Kifestő

Évszám
2011
Beküldő
szum7
Az ágyból a csillagokat számolta. Megpróbált valamennyinek jelentést adni. Hogy az így ragyog, az úgy mosolyog, próbálta forgatni jobbra-balra, beleélte magát a szituációba, hogy az űr felfoghatatlan. Próbálta felfogni, hogy vannak dolgok, melyek felfoghatatlanok.
Valahol elakadt a számolásban. (Tudni illik nem a következő szám volt nehézkes, az energiával voltak gondok: elaludt.) Elaludt.
Egy újabb átlagos nap állt előtte. A belvárosban élt egy néhány négyzetméteres lakásban. (Szerette így emlegetni másoknak is - néhány. Így sosem jegyezték meg, hogy az kicsi, elég, vagy nagy, nem kellett a folytonos szimpátiára és egyéb tanácsokra bólogatnia.) Az igazság az, hogy két kisszoba és a mosdó volt összesen. Neki elég volt. Másoknak nem volt elég.
Meztelenül kilépett az utcára, egy villamossal, két busszal utazott a munkahelyére. Közben azon gondolkodott, hogy mikor öltözött fel. Nem emlékezett olyasmire, hogy felhúzza a nadrágját, zokniját, cipőjét, ing, nyakkendő (nyakkendőt is tud kötni?), zakó.
A munkája annyiból állt, hogy reggel felé leül egy székbe, majd később felkel onnan.
- Reggelt.
- Reggelt.
Ezek a különböző kollegák egyforma köszöntései voltak. Nem tartozott a munkájához, hogy feleljen, ezért szeretett csak reflexszerűen bólintani rájuk. Monoton lépkedett az előzőleg említett forgós szék felé, felülírva az előző napi lépteit, az azelőttieket, előttieket... Valóban nehéz leírni egy napját, hisz azok hajszálpontosan megegyeznek előző és majd elkövetkező társaikkal. Egyik lépte egy szerda, majd a következő már csütörtök, szembejön az utcán egy óra, egy pénteki óra, egy szombati perc.
Néha egy kis változatosság. Munkája közben a főnöke szólította meg:
- Á, épp magát keresem. Jó napot. - Valamelyik nap. Nem érdekes melyik.
- Jó napot. Hamarosan leadom a következő anyagot, csak még néhány...
- Hagyja ezt, nem ezért kerestem. Beszélni szeretnék magával. Jó híreim vannak! Nem, nem is így akartam nekikezdeni... - zavarban volt. Igazat kell adnunk ennek a zavartságnak, emberünk valóban rendelkezik egyfajta kényelmetlen aurával. A főnök úr (gyors jellemzés: céltudatos, ambiciózus, de figyelmes - rendes ember) alkalmazottja kedvében akart (akart: céltudatosság) járni. - Maga a legjobb emberünk. Úgy dolgozik, mint egy gép! Semmi hiba, megbízható sebesség, pontos határidők.
- Köszönöm.
- De... - szemöldökét összehúzta, kicsit hunyorítva végigjárta kötelességtudó hallgatóságának arcát. - Az igazság az, hogy épp ezért aggódom magáért. Nézze, ez egy monoton, egyhangú irodai munka, amit itt legtöbben végzünk, és tudom, hogy hosszú távon ártalmas az egészségre. Voltam pályakezdő is, tudja.
- El akar küldeni?
- Nem, dehogy! Nem azt mondtam, hogy maga a legjobb? Egyszerűen azt kérem, hogy vegyen ki szabadságot! Egy ideje figyelem magát. Átnéztem az aktáit. Azok szerint maga szünet nélkül dolgozik! Ez... ez nem normális. Máshol is így volt?
- Így. Bírom a munkát.
- Azt elhiszem. De figyeljen, azt már nem, hogy az ember teljesen meg tudná ítélni önmagát kívülről. Nem szeretném komolyabb kezeléseknek alá... kényszeríteni. Ismerem a helyzetet, önnek egy kis pihenés kell csupán. Fizetett szabadság! Nem veszít semmit.
- Szeretek dolgozni.
- Nem fogok könyörögni.
Bele kellett egyeznie.
A főnöke nyilván tisztában volt a fejbólintásokkal, és egyéb kedvtelen magaviselettel. Félt és aggódott, valóban emberségből (ritka!), hogy ezért ők, és az állandó hajsza a felelősek.
