Volt egyszer egy erdő. Az erdő szélén egy kunyhó állt, a kunyhóban pedig egy nagyon öreg ember élt. A háta hajlott volt, a szakálla hihetetlenül hosszú, és rendszerint nagyon későn kelt fel. Miután azonban felébredt, mindig tett egy sétát az erdőben, majd ezt követően leült a kunyhó egyetlen, hatalmas ablaka alatt álló asztalához, és írni kezdett.
Néhanapján korábban ébredt, ilyen alkalom volt az is, amikor a királynőről és az elveszett bölcsességéről szóló történeten dolgozott. Ilyenkor a séta mindig rövidebbre sikeredett - ha az idős férfi sokat beszélt volna, valószínűleg azt mondja, azért, mert vannak mesék, amikhez több idő kell.
Az ország élén régen egy bölcs király állt. Miután azonban ő meghalt, a népnek új uralkodót kellett választania. Ez az uralkodó végül Epszilon királynő lett, aki eleinte legalább annyira bölcsnek bizonyult, mint amilyen a megboldogult király volt. A nép ekkor úgy gondolta, helyesen döntött. Ahogyan azonban teltek-múltak az évek, a királynő bölcsessége lassan eltűnt, és a tettei már sokkal inkább vallottak rossz uralkodóra, mint korábbi önmagára.
Epszilon királynő még rendelkezett annyival a régi bölcsességéből, hogy belássa, országa és ő maga is hanyatlik. Kétségbeesésében Bétához fordult, aki egyszerre volt tanácsadója és hatalmas varázslója is az udvarnak.
- Ha más nem is - mondta a királynő -, te biztosan tudod, hogy mit kell tennem. És azt is, hogy miért nem tudom már úgy kormányozni az országot, mint ahogyan korábban.
- Sohasem mondanék olyat – mondta Béta sóhajtva -, hogy rossz királynő voltál. De vannak olyan dolgok, amelyeket még én sem tudok befolyásolni, így nincs más hátra, mint hogy új királyt válasszunk. Sajnálom.
Epszilon elszomorodott, és sokáig hallgatott. Végül felemelte a fejét, és megkérdezte:
- Hogyan fogjuk kiválasztani?
- Ez az én feladatom lesz - mondta Béta. - Bárki, aki az országból szerencsét akar próbálni, megteheti. Annak, aki a helyedre lép, a Királypróbáló Fenevad legyőzésével kell bizonyítania az alkalmasságát.
A kikiáltók, falragaszok és röplapok hamarosan ellepték az országot. Minden egyes ház oldalán látni lehetett a Királypróbáló Fenevad fényképét, amely azonban még hosszas tanulmányozás után sem adott bővebb felvilágosítást a Fenevad kinézetét illetően, holott a Királyi Fényképészek Társaságának tagjai igazán minden tőlük telhetőt megtettek a cél érdekében.
Bár a veszély hatalmas volt, és az idő túl rövid az alapos felkészülésre, mégis csak úgy özönlöttek a jelentkezők az udvarba. Voltak, akik rendkívüli erejük segítségével, puszta kézzel szándékozták legyőzni a Fenevadat, míg mások varázserejű főzetekre költötték egész vagyonukat - megint mások pedig csaláshoz folyamodtak.
Sem Epszilon királynőnek, sem pedig udvartartása nagy részének még csak eszébe sem jutott, hogy valaki csalhatna a Királypróbáló Fenevaddal vívott harcban. Amire azonban az uralkodó jóhiszeműsége miatt nem gondolt, gondolt arra helyette Béta kétszer is. Mindvégig alaposan szemmel tartotta az összes jelentkezőt, és megpróbálta kitalálni, vajon melyikük lehet az, akinek van rá esélye, hogy becsületesen vagy másképp, de túlélje a Fenevaddal való küzdelmet. Egyelőre nem látott ilyet.
Gamma herceg király akart lenni, mindegy, milyen áron. Korábban azzal próbálkozott, hogy elveszi Epszilon királynőt feleségül, az uralkodó azonban szilárdan hárította összes szerelmi próbálkozását, így végül fel kellett adnia. Pontosabban szólva, más megoldás után kellett néznie.
Elhatározta, hogy szembeszáll a Fenevaddal. Mikor sorra került, határozottan megállt a hatalmas kapu előtt, amely mögött a szörnyeteg rejtőzött. A tömegben, amely a kaputól biztonságos távolságra gyűlt össze, néhányan elsírták magukat. Gamma herceg nem értette, miért ennyire szomorú esemény az, hogy ő király lesz.
