Szóljon a történetem a kitartásról és az akaraterőről, arról, hogy ha valamiben megingathatatlanul hiszel, hogy képes vagy megcsinálni akkor azt véghez is tudod vinni.Egy személyes élmény alapján szeretném bebizonyítani a kedves olvasónak a fentiekben tett állításomat.
Mai fejemmel visszagondolva iskolai tornaórákra, döbbenten nézek magam elé, hogy képtelen voltam 400 métert lefutni megállás nélkül. Lássuk be ez nem nagy távolság, és nem a fizikai erőnlétemmel volt a probléma, hanem valami egészen másról volt szó. Az, hogy egy egészséges fiatal szervezet nem tud teljesíteni ekkora távot az agyban dől el, és egyben lustaság kérdése. Erre akkor jöttem rá, amikor életem első utcai futóversenyén részt vettem, ami 5 kilométer hosszú volt. Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy ezen idő tájt már heti kétszer jártam kajakedzésre, de a futáshoz akkor sem fűlött a fogam. A kiírt táv mennyiséget mindig elsinkófáltam. De történt egyszer, hogy kötelező jelleggel benevezték a csapatot egy futóversenyre. Nagy szájhúzások mellett, kénytelen voltam rajthoz állni az akkor még oltári hosszúnak tűnő távnak. Plusz kitolásnak véltem, hogy az edzőnk is elindult és biztosított afelől, hogy még véletlenül se lustálkodjunk és sétával váltsuk fel az egyébként kocogásnak nevezhető tempót. Visszagondolva úgy 3 kilométer után azt éreztem, hogy én már ezt nem bírom, én itt esek össze mindjárt és akkor a kegyetlennek vélt edzőm csak nem mozdult mellőlem és nem hagyta, hogy egy percre is megálljak. Biztatott, hogy már nincs sok hátra és tényleg 30 perc elteltével befutottam a célba. Természetesen kifulladva, de néhány perccel, hogy pulzusom száma alacsonyabban vert felfogtam, hogy mi is történt, lefutottam életem első 5 kilométeres versenyét megállás nélkül, úgy hogy előtte 400 métert képtelen voltam teljesíteni. A célba beérkezve, pluszba még tetőzte az is a boldogság érzetemet, hogy mindenki, aki teljesítette a távot az bőséges ajándékcsomagot kapott és emlék pólót.
Bár az öröm nem volt hosszú életű, mert ezek után nem mondhattam edzésen azt, hogy én nem tudok 2 kilométert futni. És még nem voltam elég érett ahhoz, hogy ebből a versenyből erőt merítsek és magamtól emeljem a távot. Hanem úgy voltam vele, hogy jó-jó megcsináltam, de talán többször nem kéne megismételni.
Nem kellett sok idő és jött a következő kihívás, ami már 7 kilométer volt, hozzátartozik az ügyhöz, hogy ez idáig nem erőltettem meg magam és nem futottam még ilyen hosszú távot. Viszont már doppingolt az, hogy tudtam, ha befutok, megint kapok egy ajándékcsomagot, egy pólót. És még emlékeimben ott élt az előző futóverseny végén érzett elégedettség, hogy igen teljesítettem azt, ami eddig lehetetlennek tűnt. Nyilvánvalóan ezen a szakaszon is voltak holtpontok és megfordult az agyamban, hogy semmi nem történik, ha megállok, de valami még is tovább vitt. A célba beérkezve először tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen nem amiatt futottam végig a távot, mert jó fizikai erőben voltam - hisz ez egy 17éves fiatal lánytól nem nagy elvárás -, hanem minden fejben dőlt el. Amikor az agyam megunta, hogy csak fut-fut akkor vészcsengőt fújt és megszólalt a kisördög, ilyenkor kell erősnek lenni és akkorra már valami derenget nekem ebből és csak azért is folytattam végig csináltam. Főleg, hogy láttam, hogy idősebb emberkék játszva elfutnak mellettem, ez különösen nem tetszett az egómnak.
Ezt követően megváltozott bennem valami, mert már nem éltem meg tragédiaként, ha futni kellett menni, mert már elhittem, hogy képes vagyok rá. És megértettem, hogy a holtpontok azért jönnek, hogy fejlődjek, és akkor jutok előre, ha saját korlátaimat feszegetem. Évek teltek el, hogy lazán hetente futottam változóan 4 és 10 kilométert hol jobban, hol rosszabban. Egy szép napon megfogant bennem az a gondolat, hogy miért nem rugaszkodom neki a félmaratonnak, ami 21 kilométer. Persze tisztában voltam vele, hogy életemben nem futottam még ennyit - ahogy az eddigi versenyeim előtt sem - és ha valaki már látott edzéstervet egy félmaratonra az tudja, hogy célszerű legalább hetente egyszer lefutni ezt a távot, sőt néha még többet is. Na most én még távol álltam ettől, hogy ezt megtegyem de viszont éget bennem a vágy, hogy teljesítsem és a büszkeség érzetére igenis néha szüksége van az embernek. Tudtam nem lesz könnyű és azt is nagyon jól tudtam, hogy talán jobban fel kéne készülni, de hittem benne, éreztem, hogy ez nekem menni fog. 1996 szeptemberében elérkezett a nagy nap, már reggel megbántam, hogy én erre önszántan beneveztem és tiszta őrültnek éreztem magam, hogy miközben mások délben a családi ebédjüket fogyasztják, én valószínűleg akkor még koptatom a rakpart valamelyik oldalán az utcaköveket. Viszont mint minden éremnek két oldala van, így ennek is. Ott volt a vágy bennem, hogy teljesítsem és meg kell valljam az is