Évszám
2011
Beküldő
umonika
Egyszer régen, nagyon régen egy virágos réten történt, amit most elmesélek. Pipacsok piroslottak itt, virágoztak, büszkélkedtek szépségükkel. Aki csak rájuk nézett, késztetést érzett arra, hogy megálljon és gyönyörködjön a piros virágtakaróban.
Enyhe tavaszi nap volt, amikor egy új pipacs bújt ki a földből társai közé. Sziromleveleit lassan bontogatta, álmos szemeit kíváncsian nyitogatta az elé táruló világra. A napsugár szelíden cirógatta, a szellő lágyan simogatta az új jövevényt. Biztonságban érezte magát az anyaföld melegéből kibújva, hiszen mesébe illő látvány tárult eléje. Vidáman nézett körül és csodálkozva látta, hogy mennyi pipacs van még rajta kívül ezen a vidéken.
- De szép vagy! – Ámuldozott a mellette lévő.
- Igen, gyönyörű a szárad és sziromleveleid milyen szép pirosak! – hízelgett a szemben lévő társa. – Te vagy a legszebb pipacs, akit eddig láttam. <--break->
- Elragadó! – hangzott jobbról.
- Fenséges! – hallatszott balról.
Nem telt bele sok idő, s már az összes virág azt visszhangozta, hogy milyen rendkívüli pipacs ékesíti a rétet.
A kis pipacs nem tudott mit kezdeni ennyi csodálattal. Először szerényen lehajtotta a fejét, de ahogy múlt az idő, egyre hetykébben piroslott a többiek között. Társaival már szóba sem állt, mert úgy tartotta, hogy nem áll jogukban megszólítani, csak ha őt dicsőítik. Annyira lefoglalta saját szépsége, hogy észre sem vette, mennyire egyedül maradt. Már nem szólt hozzá senki, mindenki elfordult tőle. A napsugár és a szellő ugyanúgy kényeztették, mint azelőtt, de egyre szomorúbban látták, hogy mivé cseperedett a szerény, és a világra rácsodálkozó kis virág.
A nyár első reggelén minden ugyanúgy kezdődött, mint máskor. A nap felváltotta a holdvilágot, s meleg sugaraival ébresztgette a rétet. Azonban a gőgös pipacs nem fogadta el a simogató melegséget.
- Mást is ér sugarad, pedig csak engem illetne. Ha így áll a dolog, akkor hát nincs rád többé szükségem – s azzal elfordította piros leveleit a naptól a föld felé.
- Én minden virágot, minden fűszálat egyformán szeretek, így téged is. Ne fordulj el tőlem, szükséged van az én éltető erőmre – szólítgatta a nap, de a pipacs válaszra sem méltatta.
Mit tehetett volna, sajnálkozva csóválta sugarát, és tovább költögette a többi pipacsot, akik boldogan nyitogatták szirmaikat a kedves invitálásra.
A déli napsütés előcsalogatta a lágy szellőt is rejtekéből, aki vidáman suhant végig a réten, hogy hűs fuvallatával enyhítse a forróságot. A rátarti pipacs azonban őt is eltaszította magától.
- Nekem járna csak hűs érintésed, de te mást is észreveszel. Eredj hát, és frissítő fuvallatoddal többé ne illesd tökéletes levelem!
A szellő cikázott még egy-két kört a kis pipacs körül, hátha sikerül jobb kedvre derítenie és jobb belátásra bírnia, de mindhiába.
Így teltek a napok és a kis pipacs minduntalan elutasította a nap éltető melegét, és a szellő gyengéd frissességét. Az idő múlásával egyre inkább rájött, hogy mennyire magára maradt.
- Nem lesz ennek jó vége! – hangzott jobbról.
- Csak egyre rosszabb lesz! – hallatszott balról.
Nem telt bele sok idő és az összes virág azt visszhangozta a réten, hogy a kis pipacs a rátartisága miatt el fog hervadni.
Eközben a rét ékessége sziromleveleit a földnek szegezte és csak azon gondolkozott, hogy mi értelme is van a világnak, ha nem csak körülötte forog.
- Már senki nem áll velem szóba. Mi történt hát? Amikor kitártam első levelem, mindenki csak engem csodált, de hirtelen megváltozott az egész világ. Visszavágyom az anyaföld biztonságos melegébe! – fejezte be gondolatmenetét és ezután lassú sorvadásnak indult. A nap és a szellő megrendülten nézték, hogy min megy keresztül a kis pipacs.
