben. Rajzolgatott, zenét tanult. Roberto rengeteg időt töltött a professzorral, már-már többet volt vele, mint családjával. Így nem is volt csoda, hogy Federico úgy a szívébe zárta őt. A professzor fáradtan rogyott le öreg, megfakult karosszékébe. Felkapcsolta éjjeli lámpáját, kényelmesen felrakta lábát az asztal szélére, kézbe vette a klinikán készített feljegyzéseit, és szokásához híven, saját világába menekült, majd pillanatokon belül teljesen el is merült benne. Elmélkedését a telefon nyugtalan csörgése szakította félbe.
- Hallo? – mondta Federico.- Federico! Federico! – önkívületi állapotban kiáltozott egy ismerős női hang.
- Mi történt Luisa? – esett kétségbe Federico. A vonal másik végén, Luisa, a fiúk nevelőanyja zokogott.
- Mondd már Luisa! Teljesen megrémítesz! Mi van? – kérdezte idegesen a professzor.
- Jajj, Federico! Roberto…
- Mi van Robertoval? Mi van vele?- Istenem, Robertot baleset érte!
- De ugye nem súlyos, Luisa hallasz? Ugye nem súlyos?
- Meghalt. Autóbalesetet szenvedett. – zokogott tovább a nő. Federico percekig, talán órákig állt telefonnal a kezében. Érzéketlennek tűnt, szeme homályosan csillogott, még csak pislogni sem tudott, vagy a hír annyira megrázta, hogy minden reflexszerű érzéke kikapcsolt. Úgy tűnt, mintha az idő állt volna meg vele, és ő a múltban ott akarna maradni, nem akarna onnét egy tapodtat sem mozdulni. Nem akarta a jövőt, ami immár csak a keresztfia nélkül megy tovább. Meg akarta állítani az idő rohanását, és ettől azt várta, megáll majd a fájdalom is, amely mérhetetlen súlyával nehezedett egész mellkasára. Levegőt nem kapott, de nem is volt rá szüksége. Élni sem akart, csak úgy lenni, érzéketlenül. Levegő nélkül. Csak úgy, ahogy Roberto nélkül. Mert Roberto volt számára az élet, életének értelme. Olyan volt pont, mint az éltető levegő.
Dr. Hernandez kemény ember volt. S bár lelkét apró darabokra törte Roberto halála, mégis rendíthetetlenül az életben hitt a halál ellen. Könyörtelen fájdalom lakott lelkében. Nem kényszerítette őt senki, hogy annak idején megszeresse azt a kisfiút, és örökre a szívébe zárja. Okolta magát, amiért gyenge volt és engedett az érzéseinek. Milyen jó volt addig, amíg csak a laboratórium és a páciensek léteztek, és még nem volt Roberto. És most, huszonöt év elteltével elveszítette őt örökre.
- Ezek után soha senkit nem engedek magamhoz közel! Soha! – szorította ökölbe kezét Federico. Lara, a fiatal bártáncosnő, a sötétbőrű brazil lány már régóta Dr. Hernandez páciense volt. Nagyon szeretett volna gyereket, de párjával, a szintén kreol bőrű Alejandroval hiába próbálkoztak. Alejandroról időközben kiderült, hogy steril, és nem lehet gyereke. Lara ebbe nem akart belenyugodni, és egyik nap választott a klinikán lévő katalógusból egy Alejandrohoz hasonló férfit, aki majd gyermeke apja lesz. A vizsgálatokat elvégezték, és több petesejtet is levettek a fiatal lánytól, hogy a donor ivarsejtjeivel összehozzák azt a kis kémcsövekben, hogy aztán Lara testébe visszaültetve, Larának esélye legyen átélni egy csodálatos terhességet és szülést. A vizsgálatokat és a petesejtek levételét Barbara, Federico egyik kolleganője végezte, és miután befejezte a műveletet, elzárta a fagyasztóba Lara petesejtjeit. Federico tudott erről, és vállalta, hogy a beültetést majd ő végzi el.Ebben az időben volt az, hogy Juan, a másik fiú, ellátogatott az öreg genetikus rendelőjébe.
- Juan! Fiam! – ölelte meg a fiút Federico. Szeme könnyekkel telt meg, mert olybá tűnt, mintha Roberto állt volna előtte teljes életnagyságban.- Mi járatban vagy itt fiam? – kérdezte Federico.
- Nekem is hiányzik. Nélküle úgy érzem, elveszek! Ő volt, aki mindig megvédett mindentől. Ő mindig tudta, hogy mikor mit kell tenni. Én nem vagyok ilyen. – beszélt magáról Juan kényszeresen, mint aki úgy érzi, neki kellett volna vesznie, és testvérének élnie tovább. Federicot megríkatta a fiú, teljesen összezavarodott attól, amit az imént hallott.- Federico, kérlek, vedd le ezt a szemölcsöt a homlokomról! Olyan akarok lenni teljesen, mint amilyen a testvérem volt! – kérte Juan. A professzor megnézte Juan homlokát.