doppingolt, hogy minden beérkező érmet is kap a nyakában. A lényeg az volt, hogy két és félóra alatt teljesíteni kellett a távot, én csak remélni tudtam, hogy befutok. Megkönnyebbülten konstatáltam, amikor átléptem a célt, hogy szintidő alatt vagyok és boldog voltam, hogy a többszörösen megélt lelki és fizikai nehézségeken átjutottam, és nem adtam fel megcsináltam. Bár aznap úgy gondoltam, hogy soha többé nem fogok futni, ennyi elég volt. Akkor még nem tudtam, hogy ezt még négy félmaraton fogja követni. Büszkeség ide vagy oda azért meg volt az eredménye a felkészületlenségemnek a verseny utáni, napokig tartó izomláz formájában. De nem érdekelt, mert nagyon jó érzés volt, megint csak az bizonyosodott be, hogy amit akarok azt elérem, igaz nem adják olcsón. Nem érdekelt a helyezés, hogy hányadikként értem be és hányan előztek meg, mert csak az számít, hogy magamat győztem le, és szerintem ez a legfontosabb. Az emberek saját győzelmeiket hajlamosak leértékelni, amikor másokhoz hasonlítják magukat, de rá kellett jönnöm, hogy ez felesleges, mert nem az számít, hogy mit gondolnak rólad, hanem az, hogy te mit gondolsz magadról. Mert ha te elhiszed, hogy képes vagy rá akkor el is éred, nekem ezt tanította meg a félmaraton, és ezt azóta cipelem magammal, és az élet bármely területén át tud segíteni. Miután felgyógyultam sérüléseimből természetesen futottam tovább és mivel az ember olyan lény, aki szívesen teszi ki magát kihívásoknak ezért én is évről évre lefutottam ezt a távot persze most már tudatosabban készültem rá és már versenyben voltam az idővel is. Volt év, amikor jobbat futottam volt, amikor nem.
Ahogy teltek az évek, és már úgy éreztem rutinból futom a 21 kilométert és semmi izgalmas nem volt már benne, fejembe ötlött, hogy talán neki kéne leselkednem az igazi kihívásnak a maratonnak, azaz 42 kilométernek. Persze mind ezt úgy, hogy megint csak nem futottam még ilyen hosszút egyszerre életemben, és ennek tudatában kitaláltam ezt, fél évvel a verseny előtt. Köztudott, hogy egy maratonra mint, ahogy a félre is legalább egy évet kell készülni tisztességesen és legalább hat napot edzeni és nem heti háromszor 10 kilométert futni, mint ahogy azt én tettem. De nagyképűen hittem, hogy mit nekem 42 kilométer azt gondoltam, hogy mérföldeket képes lennék futni. Véleményem szerint, hogyha az ember olyan dologba kezd, amit még sosem tett ahhoz kell egyfajta beképzeltség, hogy neki fogjon, mert máskülönben nem megy. Szóval erről az ötletemről senki, de senki nem tudott lebeszélni pedig próbáltak ésszel meggyőzni, hogy akkor legalább készüljek rá rendesen. Nekem viszont meggyőződésem volt, hogy meg tudom csinálni és utólag tudom, hogy ez vitt be a célba. Nagyon sokat számított, mennyire hittem magamban. De ezért a tapasztalatért is meg kellett dolgozni, és elérkezett 2005. október 2-ka. A szokásos tortúrával kezdtem a napot, magamat szidtam és el nem tudtam képzelni, hogy hogyan fogok én folyamatosan öt órán keresztül futni. Ennyi év távlatából, már nem érzem a fájdalmat és a szenvedést, amit ez alatt a 42 kilométer alatt átéltem, de tudom, hogy kemény volt és a lábaim a vége felé ólomból voltak. Az utolsó kilométeren szinte vonszoltam magam, de tudtam, ha ezt most feladom, akkor azt nagyon fogom bánni és féltem attól is, hogy szembesülnöm kell saját kudarcommal. Szerencsére az akaratom erőssé tett, és itt most nem fizikailag értem - hiszen 25 évesen ez nem kérdés - hanem lelkileg. Elviselni a szenvedést az volt nagydolog, hogy tudtam erre senki nem kényszerít, hogy akkor szállok ki, amikor akarok. Hiszen csak magamnak szeretnék bizonyítani, hogy erre is képes vagyok. Szerencsére átvergődtem magam a nehézségeken és erőt adott az is, hogy körülöttem mennyien futnak és végig csinálják. Végül öt óra alatt teljesítettem a távot, még szintidőn belül és bár úgy éreztem meghaltam a végén, de nagyon elégedett voltam magammal és nem is annyira a megtett távolságra hanem, arra, hogy nem adtam fel.
Számomra ez a maraton nagyon sokat adott és egy életre megtanultam, hogy bármire képesek vagyunk, ha van hitünk benne. Bár azért ez nem elég a sikerhez, mert kell hozzá kitartás és sok-sok szenvedés. Tudom közhely, de igaz, az életben szinte mindenért meg kell küzdeni, ami van, hogy fájdalmas. Ha úgy készültem volna fel erre a távra, ahogy kell, akkor minden bizonnyal nem sínylette volna meg a térdem. De ennek ellenére azt mondom így is megérte, néha a fizikai fájdalmat sokszorosan kárpótolja az eredmény és az ezáltal érzett lelki felemelkedés.
Maratont azóta nem futottam többet, őszintén szólva már nincs mi motiváljon ezen a területen, úgyhogy nem is igazán futok. Az élet más területein várnak rám kihívások és feszegetem a határaimat, de véleményem szerint az a gondolatmenet, amire a futás tanított meg, átvihető bármelyik feladatra, amit a sors vagy magam hozok be az életembe.