Valamikor igen régen élt egy gazdag fejedelem egy hatalmas várban. Mikor hajnalonta kilovagolt, pompás vadászkutyák falkája loholt előtte, s fényes páncélzatú lovagok hada követte őt. Esténként mulatságokat rendezett, szólt a muzsika, és selyemruhás udvarhölgyek suhogtak fel-le a vár lépcsőin. Alattvalóit nem sanyargatta, életük könnyű és kellemes volt; az átutazó idegen csodálta és irigyelte takaros házaikat, csinos műhelyeiket, miközben áthaladt a külső váron. És az is megesett, hogy az idegen megállt az útján, s megkérdezett egy helybelit:
– Vajon letelepedhetnék‑e én is itt?
Csakhogy a válasz mindig ugyanaz volt:
– Ne tegye, uram! Menjen csak gyorsan tovább, vissza se nézzen!
S ha az idegen a megdöbbenés után tovább faggatózott, elmesélték neki a következő történetet:
– A mi várunkat a Vándor alapította, sok száz évvel ezelőtt. Szegény ördög volt, céltalanul ügetett egy öszvéren a lemenő nap felé, mikor meglátott a pusztában a földön maga előtt világítani egy lámpást. Gondolta, jön az éjszaka, ha vacsorája nincs, legalább lámpása legyen. Leszállt az öszvérről, felemelte a lámpást, belenézett egy pillanatra a lángjába – s a lángból kilépett egy szellem, és azt mondta neki: „Amíg ez a lámpás ég, addig ez a föld, amit most bevilágít, a szerencse földje. Bármit vetsz el itt, százszorosan megterem. Ha valahol hét percig ásol, bővizű forrást találsz, máshol fémeket. Ha letelepszel itt, meglesz mindened, csak a kisujjadat kell mozdítanod.” Pont erre vágyom, mondta a Vándor, semmi másra. De a szellem így folytatta: „Valamit még tudnod kell: ez a lámpás egy napon kialszik, és senki nem fogja tudni újra meggyújtani. És akkor ez a hely, ami addig paradicsom volt, pokollá változik.” Ezzel a szellem visszalépett a lángba. A vándor pedig letelepedett itt, majd mások is jöttek, s mikor látták, milyen jól él, vele maradtak. S nekünk, akik most itt élünk, nekünk is megvan mindenünk. Amihez nyúlunk, arannyá változik a kezünkben; mindenki ért valamilyen mesterséghez; sosincs vihar. De a tudat, hogy ennek egy napon bizonyosan vége lesz, megmérgez minden örömöt.
– És hol van most a lámpás? – kérdezi ilyenkor az átutazó idegen.
– Fenn a várban, a legfelső szobában. Hét őr vigyáz rá éjjel-nappal: szél, víz nem érheti… Menj tovább! A bizonytalanság élteti a lelket – a bizonyosság megöli.
És az idegen ezután szinte mindig ellovagolt. A vár lakói pedig mulattak és reszkettek tovább.
S a lámpás egy napon valóban kialudt.
A hét őr rohant a fejedelemhez. A fejedelem kidoboltatta a hírt. Jöttek az emberek sorban, megpróbálkoztak minden furfanggal és minden tudománnyal, hogy a láng újra fellobbanjon – mindhiába. Ezért aztán a vár lakói úgy döntöttek: nem várják be a poklot, ami eljövend. Kocsikra pakolták, amijük csak volt, és elmentek mind: a fejedelem éppúgy, mint a legutolsó kisinas.
Csak három lélek maradt a várban. Egy vak öregember, a Vándor leszármazottja, aki szentül hitte, hogy a lámpás szelleme majd újból megjelenik. Az öregember legkisebb fia, Ferdi, aki nem akarta az apját egyedül hagyni. És egy medvebocs, akit a fejedelem kapott ajándékba egy másik fejedelemtől, s itt felejtett. Ferdi bukkant rá, mikor bejárta a vár kongó folyosóit, és kiengedte a ketrecből. A bocs a nyomába szegődött, s követte fel a vár legfelső szobájába, ahol Ferdi magához vette a lámpást. S követte vissza a kis házba, ahol Ferdi letette a lámpást az asztalra.
– Itt van a lámpás, apám.
Azzal indult, hogy tejet adjon a medvebocsnak. A bocs mohón ivott. Ferdi lekuporodott mellé, úgy mondta:
– Nincs láng, amiből a szellem kilépjen.
A vak öregember így felelt:
– Mikor a Vándor réges-rég rátalált a lámpásra, már égett. Miért ne gyújthatná meg újra az, aki akkor is meggyújtotta?
– Miért biztos apám abban, hogy a szellem újból beszélni fog? S ha beszél, miért mondana többet, mint akkor rég?
– A lámpás szelleme azt adta a Vándornak, amire vágyott. Nem beszélt neki olyan dolgokról, amiket az amúgy se akart volna hallani.
