A kis fenyőfa folyton csak szomorkodott. Töredezett ágain fakó színű, apró tűlevelek ültek – ezt tette vele a bú a hosszú évek alatt.
A mellette álló, nagy, büszke, terebélyes fenyő hiába próbálta jobb kedvre deríteni.
- Ne szomorkodj, nézd, milyen szép kék az ég, milyen selymes a rét! Nincs okunk rosszkedvűnek lenni – mondogatta gyakran.
A kis fenyőfa idegesen megrázta ágait, de nem válaszolt, még csak annyit sem sikerült a másik fenyőnek kiszednie belőle, hogy mi bántja.
Egy nap aztán arra tévedt egy szőke kisfiú. Megállt a kis fenyő előtt, hosszasan nézte, gyermeki kíváncsisággal. Aztán leült a tövébe, és beszélni kezdett.
- Mondd csak, kis fenyő, miért van az, hogy mi szomorúak vagyunk, miközben boldogok is lehetnénk? Hiszen mindenünk megvan, és mégis… valami hiányzik.
A kis fenyőfát melegség járta át. Jólestek neki a kisfiú megértő szavai, meg már eleve az, hogy végre foglalkozik valaki az ő érzéseivel is.
„Bárcsak tudnék válaszolni neki!” – gondolta a kis fenyő. – „Elmondanám, hogy ne féljen, hiszen ő legalább kedvére azt tehet, amit csak akar, ellentétben velem, aki ide vagyok láncolva.”
A másik fenyő észrevette a kisebbik furcsa, eddig nem látott álmodozását. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a kis fenyő apró tűlevelei valahogy erőteljesebben, fényesebben ragyognak. Nem hitt a szemének – hát létezhet ilyen?
A kisfiú minden nap meglátogatta a kis fenyőt, és órákon keresztül szóval tartotta.
A kis fenyő egyre szebbé vált. Töredezett ágai kiegyenesedtek, büszkén az ég felé meredtek, tűlevelei üde zöldben pompáztak. Öröm volt ránézni.
A nagyobbik fenyő nem bírta megállni, egy nap megjegyezte:
- Nagyon jó színben vagy, mióta ez a fiú idejár. De nem értem… Ő állandóan csak panaszkodik, hogy mennyire magányos, a szülei nem foglalkoznak vele, az apja iszik, barátai nincsenek… Miért van az, hogy éppen ő derít téged jobb kedvre?
- Mert végre úgy érzem, nem vagyok egyedül – válaszolta a kis fenyő.
- Hiszen nem vagy egyedül – szólt a másik. – Én itt vagyok melletted.
- Mellettem vagy, de nem velem.
A nagyobbik fenyő ezt nem értette, hiába gondolkozott rajta.
Egy nap aztán a fiú nem jelent meg. A kis fenyő hiába várt rá egész nap, nem jött. Ezúttal azonban nem engedett a szomorúságnak. Táplálta szívében a reményt, hogy holnap… talán holnap ismét eljön az a kisfiú.
De nem jött el.
Ahogy az azt követő nap sem, sem azután.
A kis fenyő lassan visszanyerte régi, fakó színét, ágai ismét lekonyultak.
Büszke társa többé nem vonta kérdőre.
Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, eljött a tél. Hó borította a két fenyőfát. A kis fenyő dühösen lerázta magáról a havat.
- Nem kell nekem! – kiáltott fel.
Büszke társa csak nézte, de nem szólt. Mit is mondhatott volna?
Aztán egy hideg, havas estén újra megjelent a szőke kisfiú. Ezúttal egy doboz volt a kezében, amiből sorra csillogó-villogó gömböket, szalagokat vett elő, és a kis fenyőfára aggatta.
A kis fenyőfa ismét boldognak érezte magát. Azt kívánta, bárcsak örökre tartana ez a pillanat.
Kisvártatva azonban hangos férfikiáltásra lettek figyelmesek.
- Hol vagy, te átkozott gyerek? Nem megmondtam, hogy ne kószálj el ilyen messzire?
A férfi, amint meglátta a két fenyőfát, elhallgatott. A gyerekre nézett, aki félénken ennyit mondott:
- Találtam fát.
A férfi halványan elmosolyodott.
- Rendben – mondta. – Ez a nagy jó lesz karácsonyfának, a kicsit pedig felaprítjuk.
- Ne! – ellenkezett a gyerek. – Légyszi, apu, a kisebbiket díszítsük fel! Azt akarom, hogy ő ragyogjon ilyen szépen!
A férfi elgondolkozott, végül legyintett.
- Legyen, ahogy akarod! Úgyis felaprítjuk aztán azt is.
Másnap reggel visszatértek, és kivágták mind a két fát. A kis fenyő boldog volt – végre örömet szerezhet. Büszke társa viszont elégedetlennek tűnt.
- Most meg minek örülsz, te tuskó? – vonta kérdőre a mosolygót. – Elégsz te is velem együtt, még ha egy napig játszod is a pompás karácsonyfát. Hát nem jobb lett volna itt maradni, és örök időkig zöldellni? Igazán nem értem, mi bajod volt ezzel.
- Így végre értelme lesz a létemnek – válaszolta derűsen a kis fenyő.
Karácsony után, amikor a kis fenyőt megfosztották díszeitől, már mégsem érzett olyan nagy örömöt. Meglegyintette az elmúlás szele, és bár mielőtt felaprították, és a tűzre rakták volna, megpróbált még utoljára mosolyogni, de ez a mosoly már nem volt teljesen őszinte.