A kifordított ember

Évszám
2012
Beküldő
zsuborgó

„Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani - mindenestül."

A test a meztelenségétől pirul, a lélek az öltözékétől. (Gustave Thibon)


A külső világ ámulatba ejt minket. Ragyogásával, szűnni nem akaró csillogásával és folyamatos csábításával magához vonz és magánál tart. Sokszor érezzük magunkat vidámnak, felhőtlennek, aztán gyakran vagyunk szomorúak, csalódottak itt a földi létben. A külső szemmel, a fizikai valónkkal felfogható világban nagyon sokszor szenvedünk, elkeseredünk.
Folyamatosan kényszert érzünk arra, hogy meghódítsuk, magunk alá gyűrjük, kiszívjuk az eszenciáját, mint Edmund Hillary a hegyből, amikor megmászta a Himaláját.

Aztán vágyunk arra, vagy ha nem, akkor is időnként elkerülhetetlen, hogy a külső világ szolgálóivá váljunk, megalázkodjunk kizsákmányoló élősködői, hatalmat gyakorló elnyomói és törekvéseinek megtestesülései előtt.
A külső világban néha-néha viharfelhők érkeznek, hirtelen minden sötétbe borul és kilátástalannak tűnik. A boldogságunk, az örömünk múlékony emlékfoszlányok csupán. Aggódásaink, félelmeink ugyanakkor árnyékként fölénk tornyosulnak és elfedő súllyal nehezednek ránk.
A belső világ megnyugtat, a béke szigetét hozhatja el nekünk, úgymint Achilleusznak a csaták közepette a gyönyörűséges trójai szerelme. Ott belül, az ismeretlennek tűnő valóságban minden harmóniában létezik. A végtelen egyszerűségben minden körbe ölel és átsimogat.

Magányossá váltunk a társadalmunkban.
Az emberek többnyire a szerepeikben viselkednek, próbálnak megfelelni az adott normák, fejükbe égetett parancsfájlok valóságtól elrugaszkodott, vélt vagy elvárt követelményeinek. Aztán csak testi-lelki betegen vagy a halálos ágyukon rettennek meg attól, hogy még igazából nem is élték az életüket! És lehet, hogy csak a kapucinusok gyászszertartásában " kopogtatják " el helyettük, hogy kik is ők valójában!
Elkeseredetten szembesültem azzal, hogy senki sincs ebben a nagyvárosban, akivel igazán emberként, teljesen tudnék találkozni. Aki nyitottan rám figyelne, aki a mélyben meghallgatna. Vágytam együttérzésekre, de csak miután a másik már elrendezte magában, hogy mit is érez, milyen egyéni szükségletek és indulatok munkálnak benne. Hogy ne reagálás, reakció legyen részéről felém történő megnyilvánulása, hanem agálás, és akció a belső világából leplezetlenül kifejeződve. Vágytam együtt gondolkodásokra, igaz csak azután, miután a saját gondolatai feláramoltak a szívéből és érzésekkel átitatódtak, hogy bölcsességekké álljanak össze. Érzésekre voltam kiéhezve, mint gróf Drakula, aki addig nem nyugszik, míg friss - lehetőleg szűzies pipi husis - vért nem kap! Érezni akartam végre valahára, hogy teljes életet tudjak élni!
Mert az érzés a lélek alapvető ereje és képessége, és a tudás megszerzésének lényeges eszköze is - ahogy Oetinger írja egy helyen.

Legnagyobb óhajom és rögeszmém lett, hogy önmagánál legyen a másik, a velem kapcsolatba kerülő bárki, mint ahogy önmagamtól is ezt vártam el folyamatosan. Kívántam, hogy a gondolatai, teste, cselekedetei és a lelke tartalmai is egyetlen egységes egésszé álljon össze az emberben, "Maya fátylait" levetkőzve.
Szerettem volna a másik mind a négy síkjával kapcsolatba kerülni, miután a másik is megéli a négy dimenzióját. Ha érzékeli a testét, annak állapotát, fejével gondolkodik, szívével érez és a központi önvalóján keresztül kapcsolatba kerül a Mindenséggel, és innen sugározza a sejtéseit, valódi és hiteles megértéseit, kikívánkozó alkotó kincseit.
Sajnos, a túlcsorduló gondolataim és szüntelenül megújuló friss felfedezéseim nem kellettek senkinek. Nem érdekelt senkit, sem otthon, a családom körében, sem a munkahelyemen, de még a barátaim, rokonaim sem tudtak velem mit kezdeni.
Mindig arra vágytam, hogy az emberek kifordítva járkáljanak az utcán. Kívül legyen látható és fogadható az adott érzelmi állapotuk, a belső világuk. Így világosan nyilvánvalóvá válna, hogy éppen mit is szeretne. Ekkor igazán találkozhatnánk. Természetes lenne, hogy éppen szomorú, vagy gondterhelt, esetleg elkeseredett, aztán ilyen állapotában nem próbálkoznék a saját érzéseim megosztásával, a másikra történő ráerőltetésére. Igyekeznék nem zavarni, tisztelném a rossz érzéseit, komor hangulatait egyaránt. Mindig nyilvánvaló lenne, hogy mit érez, és mit gondol ő, illetve, hogy én, a másik fél milyen élményekkel telítődök éppen.

