„Fényesen izzó korokban született hősök hosszú füzére gyűri egymás alá a történelem vaskos lapjait. Legendákká varázsolta személyüket dicső tetteik perzselő csokra, eme rohanva zakatoló planétán, melyre oly nagy hatást gyakorolva az örökkévaló álmok tengerébe olvadtak. Beragyogva az éjszakákat, homályosítva az égető napfényt, magabiztos mosolyuk mögül jelzik a remény szikrányi beteljesülésének eshetőségét. Képet festenek az ember megviselt retinája elé, cseppként adva tengert a léleknek. Erőt fecskendezve szmog mardosta ereinkbe, pulzálva a jövőt, az esélyt, hogy áttörje gátjait ki arra hívatott…”
I.
Tolvaj módjára fonta be Chérea erődjének masszív körvonalait a sötétség leplének mosolya. Bátorságot szaggató hörgések, és a forrongó vér vadságát jelző kísérteties üvöltések szelték át a harcra készülő védősereg vonalait. Hűvös szellő küldte fagyos csókját, miközben az éjjeli őrség parázsló tábortüzét, az ég jeges könnyei próbálták elmosni. Édes haláltáncot járt mámoros éneke köré a gyengéd holdfénybe lassan elvesző lángcsorda. A napokkal ezelőtt feltűnő Sötétlégió megfagyasztotta az emberek szívét, s e félelem halkan osonva férkőzött, minél beljebb és beljebb a talpig páncélban strázsáló harcosok gondolatai közé. Az elmúlás közeledő jelenléte megremegtette a legelszántabb kardforgatók magabiztosságát is:
- Állítólag harmincezer főre rúg Ezüst Sakál serege, a mi háromezer főnkkel szemben – törte meg didergését az egyik védő.
- Ne is mondd. A Sötétlégió létszáma mellé a Vérpengék elitgárdája is itt lesz, és bármikor összefuthatunk velük. Igaz, hogy csak kétszázan vannak, de még sosem vesztett Ezüst Sakál, ha bevetette őket. Gyémántkéz és Fénygyilkos is segítő kezük által tette le a fegyvert.
- Pedig én láttam Fénygyilkost küzdeni. Szinte nem is emberi volt, amit művelt. Ravasz és szélvészgyors mozdulatok és kiszámíthatatlan támadások követték egymást, és míg forgatta kardját, az fényesen ragyogott. Vérbeli gyilkoló gép volt, mintha nem is anyától származott volna. Egyesek szerint, a legendák lapjáról született – nevetett fel keserűen a tábortűzhöz érő másik katona.
- Mindezekhez, ha hozzátesszük azt az ötszáz Éjtigrist, akiket szintén elhozott Sakál, esélyünk sincs. Van olyan brutális, Vérpengékkel összeolvasztott szörnyeteg, amely a három embernyi magasságot is meghaladja. Mindent elsöprő vérszomjjal söpörnek végig a harcmezőn és nem ismernek könyörületességet.
- Remek, ezek nem túl jó kilátások – buggyant ki az egyik alvásból megébredt lovag szájából, amit mindenki gondolt. – Lángtáncosról még mindig semmi hír, pedig a Négyek közül már csak ő van életben. Aranytőr üzent érte, ebből is látszik, hogy jó király és kitűnő stratéga. Még soha nem szenvedett vereséget, ha a Négyek közül bárki is jelen volt, most viszont nem lennék a helyében – nagy levegőt vett és szomorúan folytatta - Bár, ha én is tudnám előre, hogy meghalok, mint Fáklya, akkor én sem vágtatnék ide. Mindenki hallotta a rúnák szavát. A Máguskör pontos jóslata pedig így szólt: „a perzselő tekintet fénye Chérea falainál lel örök nyugalomra”.
- Nah igen, a Négyek – sóhajtott fel reményvesztetten a körben ülő legmagasabb rangú kardforgató – A Legendások felett is pergett az idő kínzó homokórája, bár Gyémántkéz harcibárdja ötvenes évei felé közeledve is ellentmondást nem tűrően zúzta szét a vonalakat. Tudtátok e, hogy Jégvadászt Chérea közelében ölte meg a reá támadó húsz Éjtigris!? Úgy hallottam, hogy két tucat összeforrttal bánt el, mielőtt széttépték.
