1.
Az utcai lámpa részeg fénye végighasalt a füvön. Az apró esőcseppek még mind ott ragyogtak a fűszálak ujjain - hatalmas könnyeket sírt ma az ég. A park üres volt és csöndes, az utca zaja már rég belehalt a puha sötétségbe. Minden tiszta és tágas, mint a világ végén. Mozdulatlan, világból kiszakadt tér, aki lesben állva vár az arra haladó lélekre.
Rodnás alakja megjelent az utca végén. Messziről lehetett hallani a lépteit. Latna cipője volt rajta, mert reggel ez akadt a kezébe, de már bánta, mert Latna cipője olyan különleges volt, hogy csak az egyik pár koppant, a másik csöndben volt, s ettől az a furcsa érzése támadt Rodnásnak, hogy ő most csak félig sétál végig ezen a városon, és szinte szégyellte ezt a félséget, noha tudta, senki sem hallja. Szégyellősen, de határozott és gyors léptekkel haladt. Élvezte, hogy senkivel sem kell találkoznia, de szeretett volna már otthon lenni. Nehéz nap nehezedik rá, és jó lenne már letenni. Otthon talán lesz vacsora, talán Latna főzött valamit, de ha megint besütött a nap a nagyszobába, akkor ehet vajas kenyeret, mert akkor Latna egész nap megint a napsugarakat nézte.
Ilyen gondolatokkal a fejében Rodnás átvágott a parkon. Megszűnt a cipő félséges kopogása, az esőcseppek félénken húzódtak össze, a lámpa fénye is érezte valaminek a közeledtét. Előzékenyen engedte magába Rodnás sötét árnyát, aki hirtelen megállt.
Rodnás megállt, és megérezte, hogy ebben a pillanatban a világ összes kíváncsi figyelő szeme őt nézi, mert ő most talált valamit. Kicsit értetlenül nézett Latna cipője elé, próbálva felmérni ezt a csodálatos valamit, amibe most majdnem belelépett. Sosem látott még ilyesmit, és Rodnás megérezte emberi kicsinységét. Milyen apró ő. És most mekkora csoda részévé válik! És Latna is! Hogy fog ennek örülni Latna! Nem hisz majd a szemének.
Nadrágja zsebéből lassan, kissé ünnepélyesen húzott elő egy zsebkendőt, amelybe délután majdnem tüsszentett egyet, de az utolsó pillanatban a tüsszentés meggondolta magát. Még jó! Óvatosan a tenyerére terítette a zsebkendőt, majd lehajolt, és mélységes tisztelettel emelte fel a fűből a lábnyomot. A zsebkendőre fektette, gondosan betakargatta, majd felállt és a nadrágja zsebébe csúsztatta. Érezte, hogy ezzel a mozdulattal az egész élete változott meg. Nagyot néz majd Latna!
Hátrahagyva az éjszakát, a parkot, eddigi életét, Rodnás elindult hazafelé a lábnyommal a zsebében.
2.
Latna leoltotta a gázt. A vacsora megfőtt, a konyhában sötét lett. Bement a kisszobába, felkapcsolta a kislámpát és felhúzódott az ágyra. Kicsit félt. Még benne lüktetett az idegszálaiban a délutáni út, ahogyan a térről hazasétált, az a pár száz méter, amelynek megtétele egy örökkévalóságnak tűnt. Az izmai megfeszültek, hogy szinte fájt, és olyan szorosan próbált a fal mellé húzódni, hogy észre ne vegyék, hogy a rücskös vakolat itt-ott kikezdte a kabátját. Kíméletlen, sehol rejteket nem adó út volt. Az utcákon könnyeden járó emberek özöne, a gúnyosan zizegő falevelek hada, mind azt visították, hogy ő, hogy Latna, ő van, ő ilyen, és minden létezéséért szégyellje magát, s bújjon jól el, mert egy ilyennek csak szemlesütéshez van joga a többi ember világában. És Latna a fal mellé szorulva, kicsire összehúzva magát hazaosont. Most a falak takaró védelmében gubbaszt, és holnap újra megteszi majd az utat, mert nagyon kell lemenni a térre sakkozni, mert az remek móka, hiszen erre a térre sosem jár más sakkozni, csak Latna.
Kihűl a vacsora. Jöhetne már Rodnás.
3.
Öreg vitrin volt már, látott sok könnyet a világban, és sosem tudta, ki miért állította oda, ahová éppen került. Az előző gazdája rendetlen ember volt, sok összekuszálódott papír, ruha, lim-lom kóválygott benne egymás hegyén-hátán. Nem is érezte jól magát, ez az életforma nem volt méltó nemesi származásához. Most viszont kellemes gazdákra talált. Az egyik mindig letörölte, a másik mindig rendet rakott benne. Azonban beszédet keveset hallott, s az a vékonyka fénysugár sem érte el az üvegét.
