I. „Tudom rég elmúlt/ Amikor én még kissrác voltam/ Más volt az életem/ Én úgy emlékezem”
Végh Szilárd, mint még jó néhány hasonszőrű kortársa, hamar megértette a hírtelen érkezett új idők szavát. Ambiciózus fiatalemberként tűnt fel, stabil pozíciók után tapogatva, a zavarosan alakulgató társadalmi hierarchiákban. Mondhatni: fénysebességgel ismerte fel, hogy „mitől döglik a légy!” Szinte észrevétlen szivárgott fel faluról, az erdélyi tartományi székhelynek kinevezett városba. A kezdetek-kezdetén, szakiskolában szorgalmasan tanulta a géplakatos mesterséget. ( Akkoriban még volt ilyen is! ) Már az ujjonan létesült gyárban dolgozott, mellékesen KISZ titkárként is, amikor megismerte Matildot. Matild, vidéki lányként került a városba. Kicsit szép volt, talán egy kicsit csinos is, de nem a legszerencsésebb „káder- lappal” dicsekedhetett. Édesanyja, ugyanis még a háború előtt, valamilyen „méltóságos” úr kúriáján szobalányként szolgált. Történt, hogy a méltóságos család valamelyik férfi tagjának sikerült a zsenge szobacicust teherbe ejtenie. Természetesen a lányanyának azonnal mennie kellett. Némi végkielégítéssel, megvetésektől kísérve, elhagyta a kúriát. Szűkebb pátriájába már nem tért vissza. Matildot az uraságéknál látott recept szerint nevelte. Ennek eredményeként Matild, azóta is keresi önmagát. Férjhez ment Szilárdhoz, gyereket szült és zavaros lelkét próbálgatta sínre tenni. Közben Szilárd a gyári munkát abbahagyta. Levelezőn tanult tovább és marxista-leninista szemináriumokat hallgatott. Ujjonan épült lakóházban kaptak lakást. Négyemeletes szocreál épület, egyforma egyen-lakásokkal, kis erkéllyel. Alacsony belmagasság, de teljes komfort és eddig szokatlan kényelem. Az asszony ragaszkodott egy „jó alkalmi vételnek” titulált zongorához és a letűnt korok polgári jegyeit magukon viselő bútorokhoz. Hozta a Courths Mahler és Erdős René műveiből álló állandó olvasmányait, amelyek békésen megfértek férje Lenin és Marx jegyzeteivel. A Bösendorfer, egy nappalinak szánt szobát, szinte teljes terjedelmében uralt. Szilárd, már csak azért sem szeretett otthon lenni, mert a csicsás bútorok, csipkék és a nippecskék kerülgetése nehezére esett. De a családi békesség érdekében, úgymond összeszorította fogait. Matildot nem zavarta férje karrier hevülete, de amikor tudomására jutott, hogy Szilárd, román társaságban előszeretettel Vigu Constatinként mutatkozik be, dühösen tiltakozott. – Ilyen ocsmányságot nem tehetsz! – fakadt ki. – Ez olyan mintha álruhában járnál.Szilárd, Constantinként sem vitatkozott. Amint társadalmi státusa egyre feljebb ívelt, a változó közigazgatási szférákban, titokban személyi iratait hivatalosan is átíratta. Ezáltal egy élettérben kettős életet kényszerült élni. Élte románul a társadalmi életét, majd hazatérve lakása ajtaján szembesült a VÉGH SZILÁRD feliratú névtáblával, amely mögött Matilddal afféle torz feudalizmusra emlékeztető burleszket élt meg.
II.
„Virágzott a tér/ Amikor én még kissrác voltam/ Szűk utcák oldalán/Bérházak udvarán…”
Mire a kis Végh (Vigu) utód a világra jött, az alakuló családocska, meglehetős jólétet tudhatott magának. A fiúcskát Véghné édesanyjának szülőfalujában, a római katolikus templomban – titokban - Leopold-Sándor névre keresztelték. A courthsmahleres színezetű Leopold keresztnévhez természetesen Matild ragaszkodott, a Sándort – apósa keresztnevét - amolyan halk káromkodásként diktálta be. Szilárd (Constantin), az Alexandrunak jobban örült volna, de titokban bízott a múló időben, amely szerinte a későbbiekben mindent megold. A világ, amelybe a kis Leo beleszületett, tök egyszerű lehetett volna. Egyszerűségben ki lehetett volna cselezni a proletárdiktatúra buktatóit. Észrevétlenül belenőtt a felülről irányított televíziózás hőskorába. Helyhiányában a tévé készüléket, hosszas huzavonákat követően, Matild „sérthetetlen szentélyére” a zongorára helyezték. Különben a zongorán, e lakásban még senki sem pötyögtetett egy akkordot sem. „ Majd a Leó…” Leó még csak oviba járt, amikor hetente több napon át tanárok és oktatók tisztelték meg a lakást. Leó zongorázni tanult. Írni-olvasni még nem tudott, de már francia- és némettanár nyüstölte, úgymond „játékos, korszerűnek” kikiáltott módszerekkel a kis agyacskáját. Mire iskolakötelessé érett, írt és olvasott, ismerte a hangjegyeket, valamint magyar és román beszédét, két frissen tanult nyugati nyelvvel mixelte. A lakótömb töretlen örömére, naponta egy-két órát gyakorolt a zongorán. A skálázások és a nehezebb ujjgyakorlatokat követően könnyebb darabokat is játszott. A Sorrentói emlék dallamainál a szomszédok megkönnyebbültek. A gyakorlásnak aznap vége...