- Nem nézhetjük tovább tétlenül, hogy emészti magát a végső hervadásig. Ki kell találnunk valamit, hogy újra vidáman pirosodjék a többiek között. Vajon mit tehetünk érte? – fordult a szellő kérdőn a nap felé.
- Amikor a kis pipacs kibújt a földből, kíváncsi volt és fogékony mindenre – kezdte a nap kiterjesztve sugarait az egész rétre, hogy mindenki hallhassa, mit mond. – Annyira gyönyörű lakója volt a rétnek, hogy aki ránézett, akaratlanul is rögtön szépségét dicsérte. A külseje alapján ítélte meg mindenki, nem hagyván időt belső tulajdonságainak kibontakozására. A napok múlásával olyanná lett, amilyenné környezete formálta. Nem tett ő semmi rosszat. Ösztönei azt súgták neki, hogy az az élet rendje, hogy ha valaki megszólítja, csak magasztaló szavakkal illetheti. Ezért magára maradt, mert nem törődött másokkal, hiszen nem is tudta hogyan kell. Fogjunk hát össze, amíg nem késő! Mutassuk meg neki, hogy mennyire fontos, hogy tartozzunk valahova! – mondta a nap egyre sugárzóbban.
Elgondolkoztak ezen a rét lakói és a szellő. Rövid csönd után a legöregebb pipacs szólalt meg először:
- Én vagyok itt a legidősebb. Amikor kibújtam a földből, csodáltam a körülöttem lévő világot. A szellő és a napsugarak csak engem kényeztettek. Ahogy teltek a napok egyre inkább magányosnak éreztem magam. Az élet azonban nem állt meg. Ti, társaim sorra kidugtátok fejeteket a földből – mondta elérzékenyülve, ahogy körbepillantott a piros virágtakarón. - Barátokra leltem. Sokat jelent ez nekem. Egyetértek a nappal, hogy nekünk kell megmutatnunk a kis pipacsnak, hogy mit jelent törődni másokkal. Mentsük meg összezavarodott társunkat!- buzdította a többieket cselekedetre a rét legöregebb lakója.
- Egyetértek! – hangzott jobbról.
- Fogjunk hozzá! – hallatszott balról.
Nem telt bele sok idő, s már az összes virág azt visszhangozta, hogy segítsenek a kis pipacson.
Attól fogva egy percre sem hagyták magára, mindig volt mellette valaki. A legöregebb pipacs mesélte el először rácsodálkozását a világra és beszélt arról, hogy mennyire egyedül érezte magát, amíg más pipacsot meg nem ismert. Aztán a többieken volt a sor, hogy a legnemesebb tulajdonságokat megismertessék vele. Ahogy telt az idő, a rét lakóinak köszönhetően a kis pipacs ismét magára talált. Sziromleveleit újra bontogatta, álmos szemeit nyitogatta és egy teljesen új világ tárult eléje. Az önzetlenség és a szeretet világa.
Történt egyszer, hogy egy méhecske keringett a virágos rét felett és megszólította a kis pipacsot:
- Már régóta úton vagyok. Megengeded, hogy megpihenjek gyönyörű sziromleveleid között?
- Természetesen megengedem – Felelt a pipacs. Alig mondta ki ezeket a szavakat, a méhecske már elhelyezkedett és pár pillanat múlva elaludt.
- Köszönöm, hogy meghúzhattam magam leveleid között – mondta a méhecske, miután felébredt. – Most már kipihenten folytathatom utamat ezen a meseszép réten – és abban a pillanatban továbbrepült.
- Olyan furcsa érzés ez – morfondírozott a kis pipacs – pár héttel ezelőtt biztos nem így cselekedtem volna. Most azonban örülök, hogy jót tehettem a méhecskével anélkül, hogy cserébe elvártam volna, hogy szépségemről beszéljen.
Melegség öntötte el a rét lakóinak szívét ennek hallatán és büszkeség töltötte el a szellőt és a napot.
- Helyesen cselekedtél! – hangzott jobbról.
- Helyén van a szíved! – hallatszott balról.
Nem telt bele sok idő, s már az összes virág azt visszhangozta, hogy a kis pipacs milyen önzetlenül viselkedett.