A nyílt sebeink, gyógyulásra váró lelki hiányok természetes valójukban tárulnának fel, és elfogadottak lennének. Nem ijednénk meg tőlük, mint a sötét utcában a kiscica neszétől, vagy éppen a gennytől váladékozó ujjsebtől. A sebzékenység minden körülmények között vállalható magatartás lehetne. A magyarázkodásokat és bocsánatkéréseket egészen elfelejthetnénk, és az énünk védelmére pazarolt energiáinkat hasznosabb, építőbb tevékenységekre tudnánk költeni.
Amikor beszélgetnénk, akkor az érzés - és gondolatvilágunk összhangot alkotna, mint ahogy a Tao írja: Akinél a fej és a szív összhangban van, annál nincs meghasonlás.


Ám ha ismét visszafordítódnánk, akkor sajnos többnyire zavarodottá válnánk, és szétesésbe halna el a beszélgetésünk. Kudarcok, sértődések és keserű szájízek kísérnék a balul sikerült eszmecseréinket.


El kellett fogadnom, hogy a kinti világban alapvetően a mondandónk tartalmára figyelünk. Amit mondani akarunk a másiknak, a csupasz tárgyiasított szavakra, azok általunk feltételezett jelentéseire, pusztán azoknak próbálunk értelmet tulajdonítani. Pedig valójában van egy mélyebb rétege is a beszédünknek. Benne vannak a vágyaink, indítékaink csakúgy, mint a kielégítetlen szükségleteink, az érzések, melyek folyamatosan és állandóan áramlanak. Tehát ami igazándiból fontos a valódi és teljes találkozáshoz, azt tudatosítani illik magunkban. Örömmel az töltene el, ha a másik fél kifordítva látna.

Az alábbi gyűjtemény jól bemutatja, hogy a mélyben, a jéghegycsúcsa alatt miféle igényeink vannak a szavakba, mondatokba foglalt üzeneteken túl.

Rosszérzések gyűjteménye, avagy a negatív hatású érzéseket, ezeket kifejező szavakat, mondatszókat átfordító lista:

Zavarban vagyok: Tehetetlenséget érzek, elbizonytalanodtam.

Zavartságot érzek: Mást kapok, mint amit akartam.

Elkeseredtem: Tehetetlen vagyok, reménytelenséget érzek!

Szomorú vagyok: Csalódtam!

Büszke vagyok: Sértődött vagyok, megbántottságot érzek!

Olyan kínos a helyzet: Feszélyezve érzem magam! Szégyellem magamat! Félek, hogy elutasítanak, és hogy nem fognak így szeretni!

Irigy vagyok: Félek attól, hogy a másik elveszi, ami az enyém! Bánt, hogy a másik többet, jobbat kap, mint én!

Féltékeny vagyok: Csak ne hogy elveszítselek!

Vigyázz: Aggódom!

Bocsáss meg: Félek, hogy nem fogsz szeretni! Fáj, hogy megbántottalak!

Ügyes, öntelt, okos, szép, szorgalmas vagyok: Figyeljen rám végre valaki!

Sose figyelsz rám: Bánt, szégyellem, hogy nem vagyok képes rád figyelni! Nagyon hiányzol!

Ne haragudj: Félek, hogy nem fogsz szeretni, nem fogsz elfogadni olyannak, amilyen vagyok!

Sajnállak: Félek a fájdalmadtól!

Bánatos vagyok: Csalódott, szomorú vagyok és hiányt érzek!

Nem tudok most szeretni: Most félek, szorongok.

Dühös vagyok: tehetetlenséget, kétségbeesést érzek! Az akaratom nem tud érvényre jutni.

Ne bánts: Félek tőled!

Hagyjál: Félek tőled! Bizonytalan vagyok!

Utállak: Haragot érzek. Nem tudlak érzékelni! Taszítasz!

Miért bántasz: Védekeznem kell! Veszélyt érzek!

Undorodom tőled: Harag van bennem! Mérges vagyok!

Megijedtem: Félek a fájdalmamtól!

Káromkodom: Haragot érzek! Fáj a szívem!

Gyűlöllek: Szeretetedre, ölelésedre vágyom!

Kiabálok: Fáj a nyílt lelki sebem!

Haragszom rád: Fájdalmat érzek!

Ütök-vágok: Ez nagyon - nagyon fájt!

Fájdalmat érzek: Sírnom kell! ...


Sírok: Megkönnyebbülök.

A gyerekek játszás közben mennyire telibe találnak, amikor az, Aki mondja másnak, az mondja magának! csúfolódást kántálják vidáman és önfeledten.
Ha kifordítva élnénk, valószínű, hogy az első oszlopban lévő és gyakran használt kifejezéseket, indulatokkal töltött, a másikat sértő és bántó, valamint újabb sebeket osztó szavakat, viszonyulásokat elfelejthetnénk.
De az átfordításban leírt és jelentéssel bíró érzéseket nem kellene kimondani kifordítottan, mert úgyis látszódna.