- Fénygyilkos, Gyémántkéz, Jégvadász és Lángtáncos – kezdett bele a vacsoráját majszolgató íjász – Az sem lenne elég, ha együtt lennének itt. Most, pedig nem jutott nekünk más, mint a nevükkel való barátkozás. Hárman már halottak és valószínű, hogy már Fáklya is a múlté.
- Tévedsz barátocskám – lépett be a körbe Aranytőr. Mióta teljes harckészültségben állt Chérea erődje, minden éjjel végigsétált a három hatalmas sáncon. Az első falat úgy nevezték, hogy a Sors mosolya, míg a második a Remény arca megszólítással bírt, s az utolsó és egyben leghatalmasabb, mely a védővonal végső bizalmaként szolgált, a Végzet hangja kereszteléssel lett áldva. Az emberek szívükhöz emelték fegyvereiket, majd térdre rogyva hajoltak meg a szakadó jégesőben, a harcos király előtt.
- Lángtáncosról valóban semmi információm nincs, de Fáklyánál még nem hordott mesteribb lovagot e Föld a hátán. Két pengéjének sebessége szemtévesztő, és amint valóban felperzseli ereit a harc forró tüze, lángok kísérik mozdulatait. Hátrálni még soha nem látta senki, azonban jelenléte a villámcsapás jelenségével hasonló. Amint a küzdelem kezdetét veszi, körülötte semmi nem marad egyben – mosolyodott el Aranytőr, láthatóan egy kedvesen átélt emlék hatására, majd hirtelen a szomorúság árnyéka ült ki arcára - Sajnos tényleg Ő az utolsó élő a Négyek közül, ám egyben a legfiatalabb is. Bízom benne, hogy sikerül ideérnie bárhol is legyen. És most mindenki térjen pihenőre, mert szükség lesz ifjak az erőtökre. Véleményem szerint még van pár nap, mielőtt megkezdődne az ostrom, hisz Ezüst Sakál dörzsölt és jártas a hadvezetésben is, felméri gondosan a terepet és a lehetőségeket. Használjátok ki a szabadidőtöket, amíg lehet - majd Aranytőr felállt, szívéhez emelte aranyból készült kardját, amikor is halk sustorgást hallott:
- És mi lesz a jóslattal? A Máguskör még sosem tévedett ekkora horderejű történésekben. Hiába Lángtáncos az egyik Legendás, a saját életére csak nem mond halálos ítéletet – vetette fel a falatozó íjász a kérdést, melyre a néma, kínos csend válaszolt.
Aranytőrnek igazán rossz volt e szavakat hallani, és mélyen elgondolkodott, hogy Fáklya helyében mit is cselekedne a méltán oly híres király. Szíve erősen táplálta benne az érzést, mely egyöntetűen pulzálta ereiben a dicső tettet, mely életére tör, ám nevét aranyszegéllyel fonja a történelembe. Esze, azonban halkan duruzsolva tudatta Aranytőrrel, amitől valójában tartott és egyben csalódottságát okozta. Ő nem jönne el díszpáncélban és kivont karddal a saját temetésére.
Szürke pillanatok lepték el a várakozásba menekülő órákat. A feszültség egyre nagyobb méreteket öltve befolyásolta a közhangulatot, amely határozottan a pesszimizmus felé haladva, újabb és újabb veszekedéseket, csipkelődéseket és felesleges összetűzéseket generált. Chérea falainak egy hetet kell majd kiállnia a rohamozó hadsereg ellen, mert Aranytőr szövetségesei akkorra érik el a birodalom ezen pontját. Ha elbukik ez az erőd, akkor a védelmi pozíciókat rendkívüli mértékben beljebb kell tolni, ugyanis a földrajzi fekvés nem engedi meg, hogy sikeresen felvegye a Szövetség hadereje a harcot Ezüst Sakállal. Ezért vált történelmi jelentőséggel bíró törekvéssé Chérea zászlójának megvédése. Aranytőr és csekély számú védőcsapata pontosan tudta, hogy szinte a lehetetlennel szemben emelik majdan kardjukat...
