A költészetet nem szabad

Évszám
2010

„Tabuk nincsenek, de a költészet tabu." - fogalmazódott meg a gondolat a világegyetem egy nagyon eldugott, majdnem teljesen jelentéktelen pontján. A gondolatot, amelyet ha le akarnánk írni, leginkább bizonyos kocsonyás anyagban futó elektromos jelekhez hasonlíthatnánk, felülről bozontos, barna haj, alulról pedig néhány napos borosta határolta. Ez a gondolat, ahogy telt-múlt az idő, szép lassan fejlődött, elhatározássá érett, sőt egyszer még azt is megkockáztatta, hogy kimenjen egy napfényes, őszi délelőtt a parkba tízóraizni.

Cseperedett a gondolat, elhatározásból képzelet lett. Hamarosan valódi öntudattá vált. Esténként szívesen üldögélt kávéházakban, vagy olvasgatott. Kedvelt időtöltése volt, hogy sétálgatott az utcákon, és érdeklődéssel figyelte, ahogy körülötte folynak az események. „Vajon tudnak rólunk?" - kérdezgette időnként saját magától. Olykor-olykor ellátogatott óvodákba és alsó tagozatos iskolákba, és színesceruzákat vitt a gyerekeknek, és bement hozzájuk az udvarra, ahol a gyerekek lelkesen fogadták és körégyűltek, és olyankor felolvasott nekik meséket. Az óvónénik meg a tanárnénik viszont nem tudták, hogy ott van a gyerekek között, ez csak a gyerekek és az ő titka volt. Néha pedig beszélgetni szokott más öntudatokkal. Elmondta nekik, hogy hogyan keletkezett, hogy réges-régen történt az az eset, amikor voltak emberek, akik gyakran kedvetlenül viselkedtek, és tanácstalanul kóvályogtak mindenfelé, és érezték, hogy szükségük van valamire, csak nem tudták, mi az. És aztán egyszer ezek az emberek úgy döntöttek, hogy rendeznek egy konferenciát, ahol ki fogják deríteni, mi az, ami annyira hiányzik nekik.

Sokáig tanácskoztak hiába, már-már lemondtak arról, hogy megleljék, mi tölthetné ki bennük a régóta érzett űrt. Ekkor felállt a székéből egy gyönyörű hajadon. A terem közepére lépett, és végignézett mind a jelenlévőkön. Ahogy szelíden mosolyogva tekintett rájuk, beragyogva arcukat, egyszerre mindannyian ugyanarra gondoltak. És ez volt az a pillanat, amikor megszületett. Hirtelen előugrott a semmiből, és betöltötte az emberek szívét.

Miután elmesélte ezt a történetet, udvariasan átterelte a szót beszélgetőpartnerére. Arról érdeklődött, hogy szoktak-e ők is néha az épületek, a tengerek felett, vagy ismeretlen tájak égboltján repkedni. És ha igen, akkor merrefelé, és hogy például hány cukorral isszák a kávét, és ehhez hasonló dolgokról. Sokféle öntudatot ismert, bár összességében nem voltak túl sokan. Azonban volt köztük mégis egy, egy gyönyörű, hosszú szőkésbarna hajú teremtés, akivel mindenkinél jobban szeretett társalogni. Őt kedvelte leginkább, és úgy érezte, ez kölcsönös, de nem volt biztos benne. Egyszer elvitte magával egy szombaton kirándulni, de ahogy kézen fogva ugrándoztak a mezőn, és ahogy egymás kezéből ittak az erdei patak kristálytiszta vizéből, és csendben figyelték a szarvasokat, és aztán tovább ugrándoztak, nagyon belefeledkeztek a játékba, és túl messzire mentek, és rájuk esteledett. Mintha csak mindketten előre tudták volna, mi fog történni, azon az éjjelen egymás karjai közt aludtak el. A csillagokkal takaróztak, táplálékuk pedig az óceán sós illata volt.

Azon a reggelen, amikor ez a történet játszódik, az öntudat nagyon izgatottan ébredt. Megborotválkozott, és gyorsan felöltözött. Általában cipőt, nadrágot és inget viselt, mint ahogy aznap is. Nem volt rajta semmi feltűnő, de nem is lett volna rá kíváncsi senki. Néhány mozdulattal összeszedte a szükséges holmiját, és egy hatalmas épület elé sietett. Az épületnek az volt a furcsasága, hogy rendkívül magasra építették, mégsem volt rajta egyetlen ablak sem. Még csak ablakkeretek sem. Egész egyszerűen csak hagyományos stílusú és nagyon magas falakból állt. Az épületnek két bejárata volt, egy széles, kétszárnyú kapu, amit mindig nyitva tartottak és már messziről látszott, és egy kisebb, ritkán használt ajtó az épület egyik félreeső részén. A kapuban és az előtt a lépcsőn, és még sokkal tovább emberek álltak sorban. Türelmesen várakoztak, hogy bejussanak az épületbe, de ami azt illeti, nem is lett volna okuk nyugtalankodni, a sor gyorsan haladt. Úgy látszott, mindenfelől jöttek, hogy beálljanak a sorba, és elismerésükre legyen mondva, rendkívül fegyelmezetten viselkedtek valahányan, igaz, a sor messzi vége még igencsak girbe-gurba volt, de ahogy közeledett az épület kapujához, szépen rendben kiegyenesedett.