„Hiszen csak lennék én olyasvalaki, aki méltó lehet rá, hogy egy szellem a tudását megossza vele! – gondolta Ferdi. – Akkor itt maradtam volna egyedül, szegény apám pedig elmehetett volna a többiekkel.”
Hatalmas vihar dúlt aznap éjjel. A villámlás szokatlan zaja felébresztette Ferdit; a medvebocs halkan nyöszörgött. Ferdi felkelt, hogy megnézze, apja is felébredt‑e, ám mielőtt gyertyát gyújthatott volna, megjelent előtte három lidérc.
– Fényre vágysz, Ferdinánd? – kérdezte az egyik lidérc.
– Mi segíthetünk – mondta a második lidérc.
– Ha hallgatsz ránk, a lámpásba költözünk, és ott örökkön-örökké világítani fogunk – mondta a harmadik lidérc.
– Mit kellene tennem? – kérdezte Ferdi.
– Öld le a medvebocsot – parancsolta az első lidérc.
– Egyél a húsából, igyál a véréből – folytatta a második.
– Akkor egy medve hatalma költözik beléd, erős leszel, és parancsolhatsz nekünk – így a harmadik.
Ferdi ezt végighallgatván úgy feldühödött, hogy megragadta az első keze ügyébe kerülő holmit, és a lidércekhez vágta. A lidércek egy villanással eltűntek; a holmi pedig a falhoz csapódva darabokra törött.
Mikor Ferdi gyertyát gyújtott, mit lát: a lámpás volt az a holmi.
– Jaj nekem! – kiáltott Ferdi. – Nézd, medvebocs, mit tettem! Most már bizonyosan nem fog megjelenni a lámpás szelleme. Hogyan mondjam el ezt az apámnak?
Nem is volt képes sehogy sem elmondani. S hogy az öregember rá ne jöhessen, Ferdi már kora reggel útnak indult, mondván, hogy bejárja a várat a lámpással, hátha történik valami. Vitte is magával a darabokat, belekötve egy kendőbe; s bement vele egy fazekasműhelybe, hátha ott talál valamit, amivel összeragaszthatja.
A műhelyben félhomály volt, a sarkokban koromsötét, s a sötétben egyszer csak elkezdett valami fényleni és testet ölteni: egy kísértet. Egy csuklyás alak, aki kinyújtotta halotthalvány kezét, és elvette Ferditől a lámpás darabjait.
– Majd én megjavítom neked – mondta.
– Miért segítenél? – kérdezte Ferdi.
– Elkárhozott lélek vagyok: jótettekkel kell megváltanom magam, hogy ne bolyongjak két világ határán örökkön-örökké… Jól tetted, hogy elzavartad azokat az ostoba lidérceket. Többre van itt szükség, mit az ő tudományuk, többre, mint egy medve… Az apádra van szükség.
– Hogy érted ezt?
– Én összeragasztom a lámpást, te pedig megölöd az apádat. Abban a pillanatban, ahogy kileheli a lelkét, a lámpásban újra lobogni fog a láng.
– Hazudsz! Ez nem lehet igaz!
– Ilyenek a mindenség törvényei, Ferdinánd. Mindennek ára van, bármire vágysz. Emberélet. Egy szellem nem éri be kevesebbel. Örülj inkább, hogy itt vagyok, és tudatom veled.
Ferdi egy gyors mozdulattal előreugrott, elragadta a kísértet csontsovány kezéből a lámpás batyuba kötött darabjait, és rohant kifelé a műhelyből, be a belső várba. Rohant, rohant, és hirtelen azt vette észre, hogy nem ismeri a lépcsőt, melyen felfelé fut. Pedig ismerte ő amúgy a vár minden zegét-zugát, még a fejedelmi lakosztály szobáit is, mivel apród volt azelőtt. De ezeket a széles, vörös lépcsőket még sohasem látta, és a folyosót sem, amelyre vittek. Nem voltak ablakok, s mikor rémülten visszafordult, már a lépcsők sem voltak ott. Így előre kellett mennie tovább.
Egy tágas terembe jutott, magas, boltozatos mennyezettel; a terem végében egy trón, s a trónon egy démon ült.
– Üdvözöllek, Ferdinánd – szólt a démon. – Térdelj le.
Ferdi megbabonázva letérdelt.
– Jól tetted, hogy nem hallgattál a lidércekre meg arra az ágrólszakadt kísértetre.
– Nem tudták volna megtenni, amit ígértek?
– Ha ők segítenek neked, megrekedsz az ő szintjükön. De te ennél sokkal többre vagy hivatott, Ferdinánd. Ha parancsolni akarsz a lámpás szellemének, ahhoz pusztítani kell; és a pusztítás után új világot teremteni. A földig kell rombolnod ezt a várat. El kell tüntetned mindent, amit az emberek itt valaha is építettek. Mert mindez hamis. Kő és habarcs. Megzavarja a szellemi világ finom csatornáit.