II.
Két hosszú nap telt el, s miután sikerült a teljes seregnek megfelelő állásokat biztosítania, Ezüst Sakál egy fehér zászlót tartó Éjtigris kíséretében, magabiztos léptekkel közeledett az erőd kapuja felé a selymesen tovatűnő alkonyatban. A háborúzás nagymesterei pontosan tudták, hogy feltételeket szabva próbálja jobb belátásra bírni a vele szembenálló hadurakat. A felesleges vérontás, még a hírhedt mészárosoknak sem volt feltétlenül hasznos, Sakál pedig a birodalomnak üzent hadat, nem egyetlen végvárnak.
- Légy üdvözölve Aranytőr – kezdte meglepően kedves, sőt vidám hangnemmel a Sötétlégió vezére, majd csillogó szemekkel nézte a vele szemben álló híres királyt.
- Mindenek előtt, jobb ha tudod Ezüst Sakál, hogy átlépted a Szövetség határait, s birodalmunk nem lát szívesen - felelt fagyosan Aranytőr.
- Köszönöm a felvilágosítást királyom – reagált viccelődve Sakál - a térképészeimet azonnal kivégeztetem, mert ezek szerint eltévedtünk.
- Nincs ellenemre a vidámság, ám ki nem állhatom a kegyetlen mészárosokat. Sajnálatomat fejezem ki, amiért nem vagyok képes emberek ezreinek halálán előre mosolyogni.
- Vigyázz a szavakkal bádogember, mert a nevedet is eltörlöm a felszínről, nemhogy Chéreat – lépett fel egyre hevesebben Sakál.
- Jól figyelj farkasfattya, nem én jöttem fehér zászló alatt osonva, embertelen javaslatokkal a kezemben. Én nem kértem, hogy tízezres seregeket végighajszolj az Örök Tél síkságán, nem könyörögtem, hogy utána átkelj a Kristály – hágón, Te mégis megtetted – ezután Aranytőr lehajolt, és belemarkolt a homokos földbe, majd felállt, s a lenyugvó nap sárgálló fényáradatában szétszórta a kezében lévő homokot. Szívéhez emelte aranykardját és hatalmas csatakiáltással a Sors falán figyelő embereihez fordult, akik ugyanígy téve szívükből kiáltottak vissza – E földön nőttünk fel. E szél simította arcunkon a pírt az első szerelemeknél. E napfény búcsúztatta véreinket. Takarodj a szemem elől Ezüst Sakál, de egyet jól véss az eszedbe, ha kell, mind elhullunk eme szent helyen, de mindent megteszek azért, hogy neved érdemeihez mérten szerepeljen a tegnapokban. Ha kell, itt veszek el én is, ám Chéreat nem felejted el, azt garantálom.
- Legyen, ahogy óhajtod Aranytőr – felelt gúnyosan Ezüst Sakál, és intett a mellette álló Éjtigrisnek, amely hatalmasat üvöltve Aranytőr felé vetette magát. A király megdermedve figyelte a gigászi fenevadat, amint a levegőben úszva az életére tör. Teljes csend ragasztotta meg az élet óráját a Sors falán figyelő ezred kötelékében is, amint tétlenül voltak kénytelenek végignézni, ahogy a hatalmas szörnyeteg széttépi a Szövetség leghíresebb királyát. A naplemente utolsó sugarai könnyedén szelve a hűvös szellők táncát hirtelen, élesen visszaverődve keltettek szemkápráztató villanást. Egy tökéletesen megmunkált smaragdberakású markolatból kinyúló penge törte meg a fény útját, miközben az ugró Éjtigris felé repült. Aranytőr maga elé nyújtva kardját csukott szemmel várta az elkerülhetetlent, ám orvgyilkosa élettelenül terült el a lábánál. Mellkasából egy hosszú tőr nézett az ég felé, lezárva a hatalmas állat véres életét. A király Ezüst Sakált kereste, de pillantása nem ütközött a becsület nélküli gaztevőbe. Kihúzta a tőrt a holtan fekvő harcosból, majd mikor újra felnézett a távolban felfordulást vett észre.
