Városi gyerek voltam, de sokszor ellátogattunk a tanyára a nagybátyámékhoz. Emlékszem a birtok minden egyes darabjára. A nagybátyám búzát termesztett, és gyönyörű lovakat tartott. A birtok hatalmas területen terpeszkedett, és ehhez hozzátartozott a közeli tölgyes egy része is. Gyakran az egész napomat a táj feltérképezésével töltöttem. Bár nagyon élveztem, mégis kicsit magányos voltam. Azonban hamarosan egy csodálatos barátra találtam, akivel új lendülettel vágtunk neki a közös kalandoknak. Ezernyi élmény várt ezután, minden megelevenedett a szemem előtt. Különleges új barátommal sohasem unatkoztunk. Mikor először találkoztunk, már akkor tudtam, hogy mi egymásnak lettünk teremtve. Mindkettőnk számára új élet kezdődött.
Néha olyan messzire kalandoztunk, hogy a szabad ég alatt vetettünk magunknak ágyat és mellette sohasem féltem a sötétben. Azokat az estéket szerettem a legjobban. Az égen millió csillag ragyogott, lágy szellő fújdogált, a tücskök ciripeltek... Ilyenkor mindig mesélt és előttem lejátszódott élete minden történése. Az egyik alkalommal megkértem, hogy mondja el, hogy is került városi házunk aprócska kertjébe. Ő rám nézett nagy barna szemeivel, majd csendben mesélni kezdett...
*
Céltalanul, magányosan kóboroltam a város utcáin. Csak néhányan lézengtek a szürke utakon. Az égbolton fekete fellegek gyülekeztek. Lassan alkonyodott.
A lámpák hamarosan meggyulladtak, az eső pedig szemerkélni kezdett. Perceken belül egyedül maradtam. Az emberek nem szeretik az esőt. Én sem szeretem. Éhesen, fázva andalogtam tovább mert egész nap nem találtam semmit. Megálltam és szimatoltam. Hol lelhetek valami ennivalót? A házak előtt egy-két szemetesláda állt. Sietve odakocogtam és lelöktem a tetejüket. Üres. Mind üres. Növekvő éhséggel és csalódottan kutyagoltam a kihalt utakon. Hirtelen ételszag csapta meg az orrom. Bármi legyen is az, megszerzem. Korgó gyomrom egyre jobban sürgetett. Végigvágtattam a mellékutcán, befordultam a sarkon és...
Egy ember állt az egyik ház falának dőlve. Valami nagyon „jószagút" evett. Sóvárogva, a szájam szélét nyalva, szinte csúszva közeledtem a kétlábú felé. Mihelyt észrevett rám bámult, aztán hidegen falta tovább az ételt. Könyörgő szemekkel leültem előtte. - Ó, csak egy falatot vess ide! - Ám az hirtelen felkapott egy husángot a földről és hadonászva kiabált felém:
- Tűnj el innen te rühös kutya!
Ijedtemben egy bokor mögött kerestem menedéket. Nem tudtam mit jelentenek a szavak, de éreztem a hanglejtésből és a mozdulatokból, hogy nem sok jót ígérnek. Vajon mit tettem már megint?
Hirtelen egy másik, az előzőnél sokkal magasabb és vállasabb ember jelent meg. Beszéltek, de nem értettem szavaik jelentését:
- Mi baj? Mit ordítasz mint a sakál?
- Az a korcs idejött kunyerálni. Gondoltam elzavarom. Nekem itt ne kolduljon. Etesse a gazdája!
- Azt, még mindig itt van! Takarodj! Nem hallod te süket? Menj haza!
- Biztos várják már valahol...
- Nem feltétlenül. Lehet, hogy kóbor... Érdekes mindig ugyan az a nóta... Megveszik, hogy milyen édes kiskutya, meg minden, később meg nyűg lesz, aztán kirakják...
- Vagy ellés után marad a nyakukon és kirakják.
- Minek az ilyeneknek egyáltalán kutya?
A két fickó befordult egy házba és ismét egyedül maradtam. Elkeseredetten, céltalanul ballagtam tovább.
A kétlábúak sohasem értettek meg. A gazdám sokszor kiabált és megvert, máskor meg bezárt egy kis, sötét szobába és nem kaptam enni. Nem tudtam miért. Mit csinálhattam? Úgy tűnik a kétlábúak mind gonoszak. Csak hangosan kiabálni és verekedni tudnak. Félnem kell tőlük és jobb, ha kerülöm őket ha életben akarok maradni...
Ilyen gondolatokkal baktattam végig az utakon. A szürke panelházak fölém magasodtak. A sötétség észrevétlenül lopakodott mellém, s átkarolta körülöttem a világot. Leszállt az éj, és én hirtelen nagyon vágytam egy kis melegségre. Egy szerető gazdira, egy nyugodt helyre a világban.