- Hagyja csak azokat a papírokat. Rakja át Kádi asztalára. Kádi! Hogy állsz az anyaggal?
- Üres óra. - Kádi Tamás hangja. Középkorú kezdő. Mindenki, aki találkozik vele, először a dús, göndör hajába akasztja tekintetét. Talán ettől olyan gubancos.
- Nos, örömmel fogod hallani, hogy találtam neked tennivalót. Parancsolj. Pár oldal, nem szakadsz bele. Neked pedig jó pihenést.
Így kénytelen volt hazafelé venni az irányt. A munka egyszerű megoldás volt eddig, hogy múljon az idő. Mások is rendszerint belefeledkeznek dolgos napjaikba. Plusz hasznos, mert ha egyhangú is, a pénz nem elhanyagolható. De most felesleges ezen gondolkodni. Azt a problémát kell megoldani, hogy most mihez kezdjen.
Gondolt arra, hogy elutazik. Rájött, hogy lusta az előkészületekhez, összepakolni, tervezgetni, és nem is ismer semmi más országot, ahova szívesen ellátogatna. Belvárosi őslakosként úgy döntött, hogy kisebb rendezvényeket fog végiglátogatni. Esetleg felszed egy-két hobbit, ha sikerül. Hétfő, hétfő, este kilenc óra, szerda, péntek...
- Á, te is rajongsz a szamurájokért?
-Mikért? - körülnéz. Eszébe jut, majd ellenőrzésképp utána számol, hogy ez a hatodik nap, a japán kiállításé. Nem nagyon koncentrált. - Persze, nagyon érdekes.
- „Érdekes", bizony, ez a megfelelő szó. Egyébként, szia, hadd köszönjek. Ugye... emlékszel rám?
Homályosan. Egyetemi barátja, majd egy évre kollegája volt az illető. Barátságuk és ismeretségük szakaszokra oszlott, kezdve az egyetemmel. Majd elváltak. Később összefutottak egy munkahelyen, azonos szakmájuk lévén, de csak egy évet töltöttek együtt - a barátot elbocsájtották. Volt egy nagy veszteséggel járó balhé, ami valóban az elbocsátott figyelmetlenségén múlott. Amikor elváltak egymástól ő azt mondta, hogy nem is bánja, rég örült volna, ha megválnak tőle. Ez a vágy ütközött ki rajta, és vezetett a szándékos figyelmetlenségéhez és egyéb hibákhoz. A tudatalatti felszínre törése! Szerette megmagyarázni, hogy nem a képességein múlott.
- Persze, szervusz. Hogy vagy?
- Á, egy pillanatig már az ellenkezőjét hittem. Tudod, a szemeid zavarából, úgy kissé ide-oda tekintgettek. Jól-jól. - ahogy karjai lengedezéseivel mutatta, hogy  mennyire jól, észrevette a karóráját. Leolvasta az időt. - Mennyi? (nagy szemek) Figyelj, nagyon örülök, hogy találkoztunk, de mennem kell. Nem jönnénk össze, esetleg egy másik nap? Tényleg nem akarom ennyiben hagyni...
- Remek ötlet. Mikor tudsz....
-Két nap múlva, az vasárnap, kicsivel naplemente előtt. Margit sziget, természetesen. Várj, mindjárt mondom, mikor van a naplemente... - előkeres egy gyűrött papírost - vasárnap, az 17.-e, 19:35-kor már sötét van, tehát előtte fél órával. Így jó?
- Rendben.
- Bocs, most rohannom kell. Akkor viszont látásra.
Ezzel elsietett. Mikor kicsit távolabbra ért, már futott - különböző járókelők fordultak utána, hogy táskával vagy ékszerrel szalad-e így.
Úgy néz ki talált egy hobbit.
A következő két napra tervezett programját el is hagyta, nem érezte fontosnak. Úgy döntött előbb találkájával végez. Bergson nyomán nem tartott soká, míg kiért a Margit szigetre.
Barátja már a bejáratnál figyelte a villamosát. Csak remélni tudta, hogy szerencsésen összefutnak valahogy, mivel pontos helyszínt nem beszéltek meg.
