Küzdelmes út a királyságig

Évszám
2009

Hajdanán a magas sziklák tetején, élt Sárkányországban egy hatalmas uralkodó, akinek végtelen bölcsességét messze földön ismerték. Drákó, a sárkánykirály kiváló vezetői tulajdonságai, széleskörű látásmódja és példamutató életvitele ellenére magányos volt. Hosszú ideig keresgélte társát a világban, míg Tündeföldön rá nem talált élete párjára. Kincsekből fészket rakott Tündefül tiszteletére és érkezésekor világra szóló lakodalmat csaptak. A nászt követően hamarosan megszületett utódjuk, akit Bütyesznek neveztek el. A kicsi sárkány azonban a vártnál korábban jött a világra és lassabban növekedett, mint a többiek. Emellett más nehézségei is adódtak: később tanult meg beszélni, nem érte fel az asztalt és tartott a hangoskodó kis sárkányoktól. Apró termete ellenére mégis küzdött, hogy a mindennapokban lépést tudjon tartani társaival. 

Telt-múlt az idő, és ahogy cseperedett, Bütyesz látta, hogy ő különbözik a többi gyereksárkánytól. Pajtásai csúfolták szemüvege, alacsony növése és ügyetlen mozgása miatt. Szülei mindig türelemmel viselték válságos korszakait, tanították és hittek abban, hogy gyermekük egyszer majd nemes szívű uralkodója lesz az országnak. 

Történt egy nap, hogy Vendelnek, a sárkányfiak legvadabbikának focizni támadt kedve a palota udvarán, mégpedig éppen annak a homokozónak a közelében, ahol Bütyesz a kedvenc sárkányhős figurájával játszott várkapitányost. Sokáig tartott, mire egymaga felépítette a homokvárat és alighogy kezdett belemelegedni a csatába, Vendel a homokozó felé rúgta a labdát. 

- Légy szíves, máshol focizz, mert le fogod rombolni a váram – kérte Bütyesz szép szóval. 
- Nekem nem mondhatod meg, hogy merre focizzak, te törpe! Mi az, irigykedsz? Fogadjunk, hogy te nem tudnál ilyen erőset rúgni!- és teljes erejével Bütyesz felé rúgta a focit. 
A labda eltalálta Bütyesz fejét, aki az ütéstől beesett a homokba, egyenesen a homokvár közepébe. Szemüvege eltörött és vérzett a szája. A palotából kiszaladt a szolganép a nagy lármára és őket követte a király. Vendel érezte, hogy ebből baj lesz, ám mikor az uralkodó megkérdezte, hogy mi történt, Bütyesz csak annyit mondott, hogy  fociztak Vendellel és mivel ügyetlen volt, eltalálta a fejét a labda.

Vendel értetlenül állt a helyzet előtt: vajon miért nem árulta el őt Bütyesz, amikor szándékosan rúgta oda a labdát, hogy szétrombolja a várat. Azonban mielőtt bárki kérdezhette volna, csendben odébbállt. 
Néhány év elteltével eljött az útkeresés időszaka. Salamon, az öreg tanító a sárkányiskolában arról beszélt, hogy a felnőtté válás milyen nehéz döntések elé állítja majd gyermeki sárkánylelküket, így – ahogy mindenki más ebben a korban - Bütyesz is választás elé került: milyen szeretne lenni, kire szeretne hasonlítani? Végtelenül bölcs édesapjára, aki népének igazságos és nagyszerű vezetője? Vagy jóságos édesanyjára, a tündék királynőjére, kinek mosolya elűzi a bánatot, kinek érintése meggyógyítja a sebeket? 

- Hogy is tudnék olyan lenni, mint ők? - sóhajtozott magában. - Hiszen csöpp szárnyacskáimmal még csak repülni sem tudok, pici torkomból nem tör elő félelmetes tűz! Csak csalódást okozok Sárkánypapának és Tündemamának és szégyent hozok a fejükre. 

Miközben ezen kesergett, Sebes, a hadvezér fia a háta mögött hallgatózott. Nem szerette Bütyeszt, ki nem állhatta, hogy előjogokat élvez, csak mert uralkodói vér folyik az ereiben, míg neki meg kellett harcolni minden elismerésért. 

- Te kis pipogya sárkányfattyú! Soha nem leszel képes uralkodni, gyáva vagy és nincs benned semmi, amivel kiemelkedhetnél a többiek közül – és hogy nyomatékot adjon szavainak, még fel is lökte őt. 

