"Lángoktól ölelt kis ország..."

Évszám
2012
Beküldő
Frusinka
Szokatlanul zord tél köszöntött be a Tandi medencében található Krisába. Sokan úgy vélték, a természet ezzel próbál meg véget vetni, az immáron négy éve tartó, pusztító háborúnak.

Az ország gazdasága teljesen tönkrement. A gyárak a pénzhiány miatt bezártak.  Nem voltak többé munkahelyek. A férfiak nagy részét a frontvonalra küldték harcolni. Az itt maradtak pedig éheztek.

Az adók miatt a termény majdhogynem teljes egészét elveszítették. A földművelők erdőket irtottak ki csak azért, hogy növelni tudják birtokaikat. De az a plusz néhány zsák gabona nem volt elég még arra sem, hogy egy család túléljen egy telet éhezés nélkül. Persze ebben az időben az is csoda volt, ha a határban átkelő tankok nem tették tönkre a termést.
Ezek a lánctalpas monstrumok nem voltak tekintettel senkire és semmire. Letarolták a fákat, bokrokat… hidakat, s olykor még házakat tettek a földdel egyenlővé… De talán nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy a csaták miatt mindenhol tömegsírok emelkedtek ki a földből.

Az emberek már nem panaszkodtak. Nem voltak többé se szomorúak, sem pedig boldogok. Beletörődtek a sorsukba.  És –bár ezt soha nem mondta ki senki-, de már jobban várták a halált, mint a háború végét.

Még Danhillben is ez a lesújtó hangulat uralkodott, pedig azon kevés városok egyikébe tartozott, ahol az embereknek csak az étel hiányával kellett megküzdeni.
 Itt élt Luci is.
A természeti viszonyoknak köszönhetően itt ugyan csaták nem zajlottak, de a városon át vezetett a legrövidebb út a frontra. Így a sűrű erdőben az emberek utat vágtak a vonatsíneknek, hogy azt kihasználva élelmet és fegyvereket szállítsanak vele… na és persze még több harcolni képes embert.
De hogy mit is takar az, hogy „harcolni képes”? Luci tudta jól… Nem számított senkinek, hogy fiatal, vagy öreg, ha a hátára adták a menetfelszerelést –ami a fegyver nélkül nyomott legalább 30 kilót–  és elbírta azt, akkor az harcképesnek számított.
A fiatal lány fejében élénken éltek még azok a képek, amikor a katonák az apját és az öccsét is besorozták.
Éppen hogy egy utolsó ölelést tudott adni mindkettejüknek, aztán feltették őket a gőzős, egy már így is zsúfoltságig teli vagonjába.
Miután elindult a vonat, a lány futni kezdett…
Az arcán patakká álltak össze a könnycseppjei. Ám őt, ez egyáltalán nem zavarta, csak ment tovább, mintha egyetlen fa sem állna az útjában. Akár becsukott szemmel is képes lett volna megtalálni a tavat… azt a tavat, aminek partjáról még utoljára láthatja a vonatot.
A sín a tó bal partja mellett húzódott végig, a tavat körülszelő kis ösvény felett.
Luci csak állt és nézte amint a vonat eltűnik az erdőben.
Azon gondolkodott vajon miért nem ment tovább, hiszen tudta, hogy a nagy hideg miatt már elbírta volna a súlyát a tavon lévő jégréteg.
A könnyei már nem folytak, de arca még piros volt.

Érezte, hogy ez a nap hamarosan el fog jönni, mikor el kell engednie apját a frontra, de kérlelte öccsét, hogy mikor a hátára teszik a zsákot, akkor essen el, és mondja azt, hogy nem bírja. De az hajthatatlan volt. Azt mondta, ha ezt tenné, akkor elárulná a hazáját. Luci tudta, hogy igaza van és a helyében ő is ugyan így cselekedett volna, de agya minduntalan csak azt ismételte „Miért?”.
Talán nem is öccse döntését firtatta, inkább a háború okát próbálta megfejteni…

-          Értelmetlen az egész. Miért nem lehet megbeszélni a dolgokat?  Mit ér a hatalom, ha egyszer úgyis meghal mindenki…?