-Üdvözöllek, üdvöz légy! (Szia. - valahol, elvesző hangerővel, a monológba ékelve.) Gyere, tudok egy remek kilátó pontot, ahonnan gyönyörű a naplemente. Hisz ezért jöttünk, nem? Mindkettőnknek szüksége van a naplementére. - túl sokszor használta ezt a szót. Bárkit meg tudott volna győzni róla, hogy e szónak varázsereje van. - Kirúgtak, igaz?
- Mi, ez meg honnan jött?
- Hogy ráérsz a találkozóra. Ilyenkor még dolgozol, nem?
- Igen ez igaz, de honnan tudnád a beosztást?
- Még mindig...
- Nem, már nem ott vagyok. - tudta mire gondol. Kezdte újra felvenni a régi kapcsolatukat, újra emlékezni rá, hogyan kell barátjával bánni. Lehetőleg úgy, hogy mindent a legelején megválaszol, különben veszélyesen elkalandozik.
- Á. De(-eee) akkor az... új munkahelyeden nem vagy ott. Azt mondtad, „ilyenkor is".
- Szabadságra küldtek.
- Oh, öregem, ez annyit tesz, mint...
-  Fizetett szabadság. A főnököm kért meg személyesen, hogy vegyem ki végre. Azt hiszem... biztos igaza volt.
- Személyesen? Remek téma! Beszéljünk erről. A kérdésem: miért? Ezek szerint szükséged van a pihenésre. Mié(-ééé)rt? Itt üljünk le.
Már a megnevezett kilátó ponton voltak, nem pedig felé tartottak. A Nap kezdett sárgából vörösbe fordulni.
- Azt mondta, túl sokat dolgozom.
- Az mindegy. Mit mondasz te?
A vállát vonogatja. - Nem érzem, hogy fáradt lennék.
- Mit érzel?
Rengeteg válasza lehetett volna. Langyos áprilisi naplemente volt, kellemes meleg szél fújt végig a Dunán. Egy-két bogár szálingózott még a levegőben, de a többség már a fűben bujdosott. Napsugarak keverték aranyra a kék hullámokat.
- Semmit.
- Ezt hogy érted?
- Hogy értsem? Mit kéne mondanom?
- Ezt csak te tudhatod.
- Ha összeszedem magam se érzek semmit. - ezt a „semmi"-t hihetetlen átéléssel ejtette. - Nem leszek boldogabb a munkától, csak csinálom, hogy múljon az idő. Nem érdekel a pénz se, mit kezdjek vele? Minek? Vehetek rajta valami luxuscikket, vagy elmehetek nyaralni... De mit csináljak ott, pihenjek? Fáradt vagyok talán? Évek óta nem érdekel semmi, évek óta semmire se figyelek, hogy lennék fáradt? Vagy mehetek kalandokat keresni, hogy aztán elmeséljem másoknak, milyen jó nekem. Csak épp engem nem izgat.
- Sok mindent nem soroltál fel. Jó, ezek a dolgok nem izgatnak, de akkor biztos egyebek igen. Na, például a nagy közkedvelt téma, a kapcsolatok.
- Volt valakim. Aztán rám unt, és én is rá. Ugyan az.
- Csak csalódtál. Túl kell élni, továbblépni...
- Minek? Nem látom értelmét. Mindenki csak találgat... - itt már magában dünnyögött. Majd fennhangon vádaskodni kezdett: - Te is, mit látsz a naplementében? Tessék, ez egy tökéletes példa, hogy megértsd a problémámat. Te is csak találgatsz, kétlem, hogy jobban értenéd, mit látsz, mint egy süket, néma, vagy vak.
- A naplementéről beszélsz? Mindig nézd meg a naplementét! - taglalva, sajátságos stílussal. - Hogyne érteném? Mármint nem értem, hanem csak tudom, hogy mit kell(-l) értenem. És az messze nem az egész. De ennyire ne vesszünk el a kérdésben.
Te egyszerűen csak berögösödtél. Olyan régóta futsz mókuskerékben, hogy elfelejtetted, milyen kívül lenni. Sőt, úgy hiszed, kívül is ugyan olyan.
Akkor hadd meséljek neked az én jelképemről. Vagy egyéb jelképekről is, a tengerről, égről, madárdalról... Tudod, régen sokat olvastam, és egy időben rászoktam a versekre is. Meg kell valljam, először nem értettem azt a végtelen rajongást, ahogy a költő beszél egyes képekről...