A kapu feltárult, vagy legalábbis résnyire kinyílt, biztonsági okokból. Meglepő volt, de úgy tűnt, a nap ugyanúgy süt a másik oldalon is. Tulajdonképpen nyoma sem volt a láthatáron semmiféle veszélynek. A herceg azonban óvatos ember volt, ráadásul már kezdett egy kicsit félni is, így köpőcsövét szorongatva, vigyázva oldalazott be a Fenevad lakhelyének bejáratán. Mögötte döngve zárult be a kapu.
Néhány percig tépelődve álldogált egy helyben, azon gondolkodott, hogy jobbra vagy pedig balra induljon-e el a hatalmas udvarban. Lehetséges, hogy jobbra sokkal hamarabb megtalálná a szörnyeteget, mint balra, amerre esetleg csupán órák múlva. No de persze mi van akkor, ha éppen fordítva igaz, ha balra találná meg gyorsabban az ellenfelét, és jobbra talán soha?
Végül nem kellett döntenie. A Fenevadnak először csupán a morgását lehetett hallani, majd már a lépteit is - végül pedig Gamma herceg megpillantotta magát a szörnyeteget.
Ekkor tudatosult benne, hogy mire is vállalkozott, a Fenevad ugyanis hatalmas volt, és ahogy egyre közelebb ért, úgy nyújtott egyre félelmetesebb látványt. A feje úgy festett, mint egy hatalmas, fekete kutyáé, a teste pedig szintén mintha egy túlméretezett ölebé lett volna, csak éppen a színe volt valamivel világosabb.
A herceg tudatában volt annak, hogy jelenleg a köpőcsövétől függ az élete, és ennek megfelelően is szorongatta azt. Majd egyszer csak felemelte, a Fenevadra szegezte, és belefújt.
A hatalmas kutya észre sem látszott venni a nyakát ért találatot. Vicsorogva rontott rá Gamma hercegre, aki azon nyomban sarkon fordult, és tőle telhetően gyorsan futásnak eredt. Eközben - mintegy bátorításként - végig az járt a fejében, hogy csupán addig kell rohannia, amíg a Fenevad össze nem esik az ereiben keringő méreg hatására. Akkor is ugyanerre gondolt, amikor épp egy olyan falat próbált meg megmászni tíz körömmel, amely - egyébként meglehetősen szembeötlő - tulajdonságainál fogva tökéletesen alkalmatlan volt az ilyesmire. Végül két körme árán sikerült feljutnia a biztonságot adó magasságba, és ily módon megakadályoznia, hogy a Fenevad leharapja mindkét lábát.
Sokáig kereste a megfelelő mérget, és az igazat megvallva végül nem sikerült ráakadnia. Az, amivel most meglőtte a szörnyeteget, csupán félmegoldás volt, mivel nem okozott halált, csupán órákig tartó mély álmot. Gamma herceg azonban nem lett volna Gamma herceg, ha nem képes félmegoldásokkal is boldogulni.
A Fenevad végre elterült odalent a porban. A herceg természetesen megkönnyebbült, ám úgy határozott, hogy biztonsági okokból egyelőre még nem mászik le. A méreg ugyan elméletileg holnap reggelig eszméletlen, sőt tetszhalotti állapotban tartja a Fenevadat, ám nem árt az óvatosság, elvégre ilyen hatalmas állaton még nyilvánvalóan sohasem tesztelték a szer hatását.
Néhány perc múlva a herceg már biztosra vette, hogy sikerrel járt, és a szörnyeteg nem mozdul többé - legalábbis akkor nem, ha reggelig meghal. Ellenkező esetben az ég hatalmas erői óvják meg a várost, de legfőképpen Gamma herceget. Természetesen ebbe az eshetőségbe még belegondolni is rettenetes, éppen ezért szerencsés körülmény, hogy a mozdulatlanul heverő állatok - ha mégoly hatalmasak is, mint a Fenevad - rendszerint könnyen megölhetőek.