- Jól van. Semmi akadálya Juan! Már régen ezt kellett volna tennünk! – mondta a doktor és elérzéstelenítette a bőrt körülötte, majd egy ügyes mozdulattal megszabadította a fiút a szemölcstől.
- Köszönöm! – mondta Juan.
- Ugyan, semmiség! Menj fiam, menj! Üdvözlöm apádat, és ne szomorkodj! Bár tudnod kell, a szomorúság, a bánat része az életünknek. Juan, amikor szomorkodsz, nézz a szívedbe mélyen, és meg fogod látni, hogy ami miatt sírsz, valójában abban lelted valaha az örömödet! Így emlékezz Robertora. Minél mélyebben szántja lelkedet a bánat a bátyád után, meglásd, annál nagyobb örömök befogadására leszel majd képes életed során. Én is így vészelem át ezt az időszakot, és tudd, Roberto is így tenne! Menj! – Juan elment. Federico lerogyott fehér gurulós székére, és az ablakhoz húzta magát. Hirtelen valami egészen – saját maga számára is – elképesztő, őrült gondolata támadt.
- Létrehozom újra Robertot. Megteremtem őt! – a gondolat annyira izgatottá tette, hogy rögvest munkához látott. Nem gondolkodott semmin, nem engedte, hogy elméjét újra és újra ellepjék a kétely démonjai. Fogta Lara petesejtjeit, és előkészítette. Eltávolította belőle Lara minden információját. Lázasan előszedte Juan szemölcsét az üveglapkáról, és egy kicsiny sejtet beleültetett belőle az üres petesejt burokba.
- Ez a burok lesz a bölcsőd Roberto! – Federico nem látott, nem hallott, csak csöndben tette a dolgát. Fehér haja, ha lehet még fehérebbnek hatott, ahogy az izgatottság összeborzolta. Pupillái feketén, lázasan égtek. Teremtett. Teremtett, mint ahogy Isten teremtette az első emberpárt. Kiszáradt a szája, a torka, de nem törődött vele. Csak a cél számított, és semmi más. Hogy mit szólnak majd? Elfogadják majd? Nem érdekelte. Nem akarta, hogy érdekelje. Oly régóta vágyott már erre, és most volt itt a lehetőség, amely soha vissza nem tér. A fiú, akit mindennél jobban szeretett, meghalt. Most újra élhet. Ha sikerül, igen. Ahogy végzett, a kis üvegcsét visszahelyezte a fagyasztóba. Lara visszajött a klinikára, hogy elvégezzék a beültetést. Federico izgatott volt. Nem találta a helyét.
Már előre erős lelkifurdalást érzett azért is, amit még meg sem tett. Úgy érezte, hogy bűnt követ el az egész emberiség ellen, ha megteszi. Ha azt a petesejtet ülteti vissza Lara testébe, amelyben Juan hasonmása fejlődik majd, talán úgy meghurcolják, amint tettére fény derül, hogy ő maga sem élné túl. Egyfolytában győzködte magát, hogy nem teheti meg. Ő nem dönthet egyedül emberi sorsokról. Nincs joga ahhoz, hogy tönkretegyen egy asszonyt, aki bízik benne, és aki úgy vágyik egy gyermekre. Nem képzelheti magát istennek, sőt mi több, nem bírálhatja felül isten akaratát. Már-már az őrületbe kergették vad gondolatai, de valami ismeretlen erő nem engedte, hogy elrugaszkodjon az álmaitól. Gyötrődött, erős lelkifurdalást érzett, de képtelen volt bármit is tenni.
- Barbara, kérlek, végezd el a beültetést Laránál. Én, most hazamegyek, nem vagyok jól. – Dr. Hernandez sietve elhagyta a klinikát. Barbara kivette a fagyasztóból az egyik üvegcsét, és Larához sietett, aki már elő volt készítve a beavatkozáshoz. Barbara nyugodtan, jó rutinnal végezte el a beültetést.
- Lara, meg is vagyunk! Most már csak pihennie kell, és minden rendben lesz! – mosolygott a doktornő sokat ígérően.- Köszönöm doktornő! – mosolygott Lara is. Hernandez kisétált a partra, és egy sziklán ülve kémlelte a messzeséget. Tekintetét olyan messzire engedte a látóhatáron, amennyire csak tudta. Nem koncentrált semmire és ez volt most a legjobb, amit tehetett. Aztán lassan előtört elméjébe eltemetett gondolata, és újra látni vélte Robertot.