Maga alá húzta a térdeit, kezét átkulcsolta rajta és nézte a tavat, mintha azt várná, hogy adjon választ minden kérdésére.
Nem szeretett volna mást, csak tenni valamit az ellen, hogy ne harcoljanak egymással az emberek…

Mikor hazafelé ballagott, mindig a nyár jutott az eszébe. Körbenézett, és szinte látta a kopár táj helyett a zöldellő mezőt. A fagyos ágakon figyelte, ahogy himbálóznak az érett gyümölcsök az oltalmat jelentő lombkorona között, s egy nagyobb szellőre várnak, hogy az lerántsa őket az életet adó fáról s messzire guruljanak, ahol magjaikból egy újabb fa kelhessen életre.
Bár hiányoztak neki ezek a dolgok, ő megtanult várni. Képes volt elfogadni azt a tényt, hogyha látni szeretné a tavaszt, akkor túl kell élnie a telet…
Ám, most az ő tavasza más volt… Számára az a vonat jelentette a tavaszt, ami a frontról haza hozza majd az apját és az öccsét.

Lassan teltek a napok. Anyjával sokszor naphosszat csak feküdtek az ágyban, és melegítették egymást, mivel nem tehették meg, hogy minden nap tüzet, gyújtsanak. Beszélgetni nem tudtak, mert anyja olyan volt, mint a többi ember az országban, már nem gondolt semmit… Nem reménykedett abban, hogy bárki is hazajöhet még a harcvonalról. Legalábbis élve nem. És ha Luci próbálta őt meggyőzni az ellenkezőről, szavak helyett csupán egy pofont kapott és egy semmit mondó arckifejezést…
Régen elsírta volna magát, de érezte, hogy őt is kezdi átjárni ez lesújtó hangulat. Ilyenkor csak rezzenéstelen arccal kisétált a házból, és visszament a tóhoz. Képes volt ott naphosszat eltölteni anélkül, hogy érezze a hideget, vagy az éhséget, ami már hetek óta szüntelenül kínozza őt.
A körülötte lévő hófehérbe öltözött erdő lenyugtatta. Ám gondolatai így is csak a háború körül forogtak. Tudta, hogy azok, akik irányítják a csatákat, az otthonaikban vannak a családjukkal, ülnek a kandalló mellett, és nincs gondjuk semmire.
Nem volt féltékeny másokra, pusztán csak nem értette. A város egyetlen lakosát sem érdekelte, hogy mennyi pénzért viszik át termékeiket a határon vagy, hogy hol húzódik az országhatár. Soha nem háborogtak.
Lucinak hiányzott a régi élete, mikor szüleivel reggeltől estig dolgoztak a földeken. Nem számított mennyire nehéz a munka, hiszen megkapták az érte járó jutalmat, csak türelmesnek kellett lenni.
Érezte talán ez a legnagyobb probléma ebben a felgyorsult világban, hogy az emberek nem tudnak várni. Mindent azonnal szeretnének, ezért kell nekik a pénz, hogy amit akarnak, azt megkaphassák szinte minden munka nélkül.

Egyik nap, amikor kisétált a tóhoz, s ahelyett, hogy leült volna a partjára továbbment, egyenesen rá a tó jegére.
A völgyben elterülő tó közel másfél kilométer hosszú lehetett. Nyáron sokan keresik fel, főként gyerekek, hogy fürödhessenek benne, de télen egy lélek sem járt erre.
Ahogy távolodott a parttól, azt a sziklát pillantotta meg ahonnan nyáron bele szoktak ugrani a vízbe. Ennek köszönhetően volt olyan rész, ahol a hó nem tudta befedni a jeget.
Maga sem tudta miért futott oda, de futnia kellett. Amint odaért térdre rogyott és nézte a jégbe fagyott légbuborékokat. „A jég megállította az időt…” gondolta magában. Majd hirtelen felállt, megfordult és körbenézett.
Egyszer csak felismerte azt a benne lakozó érzést, ami mint villám a sötét éjszakában, egy pillanatra előtűnt agya egy sötét zugából… az a gondolat mely hirtelen értelmet nyert fejében: LÉTEZEM.