- Épp azért, mert jelkép, valamit jelöl, valamire utal. Azzal, hogy „rajong" érte, hangsúlyozza a problémát, amit jelöl. Például egy csoport összeütközéseire utalva oldalakon keresztül írhat a viharos tengerről, hogy az...
- Igen, de halhass végig. - vágott közbe. Fordult a kocka. - Ez a lényeg, hogy többről van szó! Nem csak „jelentés" létezik. Te azt mondod, hogy csak a koholt jelentés létezik. Nem, a költő pontosan tudja, mi a jelkép, tudja, hogy az több egy jelentésnél. Épp ezért csak egy darabkát magyaráz meg belőle, majd hagyja, hadd vesszen el ő maga is a tengerben. Nem csak a szimbólum jelöltje él. Maga a szimbólum is.
- Persze, biztos. Ez nem jelent semmit.
- Nem hiszel nekem? - körbenéz. A sziget e szakasza teljesen kihalt volt. Ha jött is valaki, rendszerint elkerülte ezt a pontot egy mellékúton. - Adj a dolognak egy esélyt. Megkérlek valamire: éjszakázz itt!
- Micsoda?
- Direkt úgy választottam ezt a helyet, hogy senki se járjon itt keresztül. Tudod régebben sokszor aludtam itt. Csak úgy, mert szerettem. - önmagát nehézkesen magyarázta meg. Nem mindig értette mit, miért csinál. - Vagy talán fázol?
- Kicsit túlöltöztem.
- Van nálad valami érték?
- Egy-két apró. De minek mondom ezt? Nem fogok itt aludni, mint egy hajléktalan!
- Na, látod, épp ez a probléma, hogy mégis csak te vagy a konzervatív! És te mondod, hogy „nincs lehetőségem, jaj, a változásra, jaj, jaj!" - Taps-taps, remek karikatúra. - És épp most neveztél hajléktalannak! Sötét van, mennem kell.
- Csak úgy itt hagysz? Köszönés nélkül?
- Ne(-ee)m. - zavarosan összehúzza a szemöldökét. - Miért ne köszönnék? De! Utóirat: adj ennek egy esélyt! Vagy folytasd a mókuskereket, a te döntésed. És... mindig nézd meg a naplementét! Sokat lehet tőle tanulni. - feláll, a helyére húzza megcsavarodott nadrágját. - Akkor a viszont látásra.
Majd valóban megfordult és elsietett. Ő a parton maradt és felhúzott lábakkal maga elé nézett. Sötét volt a csillagok ismét előbújtak.
Barátja kívánsága teljesült. Órákig ült egy helyben, először csak kinyújtotta fájós lábait, majd gondolatai terhe hátradöntötték, végül valahogy elaludt.
Álmot látott. Egy hosszú, bonyolult és összetett álom előtt állt.
Ahogy körbenézett egy ösvényen állt, egy kopasz domb tövében. Az ég nem látszódott, egységes szürke felhő takarta a messzeséget. Kihalt város látszódott kicsit távolabb. Különös város volt, mert egyszerre voltak jelen romos, az évek során sárgára színeződött, és egészen új, csillogó épületek. Lehangoló és félelmetes érzés kezdett rajta eluralkodni. Minden kihalt, semmi sem mozdult.
Egyetlen ötlete, hogy elkezdi követni az ösvényt. Felfelé a dombon, a városnak ellentétes irányba indult. Azt messziről már látta, és nem kívánkozott oda. Az ösvény másik vége érdekelte.
Ahogy haladt, az ösvény lassan úttá alakult, először elszórt kövek jelentkeztek, majd összeálltak egységgé. A domb egyre meredekebb, már hegyre hasonlított, hatalmas sziklákkal az út mentén.
A hegy tetején, nagy meglepetésére, két fiatal ült egy nagy, keresztbe fordított fehér sziklatömbön. Egyik, a közelebbi, egyik lábát keresztbe téve, rajta könyökölve maga elé nézett. A távolabbi a hegy legvégéről nyíló kilátást fürkészte. Az idegen jöttére a könyökölő felpillantott, majd meglökte társát. Mindketten készségesen rábámultak.
- Segíthetünk? - szólt az egyik.
- Vagy kiszolgálod magad? - a másik.
Nem különösebben volt szükség magyarázatokra. Egy dologgal tisztában volt:
- Én... én nem idevalósi vagyok. Ez csak egy álom lesz.