Az egész napi kóborlás után rám tört a fáradtság. Utolsó erőmmel bebújtam egy kerítésen, és bemásztam egy kerti asztal alá, melyről félig lecsúszott a takaró. Ebben a pillanatban megdördült az ég és az eső sűrű cseppekben esni kezdett. Amennyire csak tudtam összegömbölyödtem és mancsaimra hajtottam a fejem. Ám még sokáig nem bírtam elaludni. Figyeltem az egyre szakadó esőt, ahogy ködös homályba vonja a panelek magas szikár alakjait. Majd az asztalon ütemesen kopogó esőcseppek zajára lassan-lassan lecsukódott a szemem ...
Reggel hirtelen felriadtam. Valahonnan hangokat hallottam. Feléledt a környék. Az utca megtelt iskolába induló vidám gyermekhangokkal. Felálltam, de alaposan bevertem a fejem az asztal lapjába. Kinyújtózkodtam, hogy meglazítsam elgémberedett tagjaimat. Ekkor hirtelen észrevettem, hogy nyolc láb áll az éjjeli nyughelyem körül. Egy bőrcipős, egy edzőcipős, egy papucsos és egy egészen kisméretű rózsaszínű szandálos. Ijedten lelapultam, vártam a sorsomat. Mit akarhatnak, biztos azonnal elkergetnek. Lesunytam a fejemet, így nem láthattam őket. Eldöntöttem, hogy nem fogok rájuk nézni menekülés közben.
A lábak gazdái emberi hangon beszélgettek, de teljesen máshogy mint a két tegnap esti férfi:
- Látod apa - mondta az egyik és az edzőcipős láb megmozdult - biztos éjszaka jött be.
- Most már tényleg meg kell javítanom a kerítést. Nem lenne szabad minden kóbor állatnak bevonulnia - hallottam a másikat, aki haragosnak tűnt.
- Igazad van, de előbb csalogassuk ki ezt a kis táborozót...- mondta egy kedves hang és szandálban lévő gazdája közelebb lépett az asztalhoz.
- Anyu, anyu megsimogathatom?- lelkendezett egy csilingelő fiatal hangocska.
- Nem, még nem kicsim. Előbb meg kell nyugtatnunk- felelte szigorúan az előbbi haragos.
- Fiam, szaladj be a házba és hozz virslit!
- Megyek!- láttam, ahogy a két edzőcipős láb elszaladt.
- Kislányom, maradj egy kicsit távolabb!
- Jó...-sóhajtott a kis csengettyű.
- Megpróbálom kiszedni - mondta a haragos.
Két kezet láttam, amint benyúlt, hogy megfogja a nyakamat, de rámorogtam, és ha lehet még jobban összekucorodtam. A haragos hangja tanácstalanná vált.
- Hát ez nehezebb, mint gondoltam...
- Itt a virsli!
Az edzőcipős visszaért majd újra a szigorú hangja hallatszott:
- Add ide, kérlek- mondta.
Lehajolt hozzám annyira, hogy már az arcát is láthattam volna, de én csak kinyújtott tenyerét figyeltem, melyen ott pihent a hús. Ó de éhes voltam! Elkezdtem felé kúszni, de aztán eszembe jutott, hogy az előbb meg akart fogni. Visszalapultam a helyemre.
- Hát ez így nem megy...- az edzőcipős tétován toporgott.
- Nem, valóban nem...- felelte a papucsos, majd még közelebb jött.
Hirtelen egy kis kéz jelent meg az asztal alatt. Észre sem vettem, hogy a rózsaszínű szandálkák mikor szaladtak egészen hozzám, de a gazdájuk egyszerre bebújt mellém és a szám elé tolta a virslit, majd egyre közelebb közelebb araszolt hozzám.
- Gyere ki kutyus! Nem bántunk, gyere!
Hogy az a kis kéz milyen jó illatú volt! Óvatosan megnyaltam. A többiek megrémülhettek, mert egyszerre kiabálták:
- Gyere el onnan!
Ám a kislány kacagni kezdett és azt mondta:
- Gyere ki kutyus, gyere!
Hát persze, hogy mentem! Oda voltam a boldogságtól! Hát ez a kétlábú mégis rendes! Hátha a többiek is azok? Jól megnéztem őket.
- Na jól van gyerekek befelé, mert megfáztok!- mondta közben a papucsos mosolyogva- és szerintem kis barátotokra ráférne egy jó fürdő, és egy kiadós reggeli, persze nem ebben a sorrendben, már hogyha ő is úgy szeretné...
*
A történet folytatását már ismertem. Felemeltem a fejem a puha fűből, ránéztem kedves négylábú barátomra. Barna szemeivel a holdat kémlelte mely olyan volt mintha mosolygott volna. Az éjszaka körbeölelt minket, a bársonyos levegő az arcomat simogatta. Kutyám mellém kuporodott és az orrával lágyan megbökte a kezemet, hogy simogassam . A Hold semmit sem szólt, csak tovább mosolygott, és ezüst színű szeretet palástját borította ránk.