"Laci anyu"

A villamos csikorogva fékezett a megállóban. Leszálló utas nem volt, felszálló sem sok. A korán érkezett jó időben a legtöbb ember gyalog indult útnak, élvezve a május eleji meleget.

Laci kelletlenül dobta le magát az ülésre. Egyáltalán nem volt ínyére a délutánt az iskolában tölteni. Valami történhetett, ha annyira akarja a kölyök, hogy ott legyen a szülői értekezleten. Előző nap este még a sportcipőjét is ragyogó fehérre súrolta, amilyen csak új korában volt, s a lelkére kötötte, nehogy utcai ruhában menjen, hanem valami rendesben. Biztos baj van. Csakis az lehet! Már akkor rátelepedett ez az érzés, amikor magához vette a hat éves kölyköt. Tudta előre, ennek jó vége nem lehet! Képtelenség, hogy húsz évesen gyereket neveljen, hisz fogalma sincs, hogyan kell! Soha nem volt senkije, csak az intézet, meg Kati, a nővére. Kati, aki valakitől összeszedte ezt a gyereket, aztán elcsapatta magát egy száguldó őrülttel a zebrán... a kölyök meg itt maradt koloncnak az ő nyakán. Így nem tehetett mást, magához vette. Árva az árvát. Már akkor eltökélte, ha nem bír vele, legfeljebb intézetbe adja. Nem bajlódik vele. Nem ő! Elég neki a saját élete. Meg is mondta neki már az első alkalommal, mikor szürke kis hátizsákjával a hátán megállt az előszobában, szomorú, barna szemeit ijedten rámeresztve.

- Jól figyelj kölyök! Nálam lakhatsz, míg tisztességesen viseled magad, az én szabályaim szerint! Mert ha nem, nagyon gyorsan az intézetben találod magad! Tőlem ne várd, hogy kiszolgáljalak vagy babusgassalak! Ha éhes vagy, kinyitod a hűtőt! Ha koszos vagy, fürdesz! Ha álmos vagy, lefekszel! És nem csinálsz rumlit a lakásban! Rendet akarok látni mindenhol, különben kivágom a cuccaidat a szemetesbe. Világos?

A gyerek nem szólt, csak a fejével bólintott. Tanácstalanul toporgott, míg nagybátyja a kisszoba felé nem lódította. Ott aztán meglapult csöndben. Laci már-már megfeledkezett róla, mikor váratlanul előbukkant a nagyszoba ajtaja mögül.

- Azta! - mondta rámeredve a heverő mögötti falat borító óriás poszterre, melyen hófehér vitorlás szelte a tengeren dagadó hullámokat.

Laci elkapta a gyerek pillantását.

- Ilyen lesz nekem - közölte hanyagul, a válla fölött odavetve, majd tovább bámulta a televíziót. - Ha gazdag leszek... - tette hozzá magyarázatképpen. - Addig meg ezt rendezem be hajós szobának. A poszter az első darab, de lesz majd minden. Hajókormány, halászháló, kapitányi sapka, távcső meg térkép. Szóval minden, ami egy igazi hajóra kell. Az ablakba meg veszek egy vitorlavirágot. Az illik ide.

- De jó! - lelkendezett a kisfiú. - És mikor szerzed meg ezt a sok dolgot?

Laci elgondolkodva nézett maga elé. Szeme előtt megjelent a szánalmas kis stand az aluljáróban, ahol hajnaltól napestig árulja az újságokat. Télen, nyáron, fázva, izzadva, semmi pénzért.

- Majd! - vetette oda mogorván. - Egyszer! Ne kíváncsiskodj!