- Egy álom? Hallod ezt? Csak egy álomban létezünk! - közelebbi.
- Hallom. Valami ilyesmire számítottam. Erről ne beszéljünk. - távolabbi.
- Tudjátok, hogy nem léteztek?
- Nem tudunk semmit. Ellenben mindent el tudunk képzelni.
- Tehát tudunk mindent!
- Elméletileg. Elmélet és gyakorlat párharca. Amit akarsz. Kiszolgálod magad? - távolabbi.
- Miről beszéltek? Kik vagytok? - Felváltva felelgettek, sokszor egymást kiegészítve. Nehéz volt követni a gondolatmenetüket, hisz mindez ismeretlen volt.
- Kik vagyunk? - teszi költőivé a kérdést. - Kik vagyunk? - teszi fel kollegájának. - Ahogy tetszik, engem nevezz... - körbenéz - Sziklának, ez itt meg Kő.
Szünet.
- Nem magyarázzátok el, mi folyik itt?
- Tessék? Folyik? Persze, ha húzza a nehézségi gyorsulás, akkor folyik. Szolgáld ki magad. - ez Szikla volt. Az utolsó mondatot már harmadszorra ismételte, de most egy, a táj felé mutató kézmozdulatot is tett. Kő ismét magába merült, valamin erősen gondolkozott. Újabb értelmetlen szünet következett, ezalatt befejezte titokzatos gondolatmenetét, előhúzott néhány papírt és egy tollat.
- Mit csinál?
- Mit csinálsz?
- Algoritmust írok. - tisztázta magát Kő. Tisztázta?
- Jaj, hagyd már!
- Miről ír „argoritmust"?
- Kérdezd meg őt, álomgazda. Na, miről írsz?
- Hagyjatok, most dolgozom. - tovább görnyed a térdén fekvő papírok fölé.
- Ilyenkor nem szabad zavarni, nagyon bele tudja magát élni. Úgy néz ki nem sokat tudsz...
- Semmit sem tudok.
- Á. Akkor elmondom én. Miről másról, az életről ír! Remélem el tudom magyarázni, ezt az ő... hobbiját.
Tudod, az embernek egyetlen élete van. A miénk éppen a mi munkánk, az, hogy a szikla tetején ülünk, és embereket irányítunk el. Elég unalmas... de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy abból kifolyólag, hogy a világon már minden megfejthetőt megfejtettek, rendelkezésünkre áll a világ összes adata, minden levezethető, minden ok-okozati összefüggést ismerünk. Minden reakciót. Tudjuk, mi történik, ha például... beütjük a fejünket - bizonyos lendületnél, felület keménységénél fogva fél óra fájdalom, emberfüggő (ez is ismert) egészségi hatások, emlékek -  ha otthagyunk egy lányt, eltévedünk a pályaudvaron, vagy elvégzünk egy egyetemet, stb. stb.. Ezt továbbgondolva, felteszünk egy célt, bármi legyen is az - kényelem, karrier, emberi kapcsolatok, stb. - és végigszámoljuk, milyen lett volna az életünk, ha ezt a célt követjük, vagy legalábbis bekövetkezik.
- Biztosra meg tudjátok mondani?
- Folytatom. Mindennek megvan a logikus adatsora, mindent le lehet vezetni. Persze a legfontosabb adat az idő, ez alapján építjük fel és kapcsoljuk össze a történéseket. Barátunk valószínűleg épp levezeti, hogy mi lett volna, ha híres popsztárnak készül...
- Rock zenész, ha nem haragszol!
- Bocsánat! Jellemző... Tehát igen, mi lett volna, hogyan teltek volna a napjai, ha az élet úgy hozza, hogy rock zenész lesz.
- Ez képtelenség! Ilyesmit nem lehet kiszámolni, az ember életét rengeteg véletlen befolyásolja.
- Úgy gondolod? Ne gondold. Véletlenek csak azért léteznek, mert nem ismered az okokat, hogy mi, miért történt. Ezt már rég bebizonyították.
- Jó, tegyük fel, hogy igazad van...
- Helyes. Mondom tovább. A lényeg, hogy igyekszünk mindent magunkra visszavezetni. Hisz önmagunkat vagyunk csak képesek irányítani, másokat csak rajtunk keresztül.
