A kíváncsi kisgyerek

Évszám
2012
Beküldő
Haiku Hendrix

A nagy akármi után ezer évvel járunk. Az emberek már nagyon rég a föld alatt élnek. Ekkorra már, csak három dolgot tudnak. Ez a három dolog, három terem. Ebből kettő hatalmas, a harmadik kicsi. A hatalmasak közől az egyik egy konyha. Valahogyan, minden nap, megtelik mindenféle olyan dologgal, amit az emberek nagyon szeretnek és elalvásig eszik magukat belőle. Néha az is előfordul, hogy egyik másik alvó társukat is megeszik, mielőtt felébredne. A hatalmas termek közűl a másik egy vécé. Ezt a helyet, majdnem úgy kedvelik mint a konyhát. Nagyon sokan összegyűlnek a lyukak fölött reggelente. Érdeklődő szemekkel figyelik, mikor egyszer egyszer, egy-egy társuk belepottyan a mélybe. Ilyenkor nem sűrün, de volt már ilyen, hogy hirtelen valamelyik felegyenesedik, s különböző hangokkal a nem tetszését akarja kifejezni, de mire jutna valamire, már el is felejti a történteket és csendesen visszaguggol a kis lyuka fölé, hogy elvégezze az egyik legfontosabb aznapi munkáját. Mikor ép nincsenek egyik teremben sem, általában a dugás köti le minden figyelmüket. Nagyok a kicsikkel, a hím a hímmel, a nőstény a nősténnyel. Igaz, néha eltalálják a helyes utat, és ilyenkor egy idő után egyel többen vannak. Na de a harmadik terem, a kis terem a lényeg. Ettől a helytől, mintha kicsit félnének. Igazából csak a gyerekek szoktak idejönni, de aztán ahogy felnőnek, egyre inkább a másik két terem köti le minden érdeklődésüket. E helyiség bejárata előtt, egy sámánszerű ember ült. Ő sem tud már sok mindent, de egy pár dologgal többet mint a többi. Ilyenek pl. a következők, meg még egy két dolog. Tudja, hogy neki ott kell ülnie, és senkit sem szabad oda beengednie. Valamit őriz, de nem tudja, hogy mit. Azt is tudja, hogy egyszer majd neki is ki kell választani egy utódot, aki majd folytatja az ő munkáját, az őrzést. Ezek a sámánfajták is néha, eltotyognak a másik két terembe, de ők sokkal ritkábban és sokkal kevesebb időt töltenek a jövő templomaiban, mint a többi. Ilyenkor, egy kisgyereknek adják át a feladatot. Olyan kisgyereket próbál meg választani az aktuális sámán, akit jó eséllyel a kíváncsiság behajt, hogy mi is van odabent. Ilyen kisgyerek még nem volt. Egyszer aztán, egy napon vagy éjszakán -ez nem tudható-, nagy riadalom támadt a konyhában. Összevesztek az egyik félre dobott darab ennivalón. Igaz, hogy sok volt még belőle, de valamiért mindenkinek az kellett. Egyetlen egy ember, pontosabban egy kislány, nem értette ezt. Nem értette, és így nagyon megijedt. Kereste a tekintetével a sámánt, mert az ő pillantásátol mindig megnyugodott. Nem találta a harctéren. Ezért hát, átfutott a sok élő és halott hús között, egészen a sámán odújáig s szorosan mellé ült. 

Mielőtt folytatnám a mesélést, elmesélem, hogy nagy valószínűség szerint miért is kerültünk ide. 

Réges-régen a föld szívében, Afrikában, valami történt az emberrel, amitől elindult jobbra és balra. Szép lassan, elkezdte utánozni a természet hangjait, hogy megtévessze a zsákmányt. Aztán megtanult beszélni, és így majdnem tökéletesen át tudta vágni a társát, vagy ép akit akart.  Közben eljutott ide-oda. Kitalálta az írást, és írt. Lett kerék, hajó, repülő és számítógép. Viszont a sok jó dolog közt, elvesztette az emlékezetét. Már nem emlékezett semmire, elkezdett csak a saját életében gondolkodni. Ez lett a fő vonal. Nem gondolt már sem a múltra sem a jövőre. Evett és dugott. Minden tette, ebből a kettő érzésből táplálkozott, ugyanúgy mint az elején. Annyi, hogy régen ez rendben volt, de ma már hozzá csapódott az ész, de nem az ész irányította az ösztönt, hanem fordítva, és így kegyetlen lett ez az egész.
Tehát, emlékezet már nem volt, volt helyette divat. Hirtelen előkerültek új focicsapatok és az ember elkezdett nekik drukkolni. Akiknek a nagyapja drukkolt, azokat elfelejtette. Nem volt már kötél a múltba. Elvágták. De nem a sors vágta el, hanem emberek, akik ezt tudták. Tudták azt, hogy sokkal könnyebb egy olyan embert irányítani aki nem emlékszik semmire, mint egy olyat, aki legalább még egy két dologban tartja magát. Hirtelen, a buszvezető is festőművész szeretett volna lenni. Egyszerűen nem vette észre, hogy ő nem lehet az. A könyvtárak üresek voltak. Az interneten szedte össze az átlag ember a bölcsességet, ami olyan mély volt mint a Balaton legmélyebb pontja. Hirtelen lettek lázadások, amik olyan hatalmasak voltak, mint a Balaton pusztító hullámai. Telt múlt az idő. Az emberek, robotszinten voltak már programozva. Aztán ismét történt valami, olyan valami, amire még az irányítók sem gondoltak. A reccs. Volt még pár becsületes tudós, kik a föld alatt helyet csináltak az ilyen nagy reccs esetére pár ezer embernek, és robotokat programoztak fel, amik majd ellátják az embereket odalent. Kb. így kerültünk ide vagy oda.  

Az emberi értékek kerültek válságba korunkba, ezért az emberek szívét kell megújítani - mindenestűl.

Vissza a kislányhoz. 

Ült. A riadalomnak vége lett, de a kislány nem ment vissza. Tovább ült a sámán mellet. A sámánnak is (mint írtam) néha menni kellet a másik két terembe. Mivel ott volt a kislány, így nem kellet keresnie senkit sem, elindulhatott a dolgára. A kislány bement a titkos helyre. Mit talált ott? Egy focilabdát. Nem tudta, hogy mi az, de nagyon megörült neki. Magához vette és visszament a többi közé. Közben a idős sámán visszajött,  és miután egyből tudta, hogy mi történt, leállította  a saját szívét, és meghalt. A többiek mikor megtalálták, megették a hulláját, mert ez volt a szokás. A kislány és a labda, nagy felfordulást okozott. Ide-oda rugdosták egymásnak. Onnantól kezdve, már sokkal kevesebbet jártak a másik két terembe. Játszottak.
Én úgy tudom, hogy a labda a vécé teremnek egyik sötét lyukába gurult, aki másképpen tudja, az vigyázzon rá. 

vége