Tomika nem is kíváncsiskodott, csak olykor-olykor lesett be a szobába, amikor egyedül volt otthon, hogy megjelent-e már valami új, a majdani vitorláshoz. A legtöbb időt saját kis szobájában töltötte, s mivel soha, senki rá sem nyitotta az ajtót, a szoba kezdett kisebbfajta csatatérré válni. Erre akkor derült fény, mikor kedvenc kockásfülű nyuszijának a füle félig kilógott az előszobába, az ajtórésbe zárva. Laci azonnal észrevette és benyitott. Irdatlan felfordulás fogadta. Ezért nem kegyelmezett semminek. Amit a szőnyegen szétdobálva talált, válogatás nélkül kiszórta a konyhai szemetesbe.

- Majd megtanulja a kölyök, hogy rendet tartson! - fogadkozott.

Be is vált a számítása, de csak valamivel később. Tomika akkor, ott helyben kiborította a szemetest s válogatni kezdte elveszett kincseit az ételmaradékok közül. Dacosan mosta le a nyusziról a kávézacc és joghurt keverékét, miközben Laci magából kikelve ordított.

- Te tisztára megőrültél! Komplett hülye vagy! Azonnal takarítsd fel ezt a mocskot, mert nem tudom,    mit csinálok veled!

- Takarítsd fel te! Te raktad a szemetesbe a játékaimat és te vagy a hülye! - feleselt Tomika, de már szaladt is a szobájába, mert nagybátyja fenyegetően megindult felé.

Futtában ugrott az ágy alá, behúzódva a legmélyére, szorosan a falhoz. A büntetés hamarosan egy partvis képében jelent meg a szeme előtt. Laci dugta be utána, azzal próbálván nagy üggyel-bajjal kitoszogatni. Több sikertelen kísérlet után a partvis visszakozott és megállt üldözője lábainál.

- Jössz elő, te koszos kis vadmalac! Jobban teszed, ha magadtól bújsz ki, különben felborítom az ágyat és akkor jaj neked! - fenyegetőzött kivörösödve.

Tomika ekkor szuszogva, talpig porosan kikászálódott az ágy alól, s épp el tudott ugrani a suhanó pofon elől.

- Hagyjál! Anyu sosem vert volna meg! - sikította sírásra görbülő szájjal.

- De én nem vagyok ...!

Laci megtorpant. Elakadt a gondolt, de ki nem mondott szóban, ami mégis ott lebegett fölöttük fájón, mint az ütésre emelt kéz, hogy még árvábbá tegye az árvát. Dermedten álltak mindketten, egymásra szegezett tekintettel. Végül a gyerek - kihasználva a pillanatnyi tétovázást - sarkon fordult, és berohant a fürdőszobába, magára zárva az ajtót. Laci a sarokba hajította a partvist, s hogy lehiggadjon, nekilátott feltakarítani a konyhát.

- Én ezt nem akarom! Nem tudom  végigcsinálni! Nem tudom! - morogta feldúltan, s csapkodva tüntette el a széttúrt szemetet.

Aztán eltelt egy hét, kettő, minden különösebb csetepaté nélkül. Az egyik dolgozni járt, a másik iskolába. Egyforma, szürke hétköznapok követték egymást, mígnem jött egy nap váratlan tanítási szünet.

- Jó légy! Megértetted? Nehogy lemenj az utcára csavarogni! - adta ki az utasításokat Laci munkába indulás előtt.

Tomika őszinte felháborodással tiltakozott.

- Nem tetszel nekem... - nézett rá összehúzott szemöldökkel a nagybátyja.

- Menj már, el fogsz késni! - lökött rajta a gyerek. - És hozz nekem egy újságot! Pónist! Hallod?

- Nem lehet! Mondtam már! Nem az enyém! - szólt vissza a lift elől Laci.

Amint becsapódott a liftajtó, Tomika nekifogott a lakásnak. Felmosott, porszívózott, törölgetett és mosogatott. Végül még kávét is főzött, hogy ne kelljen nagybátyjának emiatt korán kelnie. Aztán fáradtan zuhant a fotelbe, de büszke volt magára. A lakás csillogott-villogott a tisztaságtól. Még a cipők is katonás rendben sorakoztak az előszobai tükör előtt.

- Örülni fog Laci! - nyugtázta teljes bizonyossággal, majd ülve elaludt.