„Az apám azt se tudja, hol vagyok – gondolta Ferdi. – Azt se tudja, hogy eltörtem a lámpást. Apám vajon mit mondana most?” Hirtelen újra ura lett saját magának. Magához szorította a lámpás darabjait, és így felelt:
– Az apám szerint minden lidérc, démon és kísértet az ember sötét mélységeiből jön. Ha a tulajdon mélységem magával sodor engem, legyen. De nem ölöm le a medvebocsot, és nem ölöm meg az apámat, és nem pusztítom el azt, amit sok ember sok száz évig épített. Akkor se tudnám megtenni, ha akarnám.
Még erősebben szorította magához a kendőbe kötött darabokat, lehunyta a szemét, és várt. Szédülni kezdett, imbolyogni, a világ mintha forgott volna körülötte. Robajokat hallott, sistergést, de nem nyitotta ki a szemét, csak jóval azután, hogy minden elcsendesedett.
A vár udvarán állt. Sehol ismeretlen, nem létező lépcső, trónterem, sehol a démon. Futott haza. Otthon az apja elé tette a lámpás darabjait, és mindent elmesélt neki.
Az öreg nem szólt egy rossz szót sem. Az egyik szekrény mélyéből valami csirizes anyagot vétetett elő Ferdivel, s nekiláttak összeragasztani a lámpást. A medvebocs csendben bóklászott körülöttük. Olyan finom keze volt az öregnek, hogy mit sem számított a vaksága.
– Csak az a fontos, mit hiszel, és mit akarsz – mondta Ferdinek. – Ezek tesznek azzá, ami vagy.
Miután elkészültek, Ferdi letette a lámpást a szoba közepére. Az öreg mélyet sóhajtott. Aztán hallotta, hogy a fia felkiált.
– Mit látsz? – kérdezte az öreg.
– Árnyakat! A lámpás nem világít, mégis árnyékot vet a falra!
– Miféle árny az?
– Ha jól látom… Igen. Egy medve árnya! Egy medvéé, aki lámpást visz a szájában!
– Add oda a lámpást a bocsnak.
Ferdi odavitte a medvebocsot a lámpáshoz. Az a fogai közé fogta, és kezdte húzni-hurcolni kifelé. Ferdi, aki az apját karon fogva ment utána, félt, hogy a lámpás újból széttörik – de nem tört szét. A bocs letette a lámpást odakünn, az udvar legnaposabb pontján.
És a napsugarak erejétől a lámpásban újra lobogni kezdett a láng.
– De hiszen ezt próbálták a fejedelem tudósai! – kiáltott Ferdi. – Próbálták összegyűjteni a napsugarakat, miután kialudt a lámpás, láttam!
– Az lehet a magyarázat – szólt az öreg – , hogy nem egészen ugyanolyanra ragasztottuk össze, mint amilyen eredetileg volt… Nézz bele a lángba, Ferdi. Méltó vagy rá.
Ferdi belenézett a lángba. A lámpás szelleme pedig kilépett a lángból, és azt kérdezte:
– Mire vágysz a legjobban ezen a világon, Ferdinánd?
– Szeretnék ugyanolyan bölcs és szelíd lenni, mint az apám.
A lámpás szelleme ragyogott.
– Ha már megtanított mindenre, amit tud, újból eljövök hozzátok. Addig éljetek itt békében, nincs mitől félnetek többé!
Ezzel visszalépett a lángba. Ferdi és az öregember pedig sírtak örömükben.
S ezután lassan újra benépesült a vár. Először csak páran óvakodtak vissza, hogy lássák, füstölögnek‑e már a romok hajdani otthonuk helyén: s ámulva látták, hogy állnak a falak. Ahogy mindenki megtudta, mi történt, visszajöttek a várba mind; a legutolsó kisinas éppúgy, mint maga a fejedelem, ki rögtön le is kívánt mondani a rangjáról Ferdi vagy az apja javára.
– Öregember vagyok én, fenséges uram, ráadásul vak is – mosolygott Ferdi apja. – És a lidércek, a kísértet, a démon és a szellem: mind a fiamhoz beszélt. Ő az, aki előtt nem némák az egek.
– Akkor hát, Ferdinánd, lépj te a helyemre!
– Sajnos, nem tehetem, fenséges uram. Temérdek bölcsesség és misztérium vár arra, hogy jártasságot szerezzek bennük. Csak egyvalamit kérnék: változtasson fenséged címerállatot. Egy medve óvjon minket ezentúl.
S így aztán továbbra is uralkodott a fejedelem a hatalmas várban. Alattvalói boldogan dolgoztak a műhelyekben és fáradtak a földeken, s lelkesen biztattak letelepedésre minden átutazó idegent ezen a csodálatos helyen. Ferdit pedig az apja tanította mindenre, amit csak tudott; s míg séta közben mesélt és magyarázott neki, a hatalmas, szelíd medvévé nőtt bocs sétált a nyomukban.