- Az idő. – gondolta. - A tegnap csupán a mai nap emléke. A holnap pedig nem más, mint a mai nap álma. Az álmok azért vannak, hogy valóra váltsuk őket, mert ha idő előtt, vagyis megvalósulásuk előtt vesznek a semmibe, akkor kár volt őket megálmodnunk, kár volt az időt pazarolnunk rájuk. A múltunkban rejlik jövőnk kulcsa. Az én kezemben olyan isteni hatalom van, egy olyan kulcs, amelynek segítségével a múlt alá temetett holtak újra élhetnek majd. – egy kavicsot dobott a tengerbe, és úgy érezte, ezen mozdulatával megszabadul majd az önmarcangoló gondolataitól is. Nem így történt. Nem bírt tovább csak saját társaságában maradni, mert úgy érezte menten megbolondul. Visszarohant a klinikára, ami szinte az otthona volt.
- Még sem tehetem! Meg kell semmisítenem! Nem vagyok isten, hiába az álmok! – gondolta magában, és közben idegesen feltépte a fagyasztó ajtaját.
- Az üvegcse! Hol van az üvegcse? – kutakodott ingerülten. Barbara lépett be a szobába.
- Federico! – mosolygott a nő. – Beültettem Larának az egyik petesejtet, amit előkészítettél. Amit oda a fölső polcra tettél! Rendben ment minden, nyugodj meg! Most hazamegyek, holnap találkozunk! – mosolygott Barbara és kiment a szobából. Hernandez leforrázva állt.
- Hiszen megtörtént. Isten akarata volt. Barbara nem a Larának előkészített petesejtet ültette be, hanem az én teremtményemet. Istenem, most mi lesz? Hogy lesz ezek után? – rogyott le a vizsgáló ágy szélére.
- Most aztán tényleg bajban vagyok. Roberto és Juan gyönyörű fehér bőrű ikerpár voltak. Lara nem éppen fehérbőrű nő, tehát, ha Juan klónja megmarad, akkor szemmel látható lesz a különbség. – A professzor talán még soha nem érezte magát olyan rosszul, mint aznap. A hónapok könyörtelenül teltek, az idő rohant. Lara hasa szépen gömbölyödött, Federico félelme pedig egyre csak nőtt. Eljött a szülés ideje. Federico ott volt végig, egy pillanatra sem tágított Lara mellől. Hirtelen páni félelem tört rá.
- Mi lesz, ha valami rendellenességgel születik majd? Hiszen ez annyira más, mint egy normál megtermékenyítés. A kisfiú egyszer csak felsírt, és Federico megkönnyebbült. A hangja olyan volt, mint bármelyik csecsemőé, de a babára félve nézett rá.
- Gyönyörű, egészséges kisfiú! – kiáltotta Barbara boldogan, és feltartotta a magasba a csöppséget. Federico ekkor merte csak szemügyre venni a gyermeket.
- Roberto. – mondta egészen halkan, könnyeivel küszködve. – Hát itt vagy újra fiam. Évek teltek el. Hosszú évek. A gyermekből egy-kettőre tinédzser lett, majd elérte a húsz évet. Szakasztott mása volt Juannak és persze Robertonak. Az idő természetesen elment Juan és Federico fölött is, de Juan és a fiú hasonlóságához nem fért szemernyi kétség sem. Lara soha nem értette, hogyan történhetett, hogy fia fehér bőrű lett, és vonásai egyáltalán nem hasonlítottak az övére, de imádta a fiát, hiszen egész életében arra vágyott, hogy anya lehessen. Juan értetlenül állt Federico elé többször is, azzal, hogy a professzor magyarázza meg, mire vélhető ez a hatalmas hasonlóság közte és Lara fia között. Federico hajthatatlan volt. Akkor úgy gondolta, a sírba viszi majd magával a titkát.
A fiú Federicót tekintette apjának, Larát pedig az anyjának, noha egyikükhöz sem volt genetikailag köze, Federico pedig épp úgy imádta, ahogy annak idején Robertót. A professzor elégedett volt élete fő művével, még akkor is, ha tudta, egyszer mindezért meg kell majd fizetnie. Tudta, hogy a fiúnak joga van, hogy megtudja fogantatása körülményeiről az igazat, de fogalma sem volt róla, hogy mondja majd ezt el neki. Egyik délután mégis megtette. A súly, amit hosszú évek óta cipelt már, elviselhetetlennek tűnt. Könnyítenie kellett hát a lelkén. Diego látszólag nyugodtnak tűnt. Nem szólt közbe, csak figyelmesen hallgatta a professzort. Épp úgy, olyan csillogó szemekkel, olyan lelkesedéssel, ahogy Roberto is húsz évvel ezelőtt. Federico rettegett a fiú reakcióitól, de lehet, hogy annak több időre volt szüksége, hogy felfogja és feldolgozza, amiről a professzor beszélt. Diego csak mosolygott, tekintete homályosan csillogott, barna szemei csalódottságot tükröztek.