- Akkor sem múlhat minden csak rajtunk! Másoktól, és egyéb külső tényezőktől is függünk, nincs mindenre lehetőségünk! Eleve te, ő, vagy én se lehetünk például nők. Ezt hogy számolod? Mit kellett volna tennem, hogy nő legyek?
- Mire gondolsz? Nem érted? Te szeretnél nő lenni?
- Tessék? Nem!
- Épp ez az. Amire nem vagy képes, annak nem fogsz nekiállni kiszámolni. Ha azt mondod, hogy „mi lenne, ha nő lennél", nos, vannak rá lehetőségek, hogy számolj vele. Hallod, nincs megelégedve a nemével!
Nincs válasz, Kő elfoglalt.
- Talán arra gondolsz, hogy kijöhet olyan részeredmény, hogy egyszerre, kellett volna például északon és délen is lenned.
- Akár. És ezért kéne más életébe is belenyúlni, hogy az északon történő esemény szintén délen legyen, és mindkettőn résztvehessek.
- Igen, amiről te beszélsz, az a hiba. Akkor valami számolást elrontottál, csak a magad cselekedeteit nevezheted ki változóknak. Persze a cselekedeteidtől függhetnek mások cselekedetei is, és így tovább. De ezt már érted. Hé, hol tartasz?
- Van egy medencém.
- Nagy lábakon él a kollega!
Erősödő léptek hallatszódtak. Egy kifejezetten alacsony figura jelent meg mindenki háta mögött, és nagy szemekkel várt. Kissé zavarban volt a létszámtól. Felé fordultak.
- Máshova. - szólt kiismerhetetlen hangsúllyal Szikla. Erre a jövevény elballagott.
- Ez ki volt?
- Mindegy, nem akarlak befolyásolni. Ha nem érted ki volt, jó. Kicsit tudatlan vagy, de az csak jó.
- Eddig nem titkolóztál. Egyáltalán mi érdeked lenne rá, és pont most?
- Nem az én érdekem, a tiéd. Akkor, tehát... - ünnepélyesen köhécsel - szívesen!
- Nem értem.
- Mondom: helyes.
- Sokan jönnek?
- Elegen. - Kicsit kényelmetlennek érezte a faggatást, ezért másra terelte a szót. - Most hol tartasz?
- Egy egyméter 42 centi magas vörös hajú női járókelő jön velem szemben, a nap éppen úgy süt, hogy szemeit 21... nem, 19 másodpercig barnának, majd mégis zöldnek látom. Most...
- Jó, nem kell ennyire részletesen. Mit érdekel ez téged?
- Ennyire részletesen...
- Amennyire akarod. - húzogatta a vállát. - Nagy része igazán nem lényeges. Tulajdonképpen az egész lényegtelen, csak elmélet.
- Várj, ha egy elképzelt életet ki lehet számolni, akkor a valósat is lehetséges?
- Igen.
- Meghatározhatnátok a sajátotokét vagy az enyémet is?
- Persze.
- Tudnátok, hogy milyen lenne a testtartásom, merre fújná a szél a hajamat, vagy mit mondanék a következő percben?
- Félreértettük egymást. Lehetséges életeket tudunk számolni, valóságosat nem. Ne feledkezz meg egy dologról: nem áll rendelkezésünkre minden adat. Ha most téged középpontba véve felírnám az algoritmust, meg szeretném tudni például, ahogy mondtad, hogy: merre lobogna a hajad, szükségem lenne a szélsebességre, a hajszálaid tömegére, stb. Most csak kettőt említettem, de már ezeket se tudnám, és nem is lenne egyszerű meghatároznom.
Amit most ő csinál kivitelezhető. Egy képzelt életet számol, ahol minden adatot ő határozhat meg.
- Minden életet ismertek, csak a sajátotokat nem.
- Kérlek, ne sértegess.
Ismét jött valaki. Ezúttal sokkal közelebb, egy másmilyen körvonal, mint az előző. Lassan megállt és a jelenlévők felé pislogott. Mintha engedélyt kérne, dobogott, ide-oda helyezte testsúlyát. Vagy azért nem beszélt, mert félt, vagy mert kérdése egyértelmű volt.
- Rendben. Szolgáld ki magad. - ezt Kő javasolta.
- Megőrültél? Ne itt, ő nem tud semmit! Addig jó, amíg nem tud semmit!
Vita volt kibontakozóban. Ez a szóváltás várakozásra bírta a lányt.