Arra ébredt, hogy egy vasmarok záródik a karjára és rázza, miközben záporozott rá a szidalom.

- Nyitva hagytad az ajtót! Nem kulcsoltad be! Így maradt egész nap?! Halljam! Van fogalmad arról, hogy ki is rabolhattak volna?! Megmondtam, hogy vigyázz mindenre, te eszetlen! De addig rángatod a gyeplőt, míg beadlak az intézetbe! Meglátod!

Laci ledobta a kulcscsomót az asztalra. Tomika kábán nézett maga elé. Dadogva próbált védekezni.

- Azt hittem örülni fogsz...

- Mi?! Minek örüljek? Annak, hogy megbolondítasz?

Laci idegesen járkált fel s alá.

- Kitakarítottam! Egész nap dolgoztam, hogy örülj! Te meg észre sem veszed! Csak fenyegetőzöl! Mindig csak fenyegetőzöl! Miért nem csuktad be te az ajtót, amikor elmentél, ha olyan nagyokos vagy?!

- Ne szövegelj nekem, te kölyök! - rázta meg a gyerek vállát Laci.

- Tomika vagyok! Nem kölyök!

Hirtelen kiszabadította a vállát a szorításból és berohant a szobájába. Egész este ki sem jött, még vacsorázni sem. Sírt. Már az ágyban volt, amikor nagybátyja benyitott hozzá.

- Fújd ki az orrod! - mondta és egy marék zsebkendőt tett az éjjeliszekrényre.

A kicsi kifújta az orrát és a paplant nyakig húzva, megszeppenve várt.

- Hoztam újságot - mondta Laci csendesen és a takaróra tette a háta mögé rejtett lovas magazint.

Tomika arca felragyogott.

- Mesélsz?! Mesélj! Jó?

És Laci felolvasta élete első esti meséjét. Eleinte esetlenül, döcögve, majd zavarát leküzdve, egyre lendületesebben... A felolvasás után, kifelé menet, még visszaszólt az ajtóból.

- Szép rend van. Megnéztem.

- Tényleg??! - könyökölt fel az ágyban Tomika.

Laci elismerően bólintott.

- Tényleg. Na, aludj már! - mordult rá gyorsan, de ez most nem hangzott komolyan.

Lassan telt-múlt az idő, nem kevés munkával, de a hajós szoba maradt olyan, amilyen volt, csupán a falon árválkodó poszter jelezte Laci vágyait. Bár gyűjtötte a pénzt, az mégsem akart szaporodni. Sőt, eltűnt a pénztárcájából ötszáz forint! Először nem gondolt semmi rosszra. Önmagát okolta, amiért nem volt elég figyelmes és elvesztette, vagy talán rosszul adtak neki vissza a boltban. De nem hagyta nyugodni a dolog. Ötszáz forint az ötszáz forint és nála igazán megvolt a helye minden fillérnek. Addig-addig töprengett, mígnem eljutott odáig, ahol megtörténhetett a dolog. Vagyis a kölyökig. Egyik este ott téblábolt az asztalra tett pénztárca körül. Akkor nem gondolt semmi rosszra. Miért is gondolt volna? Ilyen nem fordult elő, mióta együtt voltak. De másnap már hiányzott a pénz. Így nem lehetett más a tettes... A kölyök nem is tagadta, amikor elővette kifaggatni. Ám az okát nem volt hajlandó elárulni. Előbb konokul hallgatott, majd kijelentette, hogy nem mondhatja meg. Nem sírt, nem hazudott, még csak meg se ijedt. Állt vallatója előtt, szemébe nézve, mint egy „vértanú". Laci fejében kavarogtak a gondolatok. Csak nem zsarolja a kölyköt valamiféle banda, hogy szerezzen nekik pénzt? Annyi ilyenről lehet hallani! Vagy neki kellett valamire és nem meri bevallani? Pár nappal rá már jött is az üzenet, hogy várják az iskolában. Szülői értekezlet lesz. Laci meg volt győződve, hogy a meghívás összefüggésben áll az eltűnt pénzzel. Talán a társaitól is lopott volna, és az osztályfőnök most akarja leleplezni? Mindamellett a kölyök nagyon furcsán viselkedett. Kisúrolta nagybátyja sportcipőjét és lelkére kötötte, hogy el ne késsen, mert fontos mindent a legelejétől hallani. Most meg itt zötykölődik a villamoson, átizzadt pólóban, kusza gondolatokkal.

