Különös éjszaka

Évszám
2015
Beküldő
Yiga

Útban hazafelé a professzor szavai visszhangzottak a fejemben, mintha egy bakelitlemezen megakadt volna a tű.

„Csak a nehéz vállalkozásokat érdemes megvalósítani, hiszen létezik egy rejtélyes kapcsolat a nehéz és az értékes között.”

Az én vállalkozásom nehéznek és merésznek bizonyult. A kérdésem azonban az volt, amit önmagamnak tettem fel – mennyire lesz értékes?

A hozzávalókat három csoportba különítettem el.
1.: A könnyűek. Ide tartozott a metil- és az etil-alkohol, az ammónia, a magnézium-szulfát, a kálium-hidroxid.
2.: A nehezebbek. Ebbe a csoportba a kénsavat, a kloroformot és a benzolt soroltam be.
3.: A legnehezebbek. Úgy, mint a foszfor-oxiklorid, a dietil-amin és természetesen, az ergotamin-tartarát.

De mindegyikre szükségem volt.

Szerencsésnek mondhattam magam, mivel az összes szükséges eszközt sikerült innen-onnan beszerezni.
A legnehezebb a tömegspektrométer volt, amit apránként sikerült összetennem, mint egy millió darabos kirakóst.

Most pedig sikerült a legnehezebb hozzávalót, az ergotamin-tartarátot is megszereznem.
Kettő teli kereszt, szigorúan ellenőrzött hatóanyag.
Ha ezt a hatóságok tudnák…

Tudtam minden lépést, tisztában voltam tetteim következményével, és ismertem a céljaimat. De mégis… úgy éreztem, egyedül vagyok.

Mintha már a kezdetektől fogva egyedül lennék, vagy engem nem ért meg senki a társaságból, vagy én nem értek meg senkit, de egyszerűen képtelen vagyok kommunikálni.
Leszámítva azt a pár embert…

Kimentem, rágyújtottam, és amíg szívtam a cigarettát, várva, hogy a mágneses keverő, a hűtő vagy épp a szárítóberendezés befejezze a munkát, gondolataim el-elkalandoztak.
Hova máshova, ha nem éppen Jenny mellé. Édes, egyetlen Jenny.
Ha szép barna szemeibe nézek, és észreveszem azt a zöld gyűrűt benne, egyszerűen úgy reagál a szívem, mintha pentil-nitritet inhalálnék: a szívritmusom megduplázódik. A fejem pedig elvörösödik, amikor rajtakap.
Sosem hittem volna, hogy pont egy rendőr iránt fogok ilyen érzéseket tanúsítani.

Még pár éve az igazságügyi toxikológia intézetében ismerkedtünk meg. Pont azon a helyen, ahova egy idő után már csak miatta jártam be dolgozni. Ha csak egy pár perce megjelent, az egész napom bearanyozta.
Aztán azt mondta, hogy abbahagyja. Kiszáll az egészből.

Lehet, hogy már nincs is szolgálatban – erre a gondolatra elszomorodtam.

Tudtam, hogy onnantól kezdve magamra leszek utalva. Pedig pont akkor szerettem volna megkérdezni, hogy nincs-e kedve összeülni egy kávéra, erre bejelentette, hogy ennyi volt.

Arra gondoltam, ha a sors kegyes, akkor talán egyszer újra összehoz minket. De azt is tudtam, hogy erre nem szabad alapozni.

Akkor azonban másra kellett összepontosítanom. Először is arra, hogy mire kész lesz a vegyület, csak a vörös izzók működjenek a zuglaboromban.
Másodszor pedig arra a két dologra, amit úgy hívnak: set és setting.

Számvetést tartottam. A set, azaz a lelkiállapotom ideális: eltekintve a mai megrázkódtatástól, hogy Jennyt lehet, hogy soha többé nem látom, minden a legnagyobb rendben van idebenn. Kíváncsi voltam, hogy milyen hatásai lesznek az előállított anyagnak, hogyan fogom megélni és hogyan fogom tudni interpretálni és integrálni. A szüleimmel két nappal ezelőtt találkoztam, és egy nagyon jót beszélgettünk, majd rá egy napra ugyanígy azzal a nagyon kevés, de nagyon jó barátommal, szintén volt egy hosszú, kiadós és mégis kellemes diskurzusunk. Ezen gondolatok hatására megerősödött bennem a hit, hogy talán még Jennyt sem vesztettem el azért teljesen, nem mondott semmi olyat, hogy elköltözik, vagy randevúzna valakivel…

A setting pedig tökéletes volt. Ezt az elrejtett laboratóriumot sikerült pszichedelikus utazásokra is kialakítani: a kényelmes kanapé, a különböző színű izzók és a hatalmas hangfalak átalakították az unalmas, szürke, hétköznapi dolgozószobát egy sokkal barátságosabb, otthonosabb és izgalmasabb helyiséggé.