Mintha, egy másodpercre kilépett volna testéből, és látni vélte önmagát. Csupán egy törékeny test volt, aminek létezése bármelyik pillanatban véget érhet.
Aztán mintha emelkedni kezdett volna, egyre kisebbnek látta magát, és megpillantotta az alatta lévő hatalmas tavat. Ő már odalent csak egy sötét folt volt a hó fehérjében. Ahogy oldalra nézett, látta a várost és a házak kéményéből felfelé szálló füstöt. A másik irányban pedig a katonai tábort vélte felfedezni. Lába alatt már felhők úszkáltak és a következő pillanatban már a világűrben találta magát. Amikor feltekintett az ég felé, milliónyi, fényesen ragyogó csillag nézett vissza rá.
Már nem emelkedett tovább. Csak lebegett a semmiben. Aprócska kis porszemnek érezte magát.
Hírtelen nagy fényesség támadt. Kezét szeme elé tartva próbálta megtalálni a fény forrását. Mintha egy férfiból jött volna, aki a kezét nyújtotta felé. Soha nem érzett még olyan békességet, mint akkor, abban a pillanatban, s úgy gondolta, ez örökké is tarthatna, ha sikerülne megfognia a kezét. De ahogy megpróbálta elérni, érezte elkezdett lefelé zuhanni.
Az alatta lévő Föld már sokkal közelebbinek tűnt. Majd egyszer csak minden elsötétült. Ebben a vakságban süllyedt egyre mélyebbre és mélyebbre. Aztán a lába alatt ismét a tavat pillantotta meg, és hirtelen újra testében találta magát.

-          Létezem- suttogta halkan, pedig legszívesebben ordította volna, de valamiért minden ereje elhagyta abban a másodpercben. Kissé meg is szédült, és a mögötte lévő sziklának dőlt.

Még mindig maga előtt látta, ahogyan valaki a kezét nyújtotta felé. Úgy gondolta, tudta ki volt az…
Lassan felállt. Felnézett a felhővel takart égre és elmosolyodott. Rájött, hogy nem kell tennie semmit, csupán várni. Várni és bízni abban, hogy egyszer minden jobb lesz, nem törődve azzal, hogy mások mit mondanak vagy gondolnak.
Tekintete lassan a tó túlpartjára irányult, ahol egy befagyott kis csermelyt látott. Komótosan odasétált és nézte, hogy mennyire más volt, mint a tó jege.
Mintha cseppkövek lettek volna.
Leguggolt, hogy letörjön egyet, de akkor egy hangra lett figyelmes. A hegyoldalból még mindig folyt a víz, bele egyenesen a tóba csupán nem a felszínen, hanem a jég alatt. Luci közelebb hajolt, hogy hallja ezt a csodálatos csobogást. Bár nem sokkal volt különb annál, mint amikor egy folyó nyáron folyik, de ő mégis sokkal szebbnek vélte azt. Különlegesnek.
Nem szeretett volna hazamenni, de még hamar sötétedett, így mosollyal az arcán sétált vissza a városba.

Másnap reggel korán elindult el. Boldogan ment végig a város hatalmas, kocsikkal teli utcáin. Már nem zavarták őt sem a furcsa szagok, sem pedig a szekereket húzó lovak hangjai.
Hirtelen viszont egy beszélgetésre lett figyelmes a háta mögött. Két nő hangját hallotta:

-          És ezt miből gondolja?!

-          Ne mondja el senkinek… - Luci nem fordult meg, de tudta, hogy a nő közelebb hajolt a másikhoz és halkan folytatta – Van egy ismerősöm a seregben, aki a minap levelet küldött, hogy lassan véget ér a háború és mindenki hazajöhet.

-          És ki fog győzni?!

-          Nem mindegy az Neked, ha újra láthatod a fiadat?!

-          De, igazad van…- mondta, és hangján érezni lehetett, hogy megbánta az előző mondatát.

-          Azt is írta, hogy a következő hazajövő vonaton már minden katona hazaérkezik, aki túlélte a harcokat. Viszont most mennem kell, még látjuk egymást!- s azzal gyorsított a léptein. Olyan hirtelen ment el Luci mellett, hogy majdnem magával rántotta.

De őt, ez cseppet sem érdekelte. Most volt csak igazán boldog, sőt talán boldogabb már nem is lehetett volna. Alig várta, hogy a tóhoz érjen, s remélte, hogy megpillantja majd az idetartó vonatot.
Amint a parthoz ért keresett egy kidőlt rönköt, amire kényelmesen leülhetett és nézhette a tópartot várva, hogy feltűnjön felette a gőzös fekete füstje. Csak ült ott, mintha nem érezne semmit, még gondolni se gondolt semmire.
Sötétedéskor felállt, de nem volt szomorú amiatt, hogy nem jött a vonat. Leporolta magáról a havat, és ugyan azon az úton ment haza, amelyiken reggel érkezett.