A herceg már jó előre eltervezett mindent. Amint nem érezte többé veszélyben az életét, lemászott a falról, és visszasétált a kapuhoz, amely a szörnyeteget mindezidáig elzárta a külvilágtól. A falon embermagasságban egy teljességgel közönséges kinézetű kopogtató volt található, amellyel az esetleges túlélőnek azt kellett jeleznie, hogy mivel legyőzte a Fenevadat, az odakint őrködő katonák immár kiengedhetik.
A kopogtató mély, szinte földöntúli hangját még a város legtávolabbi zugában is tisztán lehetett hallani. A katonák először rémülten a fegyvereikhez kaptak, majd hirtelen rádöbbenve arra, hogy mit is jelent a hang, haladéktalanul kinyitották a kaput.
Gamma herceg a Fenevad tetemétől nem messze, tökéletes épségben állt, amennyiben leszámítjuk a két
beszakadt körmét. Lassan katonák és csodálók gyűrűje vette körül, majd hamarosan megérkezett Epszilon királynő és a kíséretében Béta is. Az uralkodónő megtekintette a szörnyeteg holttestét, majd sóhajtott, és intett, hogy valahogyan szállítsák el. Gamma herceg ekkor elé ugrott, és könyörgésre fonva össze kezeit, így szólt:
- Felséges királynő, jól tudom, hogy nem vagyok rá méltó, de lenne egy kérésem...
- Áruld el, mi az, és ha tudom, akkor teljesítem - mondta Epszilon királynő.
- Szeretném, ha a holnapi reggelinél az állat szívét a tányéromra tennék. Fontos lenne... nekem.
A királynő gyomra ennek hallatán egy kissé felfordult, ám végül bólintott.
- Rendben van - mondta, majd a katonákhoz fordult, és a hangja hirtelen parancsolóbb lett. - Vigyétek a tetemet a mészároshoz.
Alfa, a mészáros nem volt későn kelő típus, ezen a reggelen azonban mégis elaludt. Az egyetlen élőlény a környezetében, aki figyelmeztethette, és ily módon megmenthette volna, Pszi volt, a lova, aki azonban szintén mély álomba merülve és enyhén horkolva pihent az istállóban.
Alfának előző nap rengeteg munkája volt - mint ahogyan a négy falnak és Pszinek tűnődve meg is jegyezte, talán évek óta nem akadt ennyi. Amikor már látta, hogy semmiképpen sem fog tudni mindent aznap befejezni, igyekezett a legsürgősebbeket előre venni, majd késő éjszaka, kimerülten bezuhant az ágyába. Nem sok idő elteltével hajnalodni kezdett, és a nap lassan rásütött a Fenevad holttestére, amely Alfa házának kövén hevert. Pontosabban szólva nem is volt ez igazán holttest, a mészáros ugyanis számos más elfoglaltságának köszönhetően mindez idáig még elmulasztotta kivágni a szörnyeteg szívét. Úgy számította, hogy ha kora hajnalban felkel, és haladéktalanul munkához lát, még képes lesz teljesíteni a királynő parancsát, a megrendelt reggeli pedig idejében odakerülhet Gamma herceg tányérjára. Egyébként is azt pletykálják, hogy meglehetősen későn szokott felkelni.
Alfa terve azonban ezúttal meghiúsult, és így közvetve bár, de Gamma hercegé is. Amint az első napsugarak csiklandozni kezdték az orrát, a hatalmas kutya megmozdította elsőként a jobb, majd a bal mellső lábát is. Röviddel ezt követően kinyitotta a szemét, és körülnézett.
Egyáltalán nem tetszett neki, amit látott. Az otthona eltűnt, ő maga pedig a hideg kőpadlón feküdt egy meglehetősen apró házban. A hely szűkös volt, a szörnyeteg pedig mérges, így hamarosan vicsorogva négy lábra emelkedett, és - a túlságosan is kicsi - ajtón keresztül kirontott az utcára.
Lehetetlen lett volna nem felébredni arra a rettenetes lármára, amely akkor keletkezett, amikor a mészáros házának egyik fala összedőlt. Ennek megfelelően a Fenevad szinte még át sem lépte a küszöböt, amikor Alfa már talpon volt, méghozzá fejszével a kezében. (Pszi nyugodtan hortyogott tovább az istállóban.)
A mészáros gyors felfogású ember volt, így csupán egyetlen pillantást kellett vetnie a romhalmazzá vált házrészre, és máris tisztában volt vele, hogy mit kell tennie. A Fenevad után rohant.