Az iskolában nagy volt nyüzsgés. Tomika kiöltözve állt fent az emeleti korlátnál és integetett nagybátyjának.

- Hát te rajtad meg mi van? - vizsgálgatta Laci értetlenül.

- Így kellett jönni - vetette oda a kölyök és már vezette is a folyosón.

Az osztályterem előtt majdhogynem földbe gyökerezett Laci lába. Az ajtó fölé kifeszítve egy díszes felirat fogadta a meghívottakat: „Szeretettel köszöntjük az Édesanyákat!"

- Hogy gondolod te ezt?! - fordult a kölyökhöz. - Én ide be nem megyek! Na, indulás haza!

Megragadta a gyereket és csak tolta maga előtt, visszafelé a folyosón. Ám a tömegben tolongva egyenesen az osztályfőnökbe botlottak.

- Ó, de boldog vagyok, hogy Tomikától is jött valaki! A terem erre van, kérem, jöjjön velem!

Mosolyogva fogta karon Lacit és vitte magával.

- Úgy örültem, hogy a pénzt is sikerült beküldeni, bár Tomika eleinte úgy gondolta, hogy nem tudnak ötszáz forintot áldozni e napra! Szerencsére ez másként alakult! Parancsoljon, fáradjon be! Tomika, segíts helyet keresni, aztán siess a társaidhoz!

Az osztályfőnök a gyülekező gyerekek felé fordult és rendezgetni kezdte soraikat.

- Ezért még megnyakallak! - sziszegte a foga között Laci a kölyöknek.

Majd megpróbált a padok között olyan hátra ülni, amennyire csak lehetett, s az egész ünnepség alatt láthatatlanul meghúzódni a szülők mögött. Nem is pillantott fel, inkább csak hallgatta a gyerekek előadását. Felismerte közöttük a kölyköt is, ahogy emelt hangon, kissé énekelve szavalta el a maga versszakát. Aztán a kicsik, kezükben virággal, az anyukáikhoz szaladtak. Mindenkinél tulipán és orgona volt, csak Tomika egyensúlyozott - két marokra fogva - egy cserepes növényt.

- Boldog Anyák napját! - motyogta lesütött szemekkel és Laci kezébe nyomta a virágot.

- Micsoda... Te meg vagy zavarodva... Mégis mi vagyok én, hogy...?

- Anyu! Laci anyu! - suttogta cérnahangon a kölyök.

Hirtelen nagybátyja nyaka köré fonta a karját s a vállába fúrta a fejét, hogy ne lássák könnyeit. Az meg hiába is próbálta férfi módjára tartani magát, elérzékenyülve ölelte át a vékony kis vállakat. Akkor már tudta, hogy összetartoznak. Ez a kölyök, meg ő...

- Hanem miféle növény ez? - bökött később a cserépre.

- Hát vitorlavirág! A hajós szobádba.

Hazafelé az utcán - észre sem vették hogyan - egyszer csak egymásba fonódott a kis kéz meg a nagy. Valahogy így volt jó. Mintha mindig is így lett volna.

- Aztán nekem ne legyen több ilyen meglepetésed, mert beadlak az intézetbe! - fenyegetőzött Laci, majd játékosan vállon bokszolta a kicsit.

- Én meg beadlak az öregotthonba, ha öreg leszel! - nevetett felszabadultan a kölyök és szökdécselve próbált lépést tartani.

- Lökött vagy, az már biztos! - nevetett Laci is. - Te, te Tomika!