Egy hete azonban olyan megtiszteltetés érte, amilyenről még csak nem is álmodott soha. Kinyitották az üveges ajtaját, és óvatosan beletették azt a drága kincset. Kezdetben nem is értette az egészet, de miután másnap reggel álmosan meglátta magát a szemközti tükörben, majdnem sírva fakadt örömében. Ilyen szépet még sosem látott. Nem igazán tudta, mi az, leginkább egy lábnyomra hasonlított, de azt megérezte, hogy nagy csoda történt meg vele. Hát még amikor kezdett jönni az a sok ember, egyik a másik után. Először pénzt dobtak az asztali tálba, aztán a gazdái ünnepélyesen nyitották ki üveges ajtaját. Mindenki elbűvölve csapta össze a kezét. Heteken át gyönyörködött benne az a sok ember. Benne, és az ő kincsében. A két gazda is boldog volt. És egy reggelen az a napsugár még az öreg üvegét is megcsiklandozta.
4.
Rodnás a város széli zálogházban dolgozott. Reggelenként korán kelt, többnyire már hajnalban talpon volt, mert az élet rend és kötelesség. Mire mindennel elkészült, már indulni is kellett, ha időben be akart érni a zálogházba. Nyolckor nyitottak, Rodnás már fél hétre beért minden reggel. Nem lett volna képes elkésni, és minden reggel annyi volt a teendő, mire mindennel végez, már lehet is nyitni. Ezt a részt szerette a legjobban. Minden reggel, télen, nyáron ő nyitott. Már nyolc éve. És minden reggel, ahogy az ajtót kinyitotta, egy apró, gyerek, mókás szellő megborzolta az arcát, végigkacagta a nyakát, és Rodnás ilyenkor úgy érezte, hogy már-már elmosolyodik. Biztos nem volt benne, de néha szerette volna tudni, hogy ez a reggeli csintalan kis szellőcske mosolyt csal-e az arcára, vagy sem. Ezt egy valaki tudta volna megmondani: az a fej, aki a szemközti pult mögül nézett ki. Igaz, ő már akkor itt dolgozott, amikor Rodnás idekerült, már több, mint nyolc éve, de még egy jól begyakorolt, megszokott köszönésen kívül egyetlen szót sem váltottak egymással. Mért éppen ezért tegyék? Egy buta kis szellő miatt. Így aztán Rodnás sosem tudta meg, hogy mosolygott-e, vagy sem.
Mindenesetre meglehetősen furcsán érezte magát ma egész nap. Már a reggeli felkelés is rosszul sikerült, Latna egész éjjel nem hagyta nyugton. Megijedt valamitől a sötétben, és három mesét is el kellett neki olvasni, mire megnyugodott. Ezért fejfájással ébredt, s nem csoda, hogy késésben volt már, amikor végre elindult. Az ajtóban felöltözött, de a nagy sietésben csak Latna cipőjét találta a lába, hát gyorsan beleugrott, s már rohant is a zálogház felé. Kicsit zavarta, hogy a pár cipőnek csak az egyike kopogott, de gyorsan szedte a lépteit.
5.
Egy esős délelőtt Latna belépett a zálogházba. Ócska kabátjáról nagy könnyekben sírt le az eső a lába elé. Meglehet, nem bánatában, inkább nevettében könnyezett, ahogy behozta ide ezt a furcsa szerzetet. Nadrágja a bokája fölé ért, kabátja hosszú volt és sáros, hosszú haja vizes pamacsokban tapadt az arcára, ruhájára. De igazán vicces a tekintete volt: mintha saját szomorúságán csodálkozna hatalmasra nyílt szemeivel. Olyan nagyon vicces volt, hogy az egyik pult mögül kuncogva ki is ment egy fej, kuncogva Latnán, s azon, hogy ugyan vajon mit akarhat ez itt beadni a zálogházba. De Latna nem jött zavarba. Határozott és elszánt léptekkel indult meg a másik pult felé, s úgy állt meg a másik fej előtt, mint aki egész életében ide készült. Már-már mondani próbált volna valamit, amikor a pult mögött megszólalt az az ember:
- Az én nevem Sándor, és tökéletesen megértem magát.
Latna egy pillanatra elbizonytalanodott, de megérezte a feléje kinyújtott szavakat.
- Mennyit adnak értem? Kérem, ne sokat. Ha sokat érnék, nem kellenék majd senkinek. De ha értéktelen lennék, talán jönne egyszer valaki, aki kiváltana innen.
Érezte Latna, hogy beszél, de a saját szavait mintha nagyon messziről hallotta volna. Nagy merészség volt ez egy Latnától.