Ezután minden nap kiment a tóhoz. Csendesen ült a partján és figyelte, ahogyan a néhány nappal azelőtti lábnyomát lassan befedi a hó. Talán egy hét sem kellett, hogy újra olyan legyen a tó jege amilyen azelőtt volt: érintetlen.
Luci egyszer csak felállt és úgy gondolta, még egyszer, utoljára végigsétál a tavon. Az idő már kezdett egyre melegebb lenni és ezután félő, ha újra rámenne, már beszakadna alatta a jég.
Nem siettette lépteit. Lassan sétált, és próbálta rögzíteni fejében a látványt, mert erre a tájra mindig is emlékezni szeretett volna.  Hiszen ki tudja, mikor lesz legközelebb olyan hideg tél, hogy a víz ismét ilyen vastagon megfagyjon.
Olyan szépnek vélte a lábnyomait a hóban, hogy nem szerette volna ezt elrontani, így a part menti ösvényen indult el visszafelé.
Azon gondolkodott, hogy talán felesleges kijönnie minden nap, hiszen ha jön egy vonat, annak a híre egy pillanat alatt végigmegy a városon.
Nem érezte feleslegesnek azt, hogy minden idejét itt tölti, hiszen otthon sem lett volna fontosabb dolga. Inkább csak félt attól, hogy mi lesz, ha nem jön többé vonat, vagy ha jön is, akkor mit csinál, ha apja és öccse nem lesznek rajta?
Rosszul érezte magát, hogy ilyeneken gondolkozik. Hiszen nem szabadna feladnia a remény…
Egy pillanat alatt összeszedte magát, és eldöntötte: nem érdekli, ha állandóan itt kell lennie a tónál, ő akkor is türelmesen fogja várni a vonatot és biztos volt benne, hogy akiket hazavár, azok haza is fognak jönni.

Lassan visszaért oda, ahonnan elindult. De hirtelen valami furcsát érzett. Nem tudta mi volt az.
Az ösvény szélén volt egy hatalmas fa, melynek ágai a tó fölé hajlottak. Még tele voltak száraz levelekkel, amik most remegni kezdtek. Olyan volt, mintha üvegpoharak lennének. Luci már a lábában is érezte ezt a rejtélyes dolgot… és egyszer csak rájött mi is az. Megfordult, és látta a felé közeledő vonatot. Eleinte nem hitt a szemének. Csak állt és nézte amint a gőzös elhalad mellette és megy tovább a város felé.
Mikor feleszmélt rohanni kezdett. Meg sem állt az állomásig, ahol ezernyi ember tolongott, akik próbálták megtalálni rég nem látott rokonait.
Luci igyekezett áttörni a tömegen. A vonathoz akart eljutni, hátha ott felállhat valamire, ahonnan könnyedén megláthatja apját és öccsét. Nézte az arcokat. Egy pillanatra sem lankadt a figyelme. Amikor már észrevette a vonatot megpróbált gyorsabban menni, de a tömeg mindig magával sodorta őt… Mire átpréselte magát az embertömegen, a vonat egyik kocsiján ülve meglátott egy ismerős arcot… Az apja volt.
Bár nem festett valami fényesen, de legalább élt. Luci odarohant és sírva borult az ölébe. A megfáradt férfi átölelte őt, s lassan felemelte a lány fejét. Szemébe nézett és látta, hogy mennyire hiányzott neki.

-          Hol van az öcsém? – kérdezte Luci az apjától, aki nem válaszolt neki, csak a háta mögé bökött a fejével.

A lány megfordult és meglátta testvérét, aki anyjukkal karöltve közeledett feléjük.
Luci végre megkönnyebbült.  Eszébe jutott a férfi, akit akkor látott, amikor a tó közepén volt… Felnézett az égre, és annyit mondott: köszönöm.

Luci már teljesen megértette, hogy az állandóság a türelem, amely úgy tud várni, hogy nem felejt, és nem csügged. A türelem az örökkévalóság gyakorlata…
Tudta, ezután jöhet bármilyen megpróbáltatás, ha hinni tud, és megtud feledkezni a rosszról, akkor képes lesz arra, hogy elvonatkoztasson a világ szörnyűségeitől, és olyan emberré váljon, akinek nem a jelen kor értékei számítanak, hanem az ezután következő örökké tartó élet …