Bütyesz pityeregve ért haza és felháborodva mesélte el a szüleinek, hogy mi történt.
- Könnyű neki – zokogta – erős és mindenkit le tud győzni. Ez nem igazság! Utálom, hogy ilyen vagyok! Gyűlölöm az összes osztálytársam! Nem megyek többet iskolába!
Drákó király próbálta csitítani gyermekét, de mondanivalója csak olaj volt a tűzre:
- Gyermekem, a másság nem szégyen vagy bűn, hanem állapot. Ha elvárod másoktól, hogy ne ilyennek lássanak, neked is tenned kell érte. Tanulnod kell még sokat, hogy megértsd, hogyan működik a világ.

Bütyesz nagyon megsértődött, hogy az apja sem áll mellé, fel nem foghatta, miért nem érti meg a fájdalmát.
- Ebből elég, egy percig sem maradok itt tovább! Találnom kell egy olyan helyet, ahol nem néznek rám rossz szemmel, csak mert nem vagyok olyan, mint ők. Ahol nem a rangom miatt tiszteltnek, hanem a tudásomért. Meg kell találnom, hogy mihez értek – gondolta magában és útnak indult.

Ahogy ment, mendegélt, elérkezett egy nádashoz, ahol találkozott Benővel, a békával. Miközben ücsörgött a tó partján és nézte, hogyan ugrál brekegve Benő a vízbe, eltűnődött, hogy vajon lakhatna-e itt és milyen lakótárs lenne ez a kis ugrabugráló állat. Próbált érdeklődni afelől, hogy ő például szokott-e tüzet fújni, mire a béka azt felelte:

- Azt nem tudok, viszont nagyon jól úszok. Gyere, próbáld ki te is! - azzal beugrott a tóba. Bütyesz utána merészkedett, azonban a harmadik lépés után ellepte őt a víz. Kapálózott, levegőért kapkodott, végül Benő segítségével kimászott a partra. 
- Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire veszélyes. Eddig úgy tudtam, hogy a sárkányok fennmaradnak a víz felszínén, én viszont még ebben a kis tavacskában is elsüllyedtem.
Lógó fejjel elkullogott. A béka meglepetten nézett utána, hiszen körülötte mindenki tudott úszni. Ez a jövevény vajon honnan csöppent ide?

Hogy megszáradjon, Bütyesz kiballagott a mezőre, ahol épp Lajos, a ló heverészett. Bütyesz még csak a tankönyveiben látott lovat, közelebb ment és megkérdezte, hogy ő mihez ért a legjobban.
- Legelészés után minden nap fel s alá nyargalok a határban. Olyan gyorsan vágtázok, hogy a sörényem lobog a szélben és a lábam alig éri a földet. Na, gyere, érj utol, ha tudsz! - mondta pökhendien és már neki is lódult.

Bütyesz elkezdett szaladni. De lépteinek mindegyike mintha külön pörölycsapásként érte  volna a talajt, a lábai összeakadtak, alig emelkedtek el a földtől. Alig jutott előre egy keveset, teljesen kifáradt, végül egy homokbuckában megbotlott és orra esett.  Lajos jót mulatott. Bütyesz elcsigázottan tápászkodott fel a földről és morgott magában, hogy ide ugyan nem is szeretne költözni. Miközben lassan elsántikált, Lajos felhúzott szemöldökkel figyelte. Vajon hogyan marad életben egy olyan lény, aki még futni sem tud?  

Ahogy tovább poroszkált az úton, sárkányunk beért egy erdőbe. Az egyik fa tetején Fülöp, a kedves kis fülemüle énekelt a fészkén. Olyan gyönyörűen dalolt, hogy Bütyesznek kedve támadt vele tartani. Csakhogy az ő torkán rekedt krákogáson kívül nem jött ki más. A madárka megrémült és némán visszahúzódott a fészekbe. Létezik, hogy valaki ne tudjon énekelni?
Móric mókus mogyorógyűjtés közben végighallgatta a “dalolást” és nevetésben tört ki:

- Na, te aztán ne menj énekesnek! - addig-addig hahotázott, hogy közben beesett a bokorba. A sárkány rettentő dühös lett és mérgében rákiáltott:
- Most aztán betelt a pohár! Milyen dolog így kilesni a másikat és kigúnyolni? Mit képzelsz te magadról, hogy ilyen nagy a szád? 
Ám ekkor félelmetes morgás hallatszott a bozót felől, majd kisvártatva előcsörtetett egy óriási medve. A mókus egy szempillantás alatt felszaladt az első fára, magára hagyva Bütyeszt, aki ott állt szemben a feldühödött medvével. A sárkánynövendék nem ijedt meg tőle, mert arra lett figyelmes, hogy a bokorban egy kicsi bocs sírdogál. A mamája miatta aggódott. A kiránduló emberek nem oltották el maguk után a tüzet és Bori belelépett a forró parázsba. Bütyesz emlékezett rá, hogy édesanyja hogyan gyógyította meg őt, ezért odalépett a medvemamához:

- Csillapodj le, nem bántom a kis bocsot, segíteni szeretnék. Hozz nekem körömvirágot, kérlek, hogy befedhessem vele a sebet, addig levelekkel lefertőtlenítem a környékét. 
Miközben Margit, a medvemama távol járt, Bütyesz – hogy elterelje Bori bocs figyelmét a fájdalomról - mesélt neki az útjáról. Elpanaszolta, hogy majdnem belefulladt a tóba, hogy elesett futás közben és megütötte a lábát, hogy nem tud énekelni és fára mászni sem.