Katonák tucatja alkotott kört és pár Éjtigris is rohanva igyekezett, hogy kiegészítse a pompás sziluettet. A Sorstól túl messze volt a dulakodás, ezért Aranytőr jobbnak látta, ha lassan hátrálva elindul a kapu felé, mert elég valószínű, hogy a Sötétlégió soraiban robbant ki valamiféle vita. Mire felért a biztonságot nyújtó falakra, már látta, hogy nem erről van szó. A Légió harcosainak középpontjában, ugyanis mintha a tábortűz önálló életre kelt volna. Szinte dallamra mozogva, csodás eleganciával járták táncukat a lángok, s a perzselés középpontja felé igyekvő emberek sorra hulltak el. A nap már elhagyta a föld e részét, és az ezüstös holdfény festette át a hihetetlen látványt. A védők már nem tudták számolni az eleső harcosokat, de egy tucatnál is több lehetett a földön heverő tetemek száma, miközben a lángok ritmikus cikázása tovább folyt az éjszaka bársonyának érzéki dallamára. Három Éjtigris ért oda, ahol emberek már nem maradtak talpon, és kegyetlen hörgéssel vetették rá magukat a lángok centrumára, amit követően hamarosan kialudt a tűz, s véget ért az alkony komponálásában kezdődő pompás színjáték. Aranytőr már közel állt hozzá, hogy elkiáltsa magát, ám így utólag szörnyű hiba lett volna, ezért szótlanul vette le tekintetét a Sötétlégió táborhelyéről. Hátat fordított a történteknek és elindult a jól megszokott éjszakai körsétájára, amikor is megtörte a lágyan sercegő fáklyák hangját egy bődületes csatakiáltás. Gyors léptek követték egymást, és Aranytőr már újból a falon volt. A sötétség, azonban oly mértékben elöntötte a környéket, hogy csak a légiósok táborából kiszűrődő fényeket látta, mást nem. Ekkor újra felbömbölt az a szívből jövő kiáltás, és Chérea első fala előtt megjelent egy alak, akinek szívéhez emelt kardjait, s mozgásának kontúrját lángok kísérték, majd újra eltűnt. Hatalmas csend keletkezett a védők soraiban, míg Aranytőr nem ragadott meg egy fáklyát, s arany páncélzatához közel emelte, majd szívből ordította harcba hívó kiáltását. Újra fellángolt a kísérteties alak, s szintúgy kiáltással felelt:
- A Sors mosolyát védő ezrednek parancsba adom, hogy amint a tüzes nyilat meglátják az égen, tisztelegjenek – adta ki a parancsot Aranytőr.
- De mégis kinek tisztelgünk felség? – vetette fel kérdését a futár.
- Az utolsó Legendásnak… - vágta rá büszkén a király.
Szemhunyásnyival később, a teljes falhosszúságban elterülő védősereg talpon volt és várta azt a bizonyos nyilat. Amint meglátták az ég felé haladó lángcsóvát, szívükhöz emelték fegyverüket és torkuk szakadtából jelezték az újonnan érkezőnek, hogy jelen vannak. A lángok újra bejárták az alakot, ám más reakció nem mutatkozott részéről. Ekkor Aranytőr skandálni kezdte a nevet, amit hamarosan a Sors mosolyára gyűlő háromezer védő egyszerre ismételt:
Lángtáncos…Lángtáncos…Az utolsó Legendás…
Ekkor Fáklya eddiginél is hevesebb lángokkal körülvéve felordított, és kardjait szívéhez emelve, meghatottan tisztelgett Chérea dicső harcosainak.
III.
- Hát mégis eljöttél – ölelte át barátját Aranytőr.
- Nem hagyattam ki, ezt a fényes győzelmet – felelt mosolyogva Lángtáncos. HátHHadfgadgfad hhasdfáasdjgasdkggooiaf
- Remélem tisztában vagy a számokkal és az esélyekkel Fáklya!?!