- Elegem van az egészből! Akkor megtudja, hát aztán!
- Mit tudok meg? Ő mit akar itt? Hm, mit szeretnél? - próbált kedveskedni. A lány világító kék szeme, tiszta arca, hosszú szőke haja imponáló.
Választ nem kapott, csak kerek tekintetet.
- Ne zavartasd magad miatta. Máshova. - Szikla szavaira a megszólított kissé hátrált. - Tudod nem valami izgalmas így... így, hogy mindent ismerünk.
- Nem izgalmas, mi? Borzalmas, kéts... - Kő.
- Maradj csöndben! - Szikla. Kő visszagörnyedt papírjai fölé.- Mit gondolsz, milyen egy világban élni, ahol nincs semmi rejtély? Ahol minden ismert, minden kiszámítható. Ahol minden léptedet úgy teszed meg, hogy már utad végén jársz. Nincs életünk, gondolj bele! Nézd meg ezt a szerencsétlent. - ellenséges tekintet társától. - Nem, ne nézz rám így, nem sértegetni akarlak. Egyszerűen szánalmas vagy és kész! Nézd meg mit csinál, ezért találták ki az algoritmusokat, hogy valódi élet nélkül is legyen... valamink. Ha a képzeletünk megölt minket, legalább teremtsen is valamit számunkra...
- Kész vagyok.
- Gratulálok. Hogy végezted?
- Egészségügyi problémák. Alkohol, dohány, gyógyszerek.
- Minden volt. Még egyszer hadd gratuláljak. Te mit csinálsz még mindig itt? - szólt a lány felé. Az sehogyse akart elmenni. - Mondtam, hogy máshová.
- Kész?! Nem tudtok a halál után...
- Mi? Ez tud valamit! A halál után mi? - Ennél a pontnál Kő nagyon izgatott lett.
- Arra gondoltam, hogy... nem is tudom mire gondoltam. De ha mindent tudtok, mindent ismerhettek, akkor ez... - zavar.
- Nem tud semmit! - ezt a „semmi"-t hihetetlen átéléssel ejtette. - Ez se tud semmit!
- Maradj nyugton! - szól társának. - Senki sem fejtheti meg, senki sem tudja átérezni. Az egyetlen új. Persze, - egy nagyot nyelt - csak természetes, hogy érdeklődsz. Olvass, vagy hallgass előadásokat! Rengetegen értekeznek róla, hogy mi a... lehet a halál. Találgatnak! - ezt egy szemernyi szánalommal ejtette. - Természettudósok, orvosok, filozófusok különböző elméletei és bizonyításaik, vallások tanításai... És mégis, senkinek sem hihetünk! Egyszerűen senki sem képes megoldani és megmondani, hogy mi az, hogy érzek, mi lesz utána... Senki!
- És én véget akarok vetni ennek!
- Maradj a helyeden.
- Te magad mondtad! Csak féltékeny vagy!
- Megegyeztünk, ülj vissza! Ülj vissza a helyedre!
- Hol a lány?
- Leugrott. Te háttal voltál neki.
- Mit csinált?! Miről beszélsz?
Már nem figyeltek a kérdéseire.
- Te szánalmas! Mindez semmi, nem érted? Értened kell! Mindez semmi! - ordítozott. Veszélyesen rángatózott.
- Azt mondtam, megegyeztünk!
A lány halott volt. Sárga fürtjei még éltek a szélben, táncoltak a holttest romjain. Ez, a vég maradt csak rejtély. S marad is örökre.
Fáradtan eldördült az ég. A fehér sziklákra lassan esőcseppek zuhantak, elfojtva a vita, a mondatok, majd szavak, szótagok hangjait. Az eső patakká duzzadt, végigmosta az egész színpadot, kisimította a hegy ráncait. A felkelő Nap elejtette a jelenetet, és az zuhant a képzelet legméllyére.
A Duna csendesen osztotta az újabb nap újonc, meleg színeit.
„ Ez lennék? Én is egy ugró? Bárki rám nézne, ezt kell, hogy feltételezze, hisz nem figyelek semmire, nem érdekel semmi. Ezzel a semmivel menetelek az életem végéig, és nem is éltem át mást, mint a halálomat. Sok a dolgom. - És még valamit megjegyzett: - Valamint figyelmeztetnem kell barátomat, hogy ki ne hagyja a napfelkeltéket!"