- Majd én kiváltom magát. Ha maga is kivált engem - mondta Rodnás.
- Ez vicces - mondta Latna.
- Ez vicces - mondta Rodnás.
6.
- Kicsit olyan, mintha mi fordítva élnénk itt az életünket. Éppen visszafelé, nem úgy, mint a többi ember. A többi ember. A világ tulajdonképpen két részre osztható: én egyedül, és a többi ember. Ők pedig együtt. Ők előre, mi visszafelé. Itt élünk ketten ebben a kicsi lakásban, mint két bebábozódott hernyó, araszolva, de pillangók mi sosem leszünk. Minden reggel újrabábozódunk, hogy a világnak két része maradhasson: én, és a többi ember. Előre nem haladunk, csak a falainkat építjük fel minden nap. Itt van például Latna is. Ki tudja, mi történt vele. Honnan jött, van-e valakije, nem tudom. De mindegy is. Kicsit építünk egymás falán. Ennyi az egész. Néha én sem értem, mit keres a lakásomban Latan. Furcsa a neve is. De a fala olyan, mint az enyémAkit kirekeszt a világ, az kirekeszti a világot. Vannak olyanok, akik nem illenek bele az őket körülvevő világba. Meglehet, rosszkor születtek, rossz korban, rossz helyre, de az is lehet, hogy az emberi test nem stimmel. Aztán ez csak küszködés már. Nem a világ nem tetszik nekem - én nem tetszem a világnak. A világ halad előre, és nem szereti azokat, akik visszafelé élnek. A többi embernek jó. Nekik könnyű. Nekik könnyed a világ, mert őket szereti a világ. És ők sosem gondolnak arra - mért is tennék -, milyen könnyű és végleges kikerülni abból a világból. Latna mindig azt mondja, hogy jó ez így. Persze, jó. A napok eltelnek. Azért jó lenne egyszer rátalálni valamire, ami visszavezet abba a világba. Jó lenne tetszeni kicsit annak a világnak.
7.
A délutáni nap barátságos mosolygása betöltötte az egész szobát. Porszemek lubickoltak a meleg varázslatban, színes foltocskák fickándoztak a falakra rajzolva a vitrin üvegének mását. Nem mindennapi délután volt ez. Különleges, titokkal terhes napok követték egymást. Mióta Rodnás kincset talált, a napok új ruhába öltöztek. Könnyed és vidám percek suhantak át a szobán, kedveskedő mondatok bongtak szerteszét. Emberek jöttek, mindenféle emberek jöttek Rodnás és Latna széttárt világába.
Rodnás az első pillanattól lázas izgalommal várta, hogy ez a kincs milyen csodát tesz majd velük. Izgatott volt és türelmetlen. Latna kevésbé. Rejtekébe visszahúzódva, gyanakvó lesből figyelte változó napjaikat. Végül átadta magát a sodrásnak, és szóba elegyedett az érkező vendégekkel. Ez kezdetben roppant furcsa volt, még el is nevette magát Latna, de egyre jobban belejött, és harmadnap már ő fogadta a vendégeket, vezette be őket a szobába, s tárta szélesre a vitrin ajtaját, hogy a kincset megmutassa.
Egy valamit nem értett csak. Mért kellett pénzt kérni ezektől a drága, betérő emberektől. Kérdezte Rodnást, de az nemigen válaszolt, csak olyasmit morgott vissza, hogy a világ az ilyen, meg hogy ingyen úgysem jönnének, de Latna szerint Rodnás maga sem értette ezt a pénz dolgot, csak kitalálhatta, mert biztos valami hülye filmben látott ilyet. De ez nem érdekes, mert az a lényeg, hogy kincset találtak, különlegeset, és a világ odafordította feléjük az arcát.
8.
Az utcai lámpa részeg fénye végighasalt a füvön. Az apró esőcseppek még mind ott ragyogtak a fűszálak ujjain - hatalmas könnyeket sírt ma az ég. A park üres volt és csöndes, az utca zaja már rég belehalt a puha sötétségbe. Minden tiszta és tágas, mint a világ végén. Mozdulatlan, világból kiszakadt tér, aki lesben állva vár az arra haladó lélekre.
Egy férfi alakja jelent meg az utca végén. Messziről lehetett hallani a lépteit. Csak az egyik pár cipője koppant, a másik néma maradt. Átvágott a parkon. Megszűnt a cipő félséges kopogása, az esőcseppek félénken húzódtak össze, a lámpa fénye is érezte valaminek a közeledtét. Előzékenyen engedte magába a férfi alakját, aki határozott léptekkel sietett át a parkon, észre sem véve, milyen mély nyomokat hagy maga után a park nedves füvében.