Élt egyszer, még az idők előtt Tissihas, egy gyönyörű tündér. Hajának ezüstfodrai, ajkának bíborló íve megbabonázott minden óvatlan férfit, kinek akarata nem bizonyult erősnek, s ki így járt, szerelme forró gondolata ellenére jéggé fagyott, s csak akkor olvadt fel, ha a gyönyörű Tissihass elmosolyodott. A tündérlányt azonban más gondok foglalkoztatták, minthogy a jéggé dermedt férfiakat megmentse. Sírt, sírt szakadatlan, nem tudni, miért. A többi tündér faggatta, kérdezgette, de a szomorú Tissihass csöndben, tovább pityergett.
Volt egy fiú a tündérek között, Buindel, ki szerelmes volt a lányba, s bármit megtett volna, hogy megláthassa a lány tenyere mögé temetett végtelen mély szemeit. Az ifjú tündér apja volt a kövek atyja, Bograil. A köveknek parancsolt, de kőből volt maga is. Könyörgött neki Buindel, segítsen neki, s egy napra adja kölcsön a kövek fölötti hatalmát, de Bograil nem akarta. Féltette fiát: „Ki tudja, miféle szörnyűségeket tehet a kövekkel!" Buindel azonban annyira esdekelt, hogy az agg kőtündér megtette, amit a fia áhított. A fiú sziklát emelt Tissihass mellett, s úgy formázta a köveket, hogy a róla lecsorgó víz, lant formán, zenéljen a lánynak. A vízcseppek pont úgy pattogtak, csörögtek és ugráltak a sziklán, hogy nyomukban mennyei dallamok születtek a csobogással. A lány viszont tovább sírt. Buindel nem értette, mi bánata lehet a Tissihassnak. Szomorúan leült a szikla mellé, s nézte-nézte a zuhatagot.
Ahogy föltekintett, hófehér lepkét látott meg, amiképpen átszállingózik a vízesés előtt. A szeszélyes sors azonban egy mézvirágot növesztett oda - éppen a lepke fölé -, melynek végén harmatcsepp táncolt. A csepp aláhullott, s a pillangó szárnyára esett. Az megrebbent, s a mézvirág levelére szállt, hogy ott várja meg, míg a simogató szellő lekergeti szárnyáról a harmatcseppet.
Buindel elmélkedni kezdett. Egy ideig tűnődött, aztán fölugrott, s boldogan futott a zuhatag alá. Táncolt, ugrált, s fröcskölt a levegőbe. Örömtől sugárzott a hely.
Megkérdezheted, miért, azonban gyorsan rájöhetsz, hogy Tissihass valójában nem volt bánatos, csak éppen ő is szárítgatta szárnyait, avagy lelkét, ahogy tetszik...
Azóta sok zarándok kerül el ehhez a zuhataghoz, hallgatva a muzsikát, s mind megemlékezik Tissihass és Buindel történetéről.