- Te semmit nem változtál Aranytőr – vágta rá vidáman a Négyek utolsó tagja – Tudod jól, hogy engem nem érdekelnek az efféle alantas dolgok. Nem foglalkozom azzal, hogy mi lesz holnap, szerintem a mában is akad mindig tenni való, amiért fájhat az ember feje. Már megbolondultam volna, ha a jövő miatt is aggódnék. Szólnék majd pár szót az emberekhez, mielőtt kezdetét veszi a harc. Megtennéd, hogy előtte kéretsz nekem egy forró fürdőt, némi harapni valót és..
- Csak nem a szokásos kupa vörössel akartad zárni a kérésed?! – lazult el Aranytőr is, hallva társa selymes szavait. Valójában nem is a betűcsokrok voltak rá ilyen hatással, hanem a hangnem és a vele szemben álló harcos lényéből fakadó nyugodtság. Bármilyen bajjal kerültek szemben Lángtáncos vidámsággal próbálta elűzni a vereség legkisebb gondolatát is, soha nem gondolva a bukásra.
- Nincs mit tenni királyom, a vörösbort én imádom – nevetett fel Fáklya.
Röviddel később, már Chérea főterén állt a hős Négyek még élő tagja, s körülötte a falakat védő háromezer harcos. Fáklya közel hat és fél láb magas volt, izmosan szálkás testalkatú. Vállig érő fekete hajával könnyedén játszott a hajnali szellő, borostás arcélein boldogan fürdött az ébredő fényvirág. A Legendások harci páncélzatához hűen hófehér vértet viselt, hátán pedig hírhedt ikerszablyái pihentek. Elegánsan könnyed és laza mozgásával tiszteletet követelt személyisége.
- Halljátok szavam Chérea dicső védői. Lángtáncos vagyok az utolsó Legendás. Azért jöttem, hogy adjak pár leckét a Vérpengéknek és hoztam magammal uzsonnát az Éjtigriseknek is. Lesz dolog bőven és szerintem akadni fog pár segg is, amit szét kell rúgni majd. Velem tartatok? – kiáltotta üvöltve, mire a tömeg egyöntetű igennel válaszolt - Nem szeretek dobálózni a szavakkal, mert az nem az én kenyerem – ekkor kihúzta tokjaiból az ikerpengéket, és hatalmasat üvöltve lángok csaptak ki Fáklyából – Nah ez az, ami az én dolgom – óriási üdvrivalgás tört ki a védők soraiban – Az idő múlik emberek, hősök hallnak és születnek minden nap. Ez itt a ti időtök. Eljött a nap, mikor a ti legendátok veszi kezdetét. Ha kell, véremet áldozom tintaként értetek, de jobb ha tudjátok ma új Legendások születnek. Ma születtek újjá. Hát megkérdem még egyszer, velem tart e Chérea védőserege? – fülsüketítő őrjöngés vette kezdetét, s feltombolt a harcosokban a küzdőszellem.
Óriási robajjal indultak meg Ezüst Sakál ostromgépei, miket kitűnő mérnökök sokasága fejlesztett ki a falak közvetlen támadására. A Sors falán egy védő sem volt látható, ezért nagy sebességgel haladva gyorsan elérték a tíz méter magas gépezetek. Ekkor Lángtáncos kiáltott nagyot, és előugorva kisebb csapatokba rendeződött brigádok, hatalmas kondérból öntöttek forró szurkot a gépekre, majd rögtön tüzes nyilak kerültek a megfeszült húrokba. Az íjászok pontosan célozva lángra lobbantották a félelmetes gépeket, melyekből az égő emberek ugrálva menekültek ki. Ekkor tűnt fel az első talpig páncélban díszelgő védőezred a Sors mosolyán. Megindult a gyalogos roham a falak ellen. A kiegyenlítetlen létszámbeli fölényt az íjászok és a fal biztonsága próbálta kompenzálni, de szépen lassan feljutottak a támadók a bástyákra. Aranytőr még kivárt, és amikor elözönlötték az első falat a rohamozó harcosok, visszavonulót fújt a Remény arcára. Miközben a jócskán megfogyatkozó első ezred menekülőre fogta lépteit, a második falon felsorakozott íjászcsapatok már célba véve fogyasztották a Sötétlégió sorait.