A vegyület pedig elkészült!  Rögvest alávetettem egy tömegspektrométeres vizsgálatnak, és az eredmények nem csaltak. Tökéletes munkát végeztem. Még Hofmann is büszke lenne rám!

Elmosogattam az eszközöket, betettem egy kis zenét, és próbáltam ellazulni. Már a méréssel is rég kész voltam, egyszerű dilúciót készítettem, porciózás után pont száz mikrogramm anyagnak kellett a fiolában lennie.

Hátradőltem a kanapén, és Vivaldi Tavaszát hallgatva a számba öntöttem a mágikus oldatot.

Nagyjából fél óra múlva eszméltem arra, hogy valami határozottan történik.

Erre abból következtettem, hogy teljesen meztelenül álltam a tükör előtt, és láttam, ahogy a tükörből visszatekintő ismerős ember beszél hozzám.

- Nos, egy lépést már haladtunk is előre, nem igaz? – kérdezte tőlem, én azonban csak makogni tudtam - Tudod, a legtöbben megállnak ennél a fázisnál, és így találnak rájuk, és emiatt megkapják az őrült titulust. Nekünk erre nincs szükségünk.

Bólogattam.

- Szerintem nem véletlenül hívtál pont most segítségül.

Segítségül?

- Az a helyzet, hogy a kemény munkád és az állandó lelkiismeretes túlórázások miatt teljesen elfelejtetted, hogy ki is vagy. Azért hívtál segítségül, hogy megmutassam azt az elveszett részt, ami kis híján az ego-halál részévé vált.

Tág pupillákkal meredtem a tükörre.

- Először is: ez a tested. Teljes, meztelen valójában. Valamelyest így festhettél, amikor a szülőszobában felsírtál. Azonban a pucérság akkor teljesen tolerálható volt, most ezt nehezen magyaráznád ki, szóval gyerünk, kapd magadra azokat a ruhákat.

Nekiálltam felhúzni a hétköznapi ruhám, de ekkor visszaszólt.

- Nem! Nem azokra gondoltam. Ne viccelj velem. Egy sima fekete vászonnadrág, ing, nyakkendő, fehér orvosi köpeny? Igen, ezzé lettél, még mielőtt azokat a ruhákat begyömöszölted volna abba a szekrénybe…

Ujjával bökött a szoba megfelelő sarkába, és már kezdtem sejteni, mit akar.
Elmosolyodtam, és a tükörbe néztem.

- Vaduljunk meg? – kérdeztem.
- Épp itt az ideje! – kaptam a választ.

Pár perccel később már rajtam volt a szakadt farmernadrágom, a tornacipőm, és a pólóm, amin két csontváz ölelkezik össze, míg a háttérben egy atombomba robban.
A hajam pedig gyönyörű zöld színnel meredt tarajként az égbe.

- A fenébe, el is felejtettem, hogy ilyen is voltam… - mondtam a tükörképemnek.
- Ugye, hogy ugye? Én megmondtam. Azonban cseréld már le ezt a zenét, mert tudom, hogy jó, tudom, hogy igényes, de jelen esetben nem a hangulathoz illő!

Körülbelül tíz perc múlva tűnt fel, hogy mintha szólna a csengő.
Összerezzentem.

Kinéztem az udvarból, és egy olyan félelem lett úrra rajtam, mint a régi szép időkben, amikor még azokat a ruhákat hordtam, amik most rajtam vannak, és azokat a zenéket hallgattam, amik most üvöltenek a hangfalakból.

Rendőrség.

A rohadt életbe!

Miért pont most kellett idejönniük? Most jöttek rá a sok kamaszkori csínytevésre? Most akarják leverni rajtam a sok tilosban gördeszkázást? Vagy az utcai zenélést? Vagy az eldobált cigarettacsikkeket? Mi lesz, ha meglátják a pupillám? Már késő este van, tuti, hogy a szemembe világítanak, és akkor végem… - e gondolatok futottak át agyamon, ahogy a kapuhoz értem, és majdnem összeestem.

A kocsi mellett Jenny állt, és a csengőt nyomta.

Na, ne… Ez már túlzás. Ez bizonyára valamiféle hallucináció lesz, vagy valamely vágyam projekciója, de az nem lehet, hogy tényleg Jenny áll előttem. Meg hogy ő fog most bevarrni egy életre… - gondoltam.

- Dan?! Te vagy az? – nézett rám elhűlve.
- Szia, Jen…

Próbáltam rendesen beszélni, de ez kicsit nehéz, amikor egy közepes dózisban beadott hallucinogénnel küszködik a szervezeted, és úgy nézel ki, mint egy tinédzser lázadó, az orrod előtt a számodra legkedvesebb nő áll (aki nem mellesleg rendőr), a háttérből pedig legalább kétszáz decibellel üvölti Joey Ramone, hogy ő márpedig nem akar felnőni.