Itt a mese vége. Ha nem hiszed, menj el a virágos rétre, keresd meg a legszebb pipacsot és kérd meg, hogy elmesélje!
Enyhe tavaszi nap volt, amikor egy új pipacs bújt ki a földből társai közé. Sziromleveleit lassan bontogatta, álmos szemeit kíváncsian nyitogatta az elé táruló világra. A napsugár szelíden cirógatta, a szellő lágyan simogatta az új jövevényt. Biztonságban érezte magát az anyaföld melegéből kibújva, hiszen mesébe illő látvány tárult eléje. Vidáman nézett körül és csodálkozva látta, hogy mennyi pipacs van még rajta kívül ezen a vidéken.
- De szép vagy! – Ámuldozott a mellette lévő.
- Igen, gyönyörű a szárad és sziromleveleid milyen szép pirosak! – hízelgett a szemben lévő társa. – Te vagy a legszebb pipacs, akit eddig láttam. <--break->
- Elragadó! – hangzott jobbról.
- Fenséges! – hallatszott balról.
Nem telt bele sok idő, s már az összes virág azt visszhangozta, hogy milyen rendkívüli pipacs ékesíti a rétet.
A kis pipacs nem tudott mit kezdeni ennyi csodálattal. Először szerényen lehajtotta a fejét, de ahogy múlt az idő, egyre hetykébben piroslott a többiek között. Társaival már szóba sem állt, mert úgy tartotta, hogy nem áll jogukban megszólítani, csak ha őt dicsőítik. Annyira lefoglalta saját szépsége, hogy észre sem vette, mennyire egyedül maradt. Már nem szólt hozzá senki, mindenki elfordult tőle. A napsugár és a szellő ugyanúgy kényeztették, mint azelőtt, de egyre szomorúbban látták, hogy mivé cseperedett a szerény, és a világra rácsodálkozó kis virág.
A nyár első reggelén minden ugyanúgy kezdődött, mint máskor. A nap felváltotta a holdvilágot, s meleg sugaraival ébresztgette a rétet. Azonban a gőgös pipacs nem fogadta el a simogató melegséget.
- Mást is ér sugarad, pedig csak engem illetne. Ha így áll a dolog, akkor hát nincs rád többé szükségem – s azzal elfordította piros leveleit a naptól a föld felé.
- Én minden virágot, minden fűszálat egyformán szeretek, így téged is. Ne fordulj el tőlem, szükséged van az én éltető erőmre – szólítgatta a nap, de a pipacs válaszra sem méltatta.
Mit tehetett volna, sajnálkozva csóválta sugarát, és tovább költögette a többi pipacsot, akik boldogan nyitogatták szirmaikat a kedves invitálásra.
A déli napsütés előcsalogatta a lágy szellőt is rejtekéből, aki vidáman suhant végig a réten, hogy hűs fuvallatával enyhítse a forróságot. A rátarti pipacs azonban őt is eltaszította magától.
- Nekem járna csak hűs érintésed, de te mást is észreveszel. Eredj hát, és frissítő fuvallatoddal többé ne illesd tökéletes levelem!
A szellő cikázott még egy-két kört a kis pipacs körül, hátha sikerül jobb kedvre derítenie és jobb belátásra bírnia, de mindhiába.
Így teltek a napok és a kis pipacs minduntalan elutasította a nap éltető melegét, és a szellő gyengéd frissességét. Az idő múlásával egyre inkább rájött, hogy mennyire magára maradt.
- Nem lesz ennek jó vége! – hangzott jobbról.
- Csak egyre rosszabb lesz! – hallatszott balról.
Nem telt bele sok idő és az összes virág azt visszhangozta a réten, hogy a kis pipacs a rátartisága miatt el fog hervadni.
Eközben a rét ékessége sziromleveleit a földnek szegezte és csak azon gondolkozott, hogy mi értelme is van a világnak, ha nem csak körülötte forog.
- Már senki nem áll velem szóba. Mi történt hát? Amikor kitártam első levelem, mindenki csak engem csodált, de hirtelen megváltozott az egész világ. Visszavágyom az anyaföld biztonságos melegébe! – fejezte be gondolatmenetét és ezután lassú sorvadásnak indult. A nap és a szellő megrendülten nézték, hogy min megy keresztül a kis pipacs.