Lángtáncos ötven bátor főt kért maga mellé, és mivel egy emberként állt ki a háromezer ember, ezért Aranytőr segítségével választották ki a Legendás mellé kerülő „elit”gárdát. Fáklya azzal a céllal különítette el a legjobbakat, hogy mikor az első fal elesik, ők a titkos földalatti járatokat használva megkerülik a Légió seregét és hátulról támadva, egyenesen Ezüst Sakált veszik célba. Ahogy a Sors fala behódolásra kényszerült, útnak indult a rejtett ösvényeken Fáklya és félszáz harcosa. Más esély nem szolgált a győzelem kivívására, meg kellett ölni a támadók vezérét.
Elérték a nyílt terepet, és egyből megpillantotta Lángtáncos az egyik dombon figyelő Ezüst Sakált. Körülötte, több tucat Éjtigris és Vérpenge tanyázott. Nem volt túl messze a könyörtelen király, ezért Fáklya előhúzta smaragdberakású tőrét és gondolkodás nélkül elhajította. A háttal álló Ezüst Sakál hangtalanul csuklott össze, amint szívét érte a tökéletesen megmunkált acél hideg csókja. Egy időben fordult meg a körülötte álló összes harcos és megindultak Lángtáncos irányába.
- Mindenképpen kell a feje, annak a fattyúnak - kiáltotta Fáklya és lassú mozdulattal nyúlt az ikerpengék irányába, majd az égen vidáman andalgó felhőkre pillantott, amiket felbukkanó napsugarak öleltek szorosan – Védjétek az átjárót, én elhozom a fejét.
Kezében a két karddal a levegőbe ugrott, és gyilkos üvöltéssel vetődött a közeledő ragadozók felé. Földet érve a rá kilőtt nyilat kettévágta, s megkezdte utolsó keringőjét. Szemkápráztató gyorsasággal mozgott, és nem számított, hogy ki állta útját. Éjtigrisek rogytak össze élettelenül, s tetemükre kihunyt tekintetű Vérpengék kerültek. Egyre távolabb került az ötven harcostól, akik ádáz harcot vívtak az átjáróért. Lángtáncos hárított, majd újabb csapásokat mérve tovább közeledett Sakál teteméhez. Míg a fejét szegte a sötét uralkodónak, hatalmas lándzsa döfte át Fáklya testét, s a már összeszabdalt testén tátongó sebekből egyre hevesebben ömlött a vér. Újra perzselés járta át testét és óriási kínok kísérte utolsó útját is fáklyaként tette meg. Mozgása lassulni kezdett és az égi dallam, melyre szelte éveit s halálos táncát, most a végéhez közeledett. Mérhetetlen pusztítást vitt véghez, ám mire elérte az átjárót védő megmaradt négy harcost, fáradtan rogyott össze.
A Végzet hangján megmaradó félszáz védő reményvesztett küldetését próbálta bevégezni, a megfáradtan küzdő Aranytőrrel élükön. Ekkor bukkant fel Ezüst Sakál fejét elhozva az egyik derék lovag, s felbömbölve lóbálta a mészárosból megmaradt darabot, mire a Sötétlégió katonái tanácstalanul egymásra tekintve előbb megálltak, majd a céltalanság miatt értelmetlenné váló további csatározást belátva, lassú visszavonulásra adták fejüket. Aranytőr kérdőn nézett katonájára, ki elhozta a Fáklya által nyert skalpot, aki szomorúan tekintett a föld felé.
Aranytőr az első fal állapotának ellenőrzése közben a következőt látta: a napfény ezernyi aranypénzként tündökölve, díszes köntösként ölelte a lassan emelkedő lángcsóvát, mely vidáman cikázva szelte az egek rónáit, majd lassan eltűnve a holnapok tüzévé vált, ahányszor csak reményt csalt újra a szívekbe Az utolsó Legendás emléke…