- Ettől féltem. – mondta Federico. – Nekem nem volt ehhez jogom. Bűnös vagyok.- Papa, kérlek, ne okold magad! Nekem csak te vagy! – mosolygott tovább Diego, de csalódottságát továbbra sem sikerült elrejtenie. - Hiszen Roberto is épp ilyen volt. Normális reakció. – állapította meg Federico magában.
- Akkor, ezek szerint, én csak egy klón vagyok, igaz? – kérdezte a fiú.
- Nem, ez nem ilyen egyszerű Diego. Te egy hús-vér ember vagy, aki egy önálló egyéniség.
- Hiszen te mondtad, hogy tökéletes másolat vagyok csupán. Egy klón. Ez azt jelenti, hogy az anyám nem is az anyám? És ki az apám? Talán Alejandro bácsi, vagy Juan édesapja? Akkor én most ki vagyok? Én vagyok Juan tökéletes reprodukciója? Vagy Robertóé? Az ő testvérük vagyok, csak jóval később születtem meg? Kérlek, mondd el, ki vagyok én! Papa, kérlek, mondd el nekem. Én a te fiad vagyok, hiszen csak így lehet, érzem!
- Az én fiam vagy! Hozzám tartozol. Én teremtettelek! Ezt a nyomást, amit ezután kell majd elviselnem, nem fogom kibírni. Össze fogok roppanni a teher alatt, ezért elmegyek innen. – mondta elkeseredetten a professzor.
- Ezt nem teheted meg velem! Nem hagyhatsz itt! Nélküled mihez kezdenék? – fakadt ki a fiú. – Veled akarok menni, papa!
- Ó, te! Ha tudnád, milyen sokat jelentesz nekem! Te vagy egész életem álma, az értelme! Most, hogy te élsz fiam, hogy újra élsz, megnyugvással tölt el, mert bebizonyosodott a csoda!
- Kérlek, hadd menjek veled! Nekem nincs itt senkim! Senki nem szeret papa, egyedül te!
- Ez nem így van, hisz tudod!
- Juan Robertót látja bennem, és ez emlékezteti őt régi önmagára. Amikor esetlen volt, visszahúzódó, nem olyan, mint most én. Tudom, hogy e miatt nem szeret engem. A riválisát látja bennem. De papa, én nem akartam, hogy újra megszülessek, úgy, mint Robertó. Ezt te tervelted így ki! – fakadt sírva a fiú.- Ne fiam, ne sírj! Ezzel csak még jobban megnehezíted a szívemet, hiszen ahányszor csak rád nézek, eszembe juttatod, hogy azzal, hogy megteremtettelek, micsoda zűrzavart okoztam a te életedben is! Pedig, hidd el, ezt nem akartam! Elmegyek. Előtted itt az élet!
- Nincs helyem az életben. – mondta Diego lemondóan.
- Maradnod kell! Csak én megyek! Roberto itt maradsz!- Nem vagyok Roberto. Diego a nevem!
- Ne ellenkezz! Vigyázz anyádra, ő az életét adná érted! – mondta Hernandez, és elsietett. Diego szemeiből könnyek potyogtak. Egy darabig még álldogált, aztán Federico után rohant, de már nem látta sehol. A fiú tudta, hogy egyetlen hely volt, ahová Federico mehetett, az pedig a repülőtér, ahol saját kisgépét is tartotta. Néha, ha úgy hozta kedve, fölé szállt a felhőknek, ez mindig megnyugtatta. Diego taxiba vágta magát, és kisietett a reptérre. Jól sejtette. Federico éppen beszállni készült a gépbe.
- Papa! Papa várj! – kiabálta a fiú, és közben futott a gép felé az erős napfénnyel szemben.
- Diego! - Papa, várj, veled megyek!-
Na jó, gyere! – nyújtotta a kezét Federico. Diego fürgén felpattant a gépre, és beült Federico mögé. Felszálltak. A látvány, ami eléjük tárult csodálatos volt. Mindketten boldogok voltak, mert itt érezték igazán szabadnak magukat. Federico örömében sírt, és hátranézett a fiúra, hogy tekintetével óvja, megsimogassa egyetlen fiát.
- Papa, vigyázz! – kiabálta Diego! – Papa, a hegy, emeld meg! Ezek voltak a legutolsó szavai, aztán hirtelen a hegy oldalának csapódtak, és a kisgép azonnal kigyulladt, majd szilánkjaira hullott. Titkukat a kék ég őrzi és a bárányfelhők, amelyeket az óta már szétkergetett a szél.