III.
„Kicsit féltem én/Amikor én még kissrác voltam/Elvisznek engemet/Rossz arcú emberek…”
Leó nem mindig értette a közvetlen környezetét. A családban, apja magyarul beszélt, de akármilyen alkalommal, ha kettesben maradtak, csak is románul szólt hozzá. Ha Matild színre lépett, a folyamatban lévő kommunikáció nyelve, minden átvezetés nélkül magyarul folytatódott. Vigu esténként Szilárddá vedlett, tévézett vagy Gorkijt és Zolát olvasott. Matild Erdős Renééhez és Courths Mahlerhez menekült. Leó ilyenkor bosszantásukra Schubert darabokat klimpírozott. Bosszantotta, hogy nem állhat állandó kapcsolatban a külvilággal. Eleinte még lemehetett a játszótérre a többi gyerekhez. Barátai is lehettek, Egy idő után azonban, a külön órák és a szülök rajongása minden idejét felemésztették. Botond nevű egyidős barátjával már az iskolakezdés óta, titokban találkozgatott. Ők a közeli kertvárosi negyedben éltek. A kocka alakú családi ház pincéjében Botond és két bátyja „stúdiót” alakított ki ahol külföldi zenét hallgattak és azok mintájára megpróbáltak együttesé formálódni. Leó ezt a zenélést nem érezte nyűgös tehernek. Ezt imádta! A Karácsonyra kapott, irigyelt villanyvonatot cserélte egy kopott, de jó akusztikájú gitárra.- A faterod, biztosan tudna Colát szerezni,- mondta egy napon Áron, Botond nagyobbik bátyja.- A meg micsoda?- Leó ekkor halott erről először.- Egy betiltott amerikai ital. Állítólag állati jó érzést vált ki az emberből. A papád biztos hozzáférhet, mert csak a városi pártbüfében árulják. A nagy woodstocki fesztiválon mind ezt isszák.Egy idő után Leó felfedezett otthon a hűtőben, apja által sebtében haza cipelt Pepsi Cola feliratú karcsú üvegeket. Titokban megkóstolt egyet. Szokatlan íze volt. Nem találta különösnek. Várta a hatást. Az elmaradt… A pofonok nem. Azok jöttek. Jöttek az elhanyagolt tanórákért. Az elcsent italért.., Nem különben a gitárra cserélt drága villanyvonatért. A nyolcéves Leó értetlenül szédelgett a megzavart kis életében.
IV.
„Nekem nem volt szabad/Amikor én még kissrác voltam/Őszintén hazudni/Könnyezve nevetni…”
Leónak volt némi sejtése afelől hogy a világ szól valamiről, és halad valamerre. Túlterhelten kitekintett a fejecskéjéből, és úgy érezte, hogy ebből jobb lenne kimaradni. Akárcsak az őt körülvevő felnőttek világa, ő is semmit, vagy nagyon keveset tudott a háborúkról, a tiltakozó lázadozásokról…Egy napon mindent megelégelt. Vette a kopott gitárt, kedvenc oroszlán mintás párnáját és az új csehszlovák táskarádióját és behurcolkodott a zongora alá. Senki sem tudta kicsalogatni. Apja, mint a legtöbb gyorstalpalt entellektüel, annyira elhízott, hogy még lehajolni sem volt képes. Anyja, nap mint nap, siránkozva könyörögve hívta. A kis Leó megmakacsolta magát. Csak pengette a gitárját, vagy rádióján zenét hallgatott. Nem volt mit tenni. Matild ezek után beadta az ennivalót és a mosott fehérneműt a zongora alá. A szülők kétségbeesetten hallgatták a Bösendorfer alól kiszivárgó hangokat. Leó táncdalfesztivált hallgatott. – Még szerencse hogy nyári szünet van - mondta Matild. – Ez képes lesz az iskolát is abbahagyni.
Nem oda Buda!- kiáltotta Szilárd, és közben hírtelen arra gondolt, hogy ezt hogyan fordítaná le románra. – Már eladtam a zongorát és ezeket a tetves ócska bútorokat. Hétfőn jönnek és elviszik.Hírtelen a nagy hangszer alatt is csend lett. Matild felzokogott. E pillanatban a világ legszerencsétlenebb asszonyának érezte magát. Leó vad refrénbe kezdett. Cérna-vékony gyerekhangon énekelt és kísérte magát;
„Akkor még bámultam a felnőtteket/Azt hittem jó lesz majd /Ha egyszer én is nagy leszek…”
(Táncdalfesztivál 1968 - Szörényi
–Bródy: Amikor én még kis srác voltam)