Ha a szörnyeteg már teljesen magához tért volna, Alfának esélye sem lett volna rá, hogy utolérje, így azonban, hogy még csupán tántorgott, a mészáros alig néhány perc elteltével az állat háta mögé került. Nem vallotta volna be, de igazán szeretett volna valahol máshol lenni.
Eszébe jutott, hogy elhajíthatná a baltát. Ha megtenné, csupán egyetlen egy esélye lenne, más fegyvere ugyanis nincs, de az igazat megvallva még ez is jobb lenne a semminél.
Már csaknem megtette, ám végül lehanyatlott a karja. Mivel józan ember volt, be kellett látnia, hogy egy ekkora baltával, még ha el is találná, akkor sem menne semmire a Fenevad ellen. Kétségtelenül meg fog halni.
A szörnyeteg ekkor hirtelen megtorpant. A mészáros mindezidáig hiába hajtogatta magában, hogy "Gondolkozz, Alfa, gondolkozz!", a felmentő ötlet csak nem akart megérkezni. Abban a pillanatban azonban, amint a Fenevad megállt, a mészáros megpillantotta az ország zászlaját, amely egy hatalmas pózna tetején lengedezett, alig néhány méternyire tőle. Nincs messze, esetleg megpróbálhatná... A következő pillanatban azonban kiderült, hogy Alfa evilági élete során alighanem már egyáltalán semmit sem próbálhat meg, a Fenevad ugyanis megérezte a szagát, és megfordult, hogy megnézze, miféle szerzet is lopakodott a háta mögé.
Alfának gyorsan kellett határoznia. Mivel csupán egyetlen lehetősége maradt, a döntés nem is bizonyult annyira nehéznek. Felemelte a kezében tartott baltát, célzott, majd elhajította. A találat pontos volt, így a zászlót tartó pózna kidőlt a helyéről, és a földre esett. A mészáros villámgyorsan felkapta, majd hátrált egy lépést.
A Fenevadnak fogalma sem volt róla, mire készül a vele szemben álló férfi, az élelem szagát azonban határozottan pozitívumként értékelte. Megfeszítette az izmait, és ugráshoz készülődött. Ám amint a teste felemelkedett a földről, a mészáros is lendületet vett, és mivel egyáltalán nem volt hozzászokva az ilyesmihez, behunyta a szemét. Ez utóbbi tettét utóbb egy kicsit megbánta, így ugyanis nem láthatta, ahogyan a Fenevad holtan roskad össze a lábai előtt, szívében a zászlót tartó pózna törött, hegyes végével. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ezúttal valóban halott volt.
A táj meglehetősen vadregényes volt: hegyek, völgyek, kiálló sziklák és patakok mindenütt, élet azonban sehol. Az igazat megvallva nem ez tűnt a legideálisabb helynek az Utolsó Próba Kastélyának számára, mégis itt helyezték el.
A szájharmonika már nem szólt rendesen, csak nyekergett, Alfa ugyanis annyira fáradt volt, hogy képtelen volt többé tisztességes hangokat kicsalni belőle. Ez utóbbi körülmény - tekintve, hogy a hangszer volt az, amely az út eddigi részében ébren tartotta Pszit - végül roppant sajnálatosnak bizonyult. A ló először lelassult, majd megállt, és horkolni kezdett. Alfát ekkor elöntötte a méreg.
- Tanúsíts már végre valami önfegyelmet! - kiáltott rá Pszire. - Kevesebb alvással is bőven beérhetnéd, és akkor esetleg jutna időd másra is, például arra, hogy végre néhány méteren keresztül a hátadon vigyél! Ó, bárcsak tudnám, miért vettelek meg. Azért, hogy melletted sétáljak?! Ennél még az is jobb lenne, ha lefejeznének.
Alfa ez utóbbi mondatával egyáltalán nem a levegőbe beszélt. Miután ugyanis a királynő értesült arról, ami a Fenevaddal történt, és örökre száműzte az országból Gamma herceget, magához hívatta őt. Bétával, az Alfa szerint meglehetősen rosszarcú varázslóval együtt elmagyarázták, hogy mivel a mészáros volt az, aki megölte a Fenevadat, ő lehet az ország új királya. Természetesen csupán amennyiben másnap hajnalban útra kel, és elhozza a gyémántkoronát a csaknem megközelíthetetlen helyen lévő Utolsó Próba Kastélyából.