A titok, a kifordított ember.

Ami bent van, az van kint, miután a szíve egy egésszé áll össze, láthatóak az érzések.
Hogyan lehet látni a belső indítékokat, érzéseket, vágyakat, lelki igényeket és szükségleteket?
A belső teljes kifordulása után, amikor a lélek üres (nincs benne kellemetlen hatású érzés), akkor a szív érzékeli,„látja„hogy mit érez a másik, de csak ilyenkor.
A múlt feltáruló lelki sebeinek begyógyulása után, az átélés, a fájdalmak megérzése által, a belső üresség, a szívből jövő energiák által.
A haragot, meg a többi negatív hatású érzést mindenkinek magában kell megérezni, átélni, nem pedig elfojtani kell és/ vagy átruházni másokra, nem levezetni másokon, nem kiterjeszteni másokra. Aztán ráébredünk, hogy a korábbi rosszérzések valójában a léleknek tápláló, örömöket adó eledelei, mint ahogy a kazánban is a jól kiszáradt fa tudja adni a legtöbb hőt. Hiszen a fájdalmak " szőröstül - bőröstül való elfogyasztása " után érkezik a boldogság a szívbe.

Eszköz lehet ehhez az érzésekre történő ráhagyatkozás, az aktuális élményben levés, a megérzés, a belső ima, a meditálás és a csendnek hangjai, vagyis a lélekcsatorna folyamatos tisztítása.


Ezen az úton járva a következő hétköznapi csodák történhetnének meg:

Egész-ségessé egészül az ember.

Hogyan?



1.      Azonosul az azonos nemű szülőjével, mintáival. Elsiratja, elgyászolja a hiányait, igazságtalanságait, fájdalmait.

2.      Leválik (érzelmileg is) az ellentétes nemű szülőjétől, mintáitól.

3.      Tele szívvel, egyesíti a nőies-férfias részeit magában.

4.      Megszületik a spirituális Én-je, vagyis a szíve felébred - mindenestül.

5.      Saját módszerét folyamatosan és állandóan gyakorolja, fejleszti, járja a saját útját.

Egészsége így békévé, örömmé, harmóniává és bölcsességgé válik.



Felnő a felnőtt.

Miként?



1.      Amikor felismeri és elfogadja a gyerekként kapott sérüléseket, majd tudatosítja vágyait, hiányait, haragjait.

2.      Ráhagyatkozik a Kegyelem erejére, a Mindenható végtelen szeretetére.

3.      Szemlélődővé és meditálóvá válik, tudatosítja az aktuális érzéseit pillanatról pillanatra.

4.      Csak a jelenre figyel itt és most, E/1-ben fejezi ki magát.

A felnőtt így kiüresedve megkapja az égiek ajándékát, az Örökkévalóságot.


Természetesen nem lesz válás, csak leválás.

Miért is?

A nőies és férfias tulajdonságainkat magunkban egyesítjük. Belül az érzés és tudat összekapcsolódik. Vagyis tudatosítjuk magunkban az élményeinket, érzelmeinket és vágyainkat, belső szükségleteinket folyton folyvást. Az elfojtás - átélés vonalából felülemelkedve, folyamatosan és állandóan megérzünk mindent.
Ekkor majd a páromat is tisztelni, elfogadni és szeretni tudom minden helyzetben, szabadon és nevetve, a lélekből jövően.
Fontos kérdés még, hogy mit kezdünk a harcokkal. No, nem a másik emberrel, a más véleményen állóval, a más ideológiával, a más értékrenddel rendelkezővel folytatott háborúval. Á, dehogy! Hanem az énem tudatos és nem tudatos részei közötti szembenállással! Mikor tudunk mindent összeereszteni szépen csendben és békével a szívben?  Mert a konfliktusok gyökere, alapfeszültsége, ősbűne itt található, a tudatos és a nem tudatosított lélektartalmak között. Mikor leszünk képesek az égből jövő angyalokat fogadni, mint szelíd erőket, isteni tartalmakat? Mikor tapasztaljuk meg, hogy hogyan szállnak föl és alá, mint Jákob álmában? Béke bennünk akkor lesz, ha nincsenek gátak, nincsenek kapuk, nincsenek elválasztó határok az ismert és még ismeretlennek tartott részeink között. És akkor kint is, a külső világrészben is nyugalom várható.

Szomorú, de legnagyobb tragédiánk egyike, hogy sohasem vagyunk felkészülve saját énünk elhagyására. Így búcsú és útravaló nélkül talál ránk egy másik világsík, ahol még nosztalgiázni is elfelejtünk és az érzéseink tudatosításai sem segítenek, hogy kapcsolatba lépjünk önmagunkkal, a Mindenséggel.
A kifordított ember viszont, a rét sziromszőnyegében, a frissen kihúzott fűszálnedvét ízlelgetve könnyedén elmereng a szívéből illatozó boldogságon túlról:

Félünk, majd megállapodunk az igazságban,

az öröm is kevés lesz a derű szigetén,

fáj a valóság a mindennek tudásában,

aztán elpihenünk a teljesség könnycseppén.