- Valahogy nem találom a helyem a világban, mert más vagyok, mint a többiek. Folyton kigúnyolnak, mert semmihez sem értek – szomorkodott.
- Én sem tudok mindent jól csinálni. De ha valami bánt, engem mindig megvigasztalnak a szüleim - mesélte Bori. - A papám ereje és a mamám simogatása minden bajt elfeledtet velem. Még ha nem is jó hallani a dorgálásukat, tudom, hogy mindig a legjobbat akarják nekem.
Mialatt így beszélgettek, észre sem vették, hogy a közelben ólálkodott Ferdinánd, a farkas és egy óvatlan pillanatban ráugrott Borira. Bütyesz nagyon megrémült, hogy a gondjaira bízott bocsnak baja esik, ezért hatalmasat csapott parányi farkával a farkas hátára. Ferdinánd felüvöltött és elengedte Borit, majd villámló szemekkel a sárkányfiú felé indult. Bütyesz rákiáltott Borira, hogy azonnal kapaszkodjon fel a fára, még ha fáj is lába, aztán amikor látta, hogy a macilány biztonságban van, minden igyekezetével azon volt, hogy kitérjen a farkas támadásai elől. Ferdinánd egyre vadabbul támadott és Bütyesznek fogyóban volt az ereje. Ekkor jelent meg Margit, aki a közelben volt és hallotta az üvöltést. Két lábra állva, fenyegetően közeledett Ferdinánd felé, mire a farkas megfutamodott. Bori lemászott a fáról és elmondta, milyen bátran harcolt Bütyesz a farkas ellen. Medvemama igazán hálás volt, amiért megóvta gyermeke életét, és miközben Bütyesz bebugyolálta a kis medve lábacskáját, azt mondta szelíden:  

- Sose feledd, drága Bütyesz! A tiszteletet és szeretetet nem magasságban mérik. Lehetsz te bármilyen pöttöm a többi sárkány között, amíg jólelkű vagy, barátságos és segítőkész, te leszel a legnagyobb. A tetteid tesznek azzá. 
Estére járt már és Bütyesz meglehetősen fáradt volt. Bágyadtan tért be egy elhagyott barlangba és magányosnak érezte magát. 
- Most már  tudom, mit kell tennem, de nem tudom, merre vezet az út Sárkányországba - búsult magában. - Bár itt lenne az anyukám, hogy átöleljen! Bár itt lenne az apukám, hogy hazavigyen!

Ekkor valami furcsa világosságot látott. Ahogy a fény felé nézett, ismerős hang csengett a fülébe. Az édesanyja volt, tündepálcája világított a sötétben. 
- Hiszen tudod, édes kincsem, hogy csak ki kell mondanod a kívánságodat és már itt is vagyok.
Bütyesz boldogan a nyakába ugrott és csak ölelte, puszilta, szorongatta. Az árnyékból előlépett Drákó király és mosolyogva kérdezte:
- Nos, elég volt a csavargásból? Megtaláltad, amiért indultál?  

Bütyesz azt válaszolta:
- Utam során rájöttem, hogy nem akarok más lenni, mint ami vagyok. Én egy sárkány vagyok és tündék vére csörgedezik az ereimben. Vissza kell mennem az iskolába, hogy megtanuljak mindent ahhoz, hogy megoldhassam a felmerülő problémákat. Ha szemem nem is tökéletes, éles eszemmel látok majd és lehet, hogy erőm nem az izmomban rejlik, hanem a kitartásomban és az akaraterőmben, mégis olyan utódod leszek, apám, akire büszke lehetsz.

És mikor eljött a nap, hogy átvegye az ország kormányzását, Bütyesz olyan józan gondolkodású és igazságszerető volt, mint az apja. Támogatta a tudományos kutatásokat és előrelátó gondolkodásával rengeteget lendített népe gyarapodásán. Ugyanakkor szelíd, gyógyító és segítő szándékú jellemvonásaival édesanyjára hasonlított. Pártfogolta a rászorulókat, segített az elesetteken és mindig barátsággal fordult mindenki felé. Noha sárkányléptékkel mérve soha nem nőtt igazán magasra, mégis jó néhányan – többek között Vendel és Sebes is – úgy emlegették őt, mint a sárkányok legnagyobbikát.