Az öntudat meglassította lépteit, és megállt az épület egyik félreeső része mellett. Egy pillanatig a ritkán használt ajtót szemlélte, amely aprócska méretével teljesen valószínűtlenül hatott a hatalmas épület tövében, szinte azt engedte gondolni, hogy ebbe az épületbe nem is lehet bejutni rajta keresztül. Az ajtó fölött egy tábla lógott, ezzel a felirattal: BELÉPÉS CSAK KÜLÖNLEGES ENGEDÉLLYEL. Tudta, hogy időben van, de ha kicsit késett volna, akkor sem mérgelődött volna vele senki. „Tabuk nincsenek, de a költészet tabu." - gondolta, miközben megigazította gallérját, és azt is, hogy ha soha nem gondolta volna ezt, akkor most nem lenne ott. De ott volt. Belépett az ajtón.

Odabent, az épület belsejében divatos ruhájú hölgyek és öltönyös urak szaladgáltak fel s alá. Körülnézett, azt az asztalkát kereste, amelyen egy kancsó víz és néhány pohár szokott állni. Még nem járt ebben az épületben, de sejtette, hogy meg fogja találni. Amikor megtalálta, két poharat felfelé fordított és megtöltötte őket vízzel. Ivott az egyikből, majd visszatette az asztalon fekvő tálcára. Belülről láthatta, hogy hova igyekeznek a kinti emberek. A bejárattól nem messze egy nyájasan mosolygó fiatalember, kitűzővel a ruháján, fogadta a beérkezőket. Elkérte az igazolványukat, majd egy kedves biccentéssel továbbirányította őket. Egyenként behaladtak egy kis négyzet alapú, feketével lefüggönyözött fülkébe. Ott egy pillanatra megálltak, és kívülről úgy tetszett, bent mindig, amikor megállt valaki, vaku villant. Aztán amikor kijöttek a fülkéből, egy másik nyájasan mosolygó fiatalembertől, egy másik kitűzővel a ruháján, egy kicsi kártyát vettek a kezükbe. Aztán tovább már nem látta, merre mennek.

„Bemehet." - továbbították a hangját a falakon elhelyezett hangszórók egy fiatal nőnek, aki a bejárattal szemközti pultja mögött ült, és az volt a dolga, hogy az asztalára elé felszerelt mikrofonba mondjon be mindenféle dolgokat, mint ahogy az előbb is. „Bemehet." - általában az volt a szokása, hogy a biztosság kedvéért mindent kétszer mond. „A vezér most fogadja." Tudta, hogy ez neki szólt. Rátette a kezét a zsebére, ahogy érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Izgult, nem tudta, vajon szükségesen cselekszik, vagy csak helyesen. Mindenesetre biztos volt benne, hogy nagy dologra készül. A zsebén kitapintotta azt a nagyon fontos holmit, amit mindenképp magával kellett hoznia. Kissé megnyugodva indult el felfelé a lépcsőn. A falon mellette végig hatalmas festmények sorakoztak vastag keretben, a lépcső nagyon széles volt és vörös szőnyeg borította középen. A legfelső emeletre tartott. „A vezér most fogadja." - hallotta még maga mögül egyre halkuló hangon.

A legfelső emeleten csak egyetlenegy ajtó volt. Benyitott rajta. Hatalmas helyiségben találta magát. Még mindig a vörös szőnyegen állt, mert az ajtón innen is folytatódott, és egészen a terem szemközti végéig vezetett. Nagyjából húszlépésnyire tőle állt egy díszesen faragott mahagónifa íróasztal. Egy öltönyös alak ült mögötte jelentős magabiztosságra utaló testtartásban, és sűrű füstfelhőt eregetett. Ahogy jóízűen egymás után fújta a füstkarikákat, úgy tetszett, egész nap nem is csinál mást. A teremben a vörös szőnyegen, az íróasztalon, a vezérigazgató székén és kettejükön kívül semmi és senki nem volt. A terem nyomasztó ürességétől kissé ingatag léptekkel indult az íróasztal felé. „Isten hozta. Parancsoljon, foglaljon helyet. Megkínálhatom eggyel?" - invitálta nyájasan közelebb a vezérigazgató, és mélyet szívott a szivarjából. Udvariasan nemet intett a fejével. „Akkor lássuk, miért is jött el hozzánk. Kérem, mutassa, mit hozott." Elővett a zsebéből egy félbehajtott papírlapot, és az asztalra helyezte. A vezérigazgató áthajolt a füstfelhőn, és kézbe vette a papírt. Egy négyszakos vers kézirata volt, ami ezt a címet viselte: „Tabuk nincsenek, de a költészet tabu". A vezérigazgató visszaereszkedett kényelmes székébe, hogy elolvassa a kéziratot. Amikor újra előbukkant a füsttengerből, ezt mondta: „Hm, hm. Nem rossz, nem rossz. De nem elég lendületes, nem elég fiatalos, nem elég dinamikus. Hiányzik belőle, hogy is mondjam, a ritmusosság, tudja, az a pár dolog, ami kell. Nem az, amit megszoktunk, erre nem lehet mozogni. Meg olyan régimódinak tűnő, én ezt nem is ismerem. Ugye megérti? Sajnálom, barátom. De ne búsuljon, fogadja el, kérem, a névjegykártyám. Kifelé menet kérjen egyet a tájékoztatónkból. Sok szerencsét."

