Mottó:
„Az állandóság a türelem, amely úgy tud várni, hogy nem felejt és nem csügged.
A türelem az örökkévalóság gyakorlata."
Dedi és Tula buszon ültek. Ikrek voltak, huszonhárom évesek. A két testvér egymásra dőlve aludt. A sofőr rugózott a vezetői ülésben. Láthatóan és hallhatóan nem örült annak, hogy csak két ember miatt kell hajnalban dolgoznia.
- Odafele két ember, visszafele meg senki se jön majd. Hát csak én dolgozom hajnali ötkor?! - morgolódott a sofőr. Tula ugrott egyet ijedtében; felébresztette a bagós, rekedt hang. Hunyorogva nézte az ideges buszvezető tükörképeit a kormány fölötti tükrökben. Egyik sem volt túl boldog; zsíros fekete hajuk volt, borostás arcuk, a nagy meleg miatt ing nélkül vezettek, s undorodva nézték az ébredező nyári tájat. Egyszer csak ez a sok mérges tükörkép gazdáját utánozva rágyújtott egy-egy szál cigire. A füst a busz hátulja felé tódult, pont oda, ahol a két testvér ült.
- Basszad meg a rohadt füstödet! - mondta csak úgy maga elé Tula.
A sofőr viszont meghallotta:
- Mi van? Mi a bajod? - üvöltött hátra. Erre már Dedi is felébredt, s kinyitotta a szemét.
- Mondom, zavar a füstöd, ember! Tömegközlekedési eszközön nem lehet bagózni- válaszolt Tula, mintha iskolapadban ülne.
- Tömegközlekedési eszközön nem lehet bagózni - utánozta a sofőr gúnyosan a fiút. - Ki nem szarja le, hol lehet bagózni meg hol nem!
- Nem azért fizettem ki ötszáz forintot a buszra, hogy más füstjét szívjam!
- Na, jól van, most már húzzatok le a buszomról! - üvöltött a sofőr.
- Mi? Micsoda?! Nem szállunk le, jegyet vettünk! - kiáltott vissza Tula. A busz viszont megállt, s kinyíltak az ajtók.
- Na, kiszállás! - bömbölt a sofőr. Tula azonban nem akarta annyiban hagyni a dolgot: felpattant, s nekiugrott a buszvezetőnek. Dedi utána rohant, lefogta testvérét, s leráncigálta a buszról.
- Nincs kedvem tovább itt lenni. Inkább gyalog megyünk! - kiáltott Dedi.
- Hála Istennek. Úgyse bírtam már a homokos képeteket - vakkantott még oda a sofőr.
- Nem buzik vagyunk, hanem testvérek, te rohadék - ordított Tulát lefogva Dedi.
- Nekem mindegy. Akkor menjetek kurvázni - szólt vigyorogva a sofőr, majd becsukta az ajtókat, s továbbhajtott. Tula göndör fekete haját tépte idegességében, majd hirtelen felkapott egy követ az út mellől, s a busz után hajította. Nem találta el.
- Te meg mit rángatsz le, te hülye? - kiáltott Dedi felé.
- Most mi a bajod? Ültél volna még egy órát abban a szarban?
- Hát...nem - válaszolt már sokkal higgadtabban Tula.
A két fáradt munkás elindult az úton, közben beszélgettek:
- Észrevetted, hogy az emberek milyen idegesek? - kérdezte Tula.
- Mint te - szólt huncut mosollyal Dedi.
- Jó, igen, bennem is sokszor fölmegy a pumpa. De láttad mekkora fasz volt! Az igazságtalanságot nem tudom elviselni!
- Sokszor az igazságot sem - egyre szemtelenebb lett Dedi. Aztán hirtelen zavarba jött: kék kantáros nadrágjának mellzsebében kezdett el turkálni; félt testvére kirohanásától.
- Milyen igazságot?
- Azt, hogy függő vagy.
- Már alig szívok. Különben is hogyan jön ez ide? - háborodott fel Tula.
- Csak eszembe jutott. Talán mert ideges lettél. Ha ideges vagy, mindig szívsz - szólt Dedi, aztán újra zavarba jött. - Bocs, nem akarlak cseszegetni.
Tula megrándította vállát, jelezve, neki mindegy.
Egy autó közeledett mögöttük. Dedi kitette kezét, le akarta inteni az autóst. Fekete limuzin kinézetű Mercedes suhant el mellettük.
- Elüsselek, seggfej? Húzzál már félre! - ordított ki az ablakon egy húsz év körüli fiú. Tula az út szélét kutatta újabb kőért akart nyúlni. Öccse azonban megfogta karját.