- Nem nézhetjük tovább tétlenül, hogy emészti magát a végső hervadásig. Ki kell találnunk valamit, hogy újra vidáman pirosodjék a többiek között. Vajon mit tehetünk érte? – fordult a szellő kérdőn a nap felé.
- Amikor a kis pipacs kibújt a földből, kíváncsi volt és fogékony mindenre – kezdte a nap kiterjesztve sugarait az egész rétre, hogy mindenki hallhassa, mit mond. – Annyira gyönyörű lakója volt a rétnek, hogy aki ránézett, akaratlanul is rögtön szépségét dicsérte. A külseje alapján ítélte meg mindenki, nem hagyván időt belső tulajdonságainak kibontakozására. A napok múlásával olyanná lett, amilyenné környezete formálta. Nem tett ő semmi rosszat. Ösztönei azt súgták neki, hogy az az élet rendje, hogy ha valaki megszólítja, csak magasztaló szavakkal illetheti. Ezért magára maradt, mert nem törődött másokkal, hiszen nem is tudta hogyan kell. Fogjunk hát össze, amíg nem késő! Mutassuk meg neki, hogy mennyire fontos, hogy tartozzunk valahova! – mondta a nap egyre sugárzóbban.
Elgondolkoztak ezen a rét lakói és a szellő. Rövid csönd után a legöregebb pipacs szólalt meg először:
- Én vagyok itt a legidősebb. Amikor kibújtam a földből, csodáltam a körülöttem lévő világot. A szellő és a napsugarak csak engem kényeztettek. Ahogy teltek a napok egyre inkább magányosnak éreztem magam. Az élet azonban nem állt meg. Ti, társaim sorra kidugtátok fejeteket a földből – mondta elérzékenyülve, ahogy körbepillantott a piros virágtakarón. - Barátokra leltem. Sokat jelent ez nekem. Egyetértek a nappal, hogy nekünk kell megmutatnunk a kis pipacsnak, hogy mit jelent törődni másokkal. Mentsük meg összezavarodott társunkat!- buzdította a többieket cselekedetre a rét legöregebb lakója.
- Egyetértek! – hangzott jobbról.
- Fogjunk hozzá! – hallatszott balról.
Nem telt bele sok idő, s már az összes virág azt visszhangozta, hogy segítsenek a kis pipacson.
Attól fogva egy percre sem hagyták magára, mindig volt mellette valaki. A legöregebb pipacs mesélte el először rácsodálkozását a világra és beszélt arról, hogy mennyire egyedül érezte magát, amíg más pipacsot meg nem ismert. Aztán a többieken volt a sor, hogy a legnemesebb tulajdonságokat megismertessék vele. Ahogy telt az idő, a rét lakóinak köszönhetően a kis pipacs ismét magára talált. Sziromleveleit újra bontogatta, álmos szemeit nyitogatta és egy teljesen új világ tárult eléje. Az önzetlenség és a szeretet világa.
Történt egyszer, hogy egy méhecske keringett a virágos rét felett és megszólította a kis pipacsot:
- Már régóta úton vagyok. Megengeded, hogy megpihenjek gyönyörű sziromleveleid között?
- Természetesen megengedem – Felelt a pipacs. Alig mondta ki ezeket a szavakat, a méhecske már elhelyezkedett és pár pillanat múlva elaludt.
- Köszönöm, hogy meghúzhattam magam leveleid között – mondta a méhecske, miután felébredt. – Most már kipihenten folytathatom utamat ezen a meseszép réten – és abban a pillanatban továbbrepült.
- Olyan furcsa érzés ez – morfondírozott a kis pipacs – pár héttel ezelőtt biztos nem így cselekedtem volna. Most azonban örülök, hogy jót tehettem a méhecskével anélkül, hogy cserébe elvártam volna, hogy szépségemről beszéljen.
Melegség öntötte el a rét lakóinak szívét ennek hallatán és büszkeség töltötte el a szellőt és a napot.
- Helyesen cselekedtél! – hangzott jobbról.
- Helyén van a szíved! – hallatszott balról.
Nem telt bele sok idő, s már az összes virág azt visszhangozta, hogy a kis pipacs milyen önzetlenül viselkedett.
Itt a mese vége. Ha nem hiszed, menj el a virágos rétre, keresd meg a legszebb pipacsot és kérd meg, hogy elmesélje!