Az öntudat szomorkásan baktatott az utcán. Az utóbbi időben kissé szótlannak mutatkozott. Továbbra is eljárt kávéházakba, és esténként még mindig olvasgatott, és szívesen hintázgatott másokkal a parkban. Most azonban máshova igyekezett. Bement egy kalapboltba. „Jó napot. Kalapot szeretnék." - szólította meg az eladót. „Milyet tetszik parancsolni?" - érdeklődött az eladó. „Pirosat." „Tessék, parancsolni. Megfelel?" „Igen, köszönöm." - mondta, miután felpróbálta a kalapot. Ezután elbúcsúzott az eladótól, és hazasétált.

Másnap reggel korán kelt, mint ahogy egy ideje szokta. Az ablakpárkányához lépett, és megöntözte egy kis, sárga kannából a virágágyás egyetlen lakóját, egy gyönyörű szál vörös rózsát. Ez a rózsa volt minden rózsák legszebbike, az öntudat féltő gonddal vigyázott rá, cserébe az csodaszép szirmokat hajtott neki. Aznap volt éppen kilenc hónapja, hogy az öntudat nevelni kezdte a rózsát. Ezután megborotválkozott, és felöltözött. Aznap piros nadrágot, piros inget és piros cipőt húzott. Egy félbehajtott papírlapot csúsztatott a zsebébe. A virágágyáshoz ment, és egy óvatos mozdulattal, hogy ne okozzon fájdalmat neki, leszakította a rózsaszálat, majd a piros színű kabátja alá csúsztatta. Fejébe nyomta a kalapját, és elindult.

A felkelő napkorong első, narancsszín sugarai kísérték, amerre haladt. Egy hatalmas épület egyik félreeső része elé érkezett. Belépett egy aprócska, ritkán használt ajtón. Átvágott az épület belsején, és a lépcsőhöz sietett. Felment a legfelső emeletre. Benyitott a legfelső emeleten lévő egyetlenegy ajtón. „Ön az? Micsoda kellemes meglepetés. Jöjjön közelebb." - csendült fel az ismerős hang a terem túlsó végéből. Az öntudat egészen az íróasztalig sétált. „Nos, ezúttal mit hozott?" - kérdezte a vezérigazgató, miközben sűrűn pöfékelt szivarjából. Ismét egy félbehajtott papírlapot helyezett az íróasztalra, de ezúttal tett egy lépést hátrafelé. A vezérigazgató kézbe vette a papírt, és széthajtotta. Még egy lépést hátrált. A vezérigazgató maga elé emelte a papírlapot olvasómagasságba, és olyan elmélyülten kezdte olvasni, hogy észre sem vette, amikor az öntudat újabb lépést hátrált. Ahogy olvasta, soha nem tapasztalt furcsa érzés lett úrrá rajta. Úgy érezte, azonnal meg kell osztania valakivel. - Odalent a kapuban megtorpant a sor. - „Kedvesem, bejönne egy percre?" - szólt a vezérigazgató a telefonba a titkárnőjének. A titkárnő is elolvasta, ami a papíron állt, és ugyanazt érezte, amit a vezérigazgató alig egy perccel korábban. Egyszerre néztek az ajtó irányába, de hiába oszlatták szét szapora kézmozdulatokkal a füstöt, hogy jobban lássanak, akit kerestek, nem volt ott.

Az öntudat az épület tetején állt. Elővette kabátja alól a vörös rózsát, és a gallérját szorosabbra húzta, mert a magasban hűvös szél fújt. Kilépett az épület déli homlokzatának peremére. Felegyenesedett, és a szívéhez tartotta a rózsaszálat. Ellökte magát az épület pereméről. Zuhanni kezdett, de nem aggódott emiatt. Érezte, hogy a nyugati szél hűvös áramlatai hátukra veszik. Bal kezébe vette a rózsát, és kitárta a karjait, hogy vitorlázzon. Egy szót súgott a szélnek, és ekkor átváltozott. A testéből seregnyi fehér galamb repült elő, csőrükben egy-egy rózsaszirommal, ő maga pedig megszűnt létezni. Odalent a kapuban újra megindult a sor. (Ugyanakkor abban a pillanatban a világegyetem egy teljesen másik pontján egy újabb gondolat fogalmazódott meg.)