- Na, erre nem számítottam! A szomszédok szóltak, hogy valaki nagyon hangosan hallgatja itt a zenét, meg hogy csendháborításért vigyék be ezt az idiótát… Mindenre számítottam, de rád, illetve erre a látványra nem…

A mosolyával megöl. Ennyi, kész, végem van, ez a lány, ez a nő, ez az asszony, ez a múzsa… ő a mindenem.
Legalábbis még addig a pár percig, amíg a bilincset nem pattintja a kezemre – mondtam magamban.

De éreztem, hogy beszélnem kell.

- Hát, tudod… Én… ÚRISTEN, VIGYÁZZ!

Félrerántottam a kocsi mellé, mindketten lehuppantunk a földre.
Felnéztem, leellenőrizni, hogy a szörny elment-e. Mármint az a szörny, ami az előbb kétségtelenül meg akart támadni minket, bizony.

- Te… be vagy lőve?! – kérdezte Jenny, én próbáltam kitérni a válasz elől, de rám világított a zseblámpával. – Te jó ég, mekkorák a pupilláid! Mondjuk, ez mindent megmagyaráz… Mégis mit szedtél be?
- LSD-t…

Valami furcsa oknál fogva nem kezdett el anyáskodni, sem kioktatni, nem mondta azt, hogy csalódott bennem, nem kérdezte meg, hogy hol szereztem, csak nevetett.
Aztán körbenézett, és halkan azt mondta.

- Nos, ma igazat mondtam, ez az utolsó napom a rendőrségnél, és azt mondtam, ez az utolsó hely, ahova ma eljövök, utána hagyjanak békén.

Azzal előrántott egy, a múltból ismerős cigarettát, és azt mondta:

- Ezt ma két tizenéves sráctól vettem el. Nem vagyok büszke rá, de még alig lehettek tizenkét évesek. Ez a cucc pedig tizenhat éves kor alatt nagyban megnöveli a skizofrénia kialakulásának valószínűségét… Mondjuk úgy, hogy muszáj volt rajtuk segítenem. De persze nem vittem be őket. Még akármi lehet belőlük.

Én csak néztem, de megszólalni nem tudtam. Feleszmélni is csak akkor voltam képes, mikor már nyújtotta felém az égő cigarettát, amiből úgy dőlt a marihuána-szag, mint Jenny szájából a füst.

- Na, nem kérsz egyet, te kis narkós?

Nem bírta abbahagyni a nevetést. Azt már nem tudtam, hogy a THC vagy az akkor valóban röhejes és szürreális szituáció miatt. Erre pont Michel Burkett, alias Fat Mike kezdte el ordítani a labor felől, hogy a drogok márpedig jók.
Jenny rám nézett.

- NOFX? Imádtam őket! Hajj, mennyi koncertjükön voltam ott!

Azt hiszem, a beszélgetésünk itt kezdődött meg úgy igazán.
A zenéről, a kábítószerekről, a munkákról, magunkról. Akkor rájöttem, hogy ezt a diskurzust már rég meg akartam ejteni, és talán meg is tettem volna, de ezek a földöntúli vegyszerek és a szerencsés véletlen katalizátorként működtek: segítettek átalakulni.
Átalakulni egy túlzottan félénk srácból egy magabiztos férfivá.
Erről újra eszembe jutott a professzorom előadása.

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Ha ott lett volna mellettem ő is, bizonyára hozzáteszem, hogy bár ha egyénileg is tesszük meg, nem feltétlenül baj, ha van valaki mellettünk, aki segít ebben. Akiért képesek vagyunk leküzdeni a gátlásainkat.

Ezt persze az évek alatt sikerült megtanulni. Most, amikor kinézek az ablakon, és látom, ahogy Jenny a gyerekeinkkel játszik az udvarban, úgy érzem, megértettem a tanítást.

A droglabor próbateremmé lett, ahol a két fiam szokott zenélni a barátaival.
Az eszközöket pedig átvittük egy sterilebb szobába, ahol a lányommal szoktunk kísérleteket elvégezni kémia és biológia órára.
Jenny pedagógus lett, úgy vélte, többet tesz a gyermekekért, ha tanítja, és nem bebörtönzi őket.
Jómagam pedig otthagytam a toxikológiai intézetet, és inkább a pszichofarmakológia irányába indultam el.

Az anyagok besorolását átvettem a köznapi életbe is.
1. A könnyű dolgok: önmagunknak örömet szerezni, lazítani, pihenni.
2. A nehezebbek: az életben maradáshoz nélkülözhetetlen dolgok alapjainak anyagi megteremtése.
3. A legnehezebbek: másoknak örömet szerezni, gyermekeinket nevelni és tanítani.

De mindegyikre szükség van.

És azt hiszem, mind emlékezni fogunk arra a különös éjszakára, amikor belevágtunk a nehéz vállalkozásaink megvalósításába, és megkezdtük az átalakulást.