Kilenc körül

Évszám
2012
Beküldő
csipkevirag

A tisztaság az igazság látható formája. A tiszta nem romlik."

Ha az emberek a kilences számmal találkoznak, mindjárt megkérdik, hogy mért nem tíz, mert az úgy jó, úgy kerek. Valójában nincs igazuk, mert a kilenc sokkal kerekebb, mint a tíz, gyerekesen, szimpatikusan, kerekdeden kerek, akár a karika. A tíznek ezzel ellentétben van egy elhárító, magától ellökő ridegsége.

És mért pont kilenc? Nem pont kilenc, nem lehet kilencre redukálni, ekkortájt történik valami, ilyen júniusi estéken. Kilenc körül élénkbe öltöznek a naphosszat égetett tömbházlakások, más fényük van az öreg házaknak, melyeknek szurokszerű anyaggal festett fekete kerítéslécei közül rendszeresen kikandikál az orgona levele.

Más fényben vannak az utcák, szinte látni, ahogy fölfelé imbolyognak a jószagú porszemek, ahogy aranyba öltözik a régi, hasadt lépcsős járda, már színben vannak a függönyök, az emberek arcán a fáradtság, lassan elindul a szellő, azt remélve hátha kivasal még néhány ráncot a forróság ujjlenyomatából vagy a közönyből. Ilyenkor nyújtozkodnak a virágok s indulnak a „kis repülők", ilyenkor keveredik a bodza és a hárs illata. A nap is más színben van, így adja tudtul a világnak , hogy szeret odafönn lenni. Még nincs este, éjszaka sincs, nappal sincs. Akkor mi van? A felhők úgy állnak az égen, mintha ferobbant volna valami mögöttük és ilyenkor elhiszed, hogy a menyország ott kezdődik, azok mögött a robbanások mögött, ahol csíkokban úszik a fény. Ilyenkor zárnak a boltok, de még nem nyit az éjszaka, még gyerekek hangját hallod, de az autók hosszúfénnyel járnak. A fák árnyéka megsötétül, a kis utcákat meglepi a csend s még a fekete, kerekablakos tömbház is enged szigorából. Van valami a levegőben, ami nem tart soká, amit nemcsak mi emberek, hanem az állatok is éreznek, kinyújtott nyelvvel, felemelt farokkal, futólépésben illegetik magukat a kutyák. Minket is embereket, mintha elfogna ilyenkor valami érthetetlen vágy, menni, akárhova, csak menni, amíg látunk a szemünkkel, amíg tart ez az időszak, amíg be nem áll az este.

Talán ilyenkor kellene szerelmesnek is lenni, talán ilyenkor kellene táncolni, ilyenkor kellene a lakkozott parketten sétálnia a fehér lábnak, ilyenkor kellene egymás szemébe nézni, hogy átsüssön rajtuk a fény és az visszatükrözze minadazt, amik igazából vagyunk, hogy megmutassa, nem kell félnünk az esőtől és behúzott nyakkal, leresztett fejjel járnunk, ha nincs nálunk ernyő. Nem súly nehezedik ránk, csak az eső esik. Nem kell félnünk az éjszakától, a sötéttől, ugyanúgy természetes, mint a fény, hogy nem kell kimondanunk dolgokat, ha nem akarunk, és hogy érdemes élni, mi mindenért?

A zöld illatért, amit a fű áraszt kaszáláskor, a jószagú porért, amit felver a nyári eső, a mosott ruha szagáért, a hinta lebegéséért, a ló száguldásáért, a fahélyért, a moha tapintásáért, a kávéfoltos, megsárgult könyv cigarettaszagáért, a csokoládé melegségéért, a kisgyerek simogatásért, a mezeisaláta fényes leveléért, a belédkulcsoló kézért, egy szoknya lebbenéséért, egy tánc tűzéért, a vasárnap délutáni esőért, ami soha nem esik úgy, mint olyankor.

Hogy ki felel az este kilenc körüli időszakról, ilyenkor júniusban, nem tudom. Az embereké a nappal, a szellemeké az éjszaka, de kié a kilenc körül? Talán az isteneké lehetett, valamikor..