Alfának esze ágában sem volt útra kelni, amikor azonban megkísérelt kihátrálni a teremből, kivont kardok és lándzsák állták útját, Béta pedig azt mondta, hogy ideje lenne végre tudomásul vennie, hogy a királyt a nép választja, és nem pedig saját maga. Ellenkezésre nincs lehetőség, tehát Alfa vagy király lesz, vagy a Fenevaddal közös gödörbe temetik.
Az út hosszú volt, Pszi folyton elaludt (bár az utóbbi időben mintha kevesebbszer tette volna), és a mészáros egyre jobban elfáradt. Hirtelen egy vizesárok bukkant fel előtte - hogy honnan, arról fogalma sem volt -, ráadásul olyan rémisztő közelségben, hogy ha Pszi hátulról el nem kapja a nadrágját, Alfa egészen biztosan beleesett volna.
- Aú... Köszönöm - szólt a mészáros összeszorított fogakkal -, de most már igazán elengedhetnéd a lábamat. Köszönöm.
A vízben hatalmas, kis túlzással emberevőnek tűnő halak úszkáltak, és Alfa sehol sem látott hidat.
- Ezt át kell úszni - állapította meg.
Pszi felhorkant, és megrázta a fejét, de a gazdája ügyet sem vetett rá. Villámgyorsan kibújt az ingéből, majd leugrott a vizesárok széléről.
Az egyik hal azonnal megharapta a lábát. Alfa odacsapott egyet abba az irányba, amerre a támadót sejtette, és meglepetten tapasztalta, hogy ezután egészen partot éréséig nem közelítette meg egyetlen további élőlény sem.
Amikor kiszállt, észrevette, hogy a lába erősen vérzik, ám hamarosan megfeledkezett a fájdalomról, a kastély ugyanis, amelyet immár közelről is megpillanthatott, gyönyörű volt. Hatalmas tornyai voltak, és aranyból készült ajtaja.
A mészáros egy időre ugyan megdermedt az ámulattól, ám azon nyomban magához tért, amint a színarany ajtó megremegett. Hirtelen úgy érezte, kiszalad a lába alól a talaj, és elesett. A föld ezután körülbelül három méternyire tőle kettévált. Szűk szakadék keletkezett a két oldal között, amely azonban szédítő gyorsasággal szélesedett. Mire Alfa megértette, hogy vagy átugorja, vagy pedig sohasem fog eljutni az Utolsó Próba Kastélyáig, az ugrás már lehetetlenné vált. A mészáros ennek ellenére felpattant, és lendületet vett volna, ha Pszi éppen ekkor fel nem nyerít a vizesárok túlsó oldalán.
- Én is tudom - morogta Alfa. - Ne idegesíts.
Az ugrás csodák csodájára jól sikerült, méghozzá olyannyira, hogy a földön hasmánt elterülő Alfának még a lábujjai sem lógtak a perem szélén túlra. Ellenben az álla nagyon megfájdult.
- Na, akarsz még király lenni?
A kérdést Béta tette fel, aki a semmiből előbukkanva leguggolt Alfa mellé. Utóbbi, mivel nagyon szeretett volna válaszolni, gyorsan összeszedte magát.
- Széttéplek - mondta, egyelőre még nem tökéletes kiejtéssel.
- A kérdésemre válaszolj - utasította a varázsló hidegen.
- Nem nagyon - vallotta be Alfa, és valóban így is gondolta. Az uralkodásból neki személy szerint bőven elegendő volt annyi, amennyit a bokaharapós haltól és a kemény talajtól kapott. Persze egy kisebb hercegséget azért elfogadna.
- Helyes - bólintott Béta -, mert nem szívesen lettem volna igazságtalan veled. Epszilon királynő bölcsessége visszatért. Átengedte volna az országát valaki másnak, aki jobban a javára lehet, és ezzel kiérdemelte, hogy ő maradjon az uralkodó. Természetesen azonban a te hősiességed sem maradhat jutalom nélkül. A jövőben hatalmas hercegséget fog birtokolni a családod.
Alfa úgy érezte, a hideg talaj hirtelen szokatlanul kényelmessé válik.
A kunyhóban a gyertya már régen csonkig égett. Sötét volt és hideg, ezért az ágyában fekvő idős férfi egészen a nyakáig felhúzta a takarót. A feje enyhén oldalra billent a párnáján, és a karja időnként meg-megrándult. Éppen álmodott valamit.