- Sokba kerülne, ha eltalálnád - szólt mosolyogva Dedi.
- Hogy tudsz te mindenen mosolyogni? - kérdezte idegesen, ám csodálkozva bátyja.
- Az ilyen embereken húzzam fel magam?
- Igen! Az ilyen szarrágókon húzzad fel magad! Ezek ugyanolyanok, mint a főnök elkényeztetett fia. Aki odajött hozzám és azt mondta: „Na, ilyen nehéz ezt a gépet megjavítani? Hiszen nem kell használni az agyadat!" Nem kell használni az agyadat - visszhangozta gúnyosan Tula. - Aztán csoda, hogy beszólok neki?
- Hát, nem csoda - mondta Dedi, s elnevette magát. - Igaz, hogy kirúgtak miattad mindkettőnket, de legalább beszóltál neki - ismét nevetett. Hirtelen Tulából is kitört a nevetés.
- Havi hetvenezerért dolgoztunk, s most még annyink se lesz. A madarak legalább ingyen szarnak le! - Ordított Tula, s röhögött torkaszakadtából.
- És mindez miattad - röhögött tovább Dedi.
- Találunk majd valami más melót. Ötven évig dolgozunk majd, mint az apánk és nagy nehezen koporsót tudunk venni magunknak, mielőtt megdöglünk.
A testvérek ennél a pontnál megkomolyodtak. Talán azért, mert ez a jövőkép annyira nevetséges volt, hogy meghaladta rekeszizmaik kapacitását.
- Te elfáradtál? - szólt pár perc hallgatás után Dedi.
- Kicsit. Pihenünk? - Azzal az út melletti árok szélére telepedtek. A nyári erdő felé fordultak, s szívták tüdejükbe a reggeli, friss illatokat.
- Szívunk valamit? Mármint a levegőn kívül - szólt félénken Tula.
- Egye fene! Gyújtsunk!
Tula kezdte; gyújtott, s mélyen szívta a füstöt, lent tartotta egy rövid ideig, majd kifújta azt. Dedinek adta a cigit. Ő is ugyanezt a műveletsort hajtotta végre. A fű égett, a füst szállt, a testvérek pedig élvezték az egész helyzetet.
- Tudod, mi mindenhonnan kilógunk és mindig is kilógtunk a sorokból, amikbe állítottak minket. Ennek ellenére mégsem haladtunk előre - szólt Tula.
- Tudom, miről beszélsz. Mintha mi ketten folyton csak várnánk valamire. Folyton csak egy helyben állunk a körhinta közepén, az meg csak pörög - mondta Dedi, s elmerengett saját szavain.
- De a pörgés is állandó. Arra vársz, hogy megálljon, de ez a féle körhinta nem marad nyugton, nem hagy békén senkit, minden gyereknek fel kell ülnie. Aki nem teszi, az meg belülre mehet csak, onnan meg nincs kiút. Ha egyszer kintről bejutottál, akkor te ott maradsz örökre. Hiszen a hinta pörög, nem áll meg.
- Téged zavar ez az örökös türelem? Mármint, ahogy mi élünk, a körhinta közepéről szemlélődünk.
- Nem, mert az örökkévalóságban az a jó, hogy nem kell azon agyalnod, mikor lesz vége. Lehet, hogy már vége van, csak ugye ezt emiatt az örökké-cucc miatt mi nem vettük észre.
- Ja... A halál is az élet része - mondta Dedi, s nagyot szívott a cigiből.
A nyári lombok idővel barnák lettek, majd az őszi szél segítségével lehullottak a levelek. Aztán hó borította az egész erdőt, s kis idő múlva már virágba borultak a fák. Nem csak egyszer történt meg mindez, több ezerszer. A két testvér pedig csak ült az árok partján, s szívta a füstöt. Már nem tudták eldönteni, hogy valóság-e a sok változás, avagy színtiszta hallucináció. Bizsergő aggyal, némán figyelték az erdőt, melyben állatok már nem laktak, csak lakhelyükről elüldözött szomorú lények, a társadalom számára mind nélkülözhető figura. Csak szívtak és merengtek, majd ismét szívtak és keservesen röhögtek. Elfelejtettek már minden bunkó sofőrt, minden kényelmetlen utazást. Ők nélkülözték, eleinte kényszerből, majd egyre tudatosabban, az egész rajtuk kívüli társadalmat. Viszont, felülemelkedtek mindenen, mint olaj a vízben. Úgy látszott, győztek. Talán így is volt.