A láthatatlanok

- Kemény vagyok, mint egy szikla. Erős és bátor. Rettenthetetlen - bizonygatta magának fennhangon Péter, miközben kibogozta a csomót.
- Majd most megmutatom nekik... - gondolta.
A csomag kibomlott, láthatóvá vált a durva szövetbe csavart fejsze.
- Készülj fel, megmérkőzünk... - dünnyögte, ahogy az ujját végigfuttatta a pengén.
Majd felemelte a fejét és gyanakodva méricskélte az előtte álló hatalmas platánfát.
- Mégis mi lehet benned annyira ijesztő?  Az egész falu fél tőled. Egy fától! Micsoda babonás, ostoba népség! És képzeld! - a fiú keserűen felnevetett. - Ők néznek le engem! Ők! Akik még az erdőt is remegve elkerülik! Ők merik azt mondani, hogy buta és nevetséges vagyok... Hogy semmi sem lesz belőlem...- Péter görcsösen markolta a fejsze nyelét.
- Hát majd meglátjuk, mit szólnak, ha tűzifát aprítok belőled. A rettegett platánjukból... A bajt hozó, átkozott fából...

Péter magasba emelte a fejszét és lecsapni készült vele a platán törzsére.
Ekkor egyensúlyát vesztette és elesett. A fejsze kirepült a kezéből, a platán sértetlen maradt.
Péter ijedten nézett körül. Senkit sem látott.
- Istenem, olyan volt, mintha ellöktek volna...
A kezét a fejére szorította, és korholni kezdte magát:

- A falusiak babonás félelme... Megzavarta az én eszemet is.
Próbálta elterelni a gondolatait, de egyre csak azok a történetek visszhangoztak a fejében, amiket gyermekkora óta a platánról és az erdőről meséltek neki. Állítólag aki eddig kezet emelt a platánra, súlyos baleset áldozata lett. Az erdő az öregek szerint kísértetek lakta hely, ha valaki kimerészkedett, furcsa hangokat hallott, maguktól mozgó tárgyakat látott, így Péter korosztálya, a tizenévesek közül még senki sem mert kirándulást tenni ide.

Péter újra nekiveselkedett. Magasba emelte a fejszét és... ismét a földre került.
Most már biztos volt benne, hogy ellökték.
Megborzongott.
- Vvvan itt valaki?- dadogta, közben óvatosan a fejsze felé csúsztatta a kezét.

A fejsze megmozdult. Magától.
Péter ijedten felugrott és a bozótos felé rohant, de újabb kellemetlen meglepetésben volt része.
Az egyik bokorból egy farkas sétált felé méltóságteljesen.
Péter felkapott egy követ és a farkas felé hajította:

- Takarodj innét!
Ekkor hangot hallott a háta mögül:

- Te látod a farkast?
Péter megpördült, de senkit sem látott.
- Ki az? Ki szólt hozzám?- Péter egész testében remegett.
- Ne félj tőlem...- hallotta a platán mellől. - Nella vagyok. Egy láthatatlan.
Péter tudata lassan kitisztult. A fiatal lányhang furcsamód szinte teljesen megnyugtatta.

- Péter vagyok. Egy látható.
Most, hogy a rettegést legyőzte, szinte eufórikus örömet érzett, mosolygott.
- Te löktél el? - kérdezte.
- Igen.
- Miért?
- Mert nem engedhetem, hogy kivágd a platánt.
- Miért olyan fontos neked ez a fa?
- Ő egy Szent Fa. Az egyetlen kapocs a te világod, és az enyém között.
- A te világod hol van?
- A föld alatt. A platán az átjárónk. Ha valaki kivágja, mi elveszítjük a kapcsolatot a napvilággal és őseink földjével.
- Nem teljesen értelek...
- Ülj le, elmondom a történetünket.

Péter egy könnyű érintést érzett a karján. Libabőrös lett.
A lány kedves hangon mesélni kezdett:
- Körülbelül száz éve az én népem is a föld felszínén élt, ugyanúgy, mint ti. A városunk pontosan ennek az erdőnek a helyén állt. A népem erősebbnek és magasabbrendűnek hitte magát a többi népnél, és ezért azt tervezték, hogy támadást indítanak a környező falvak és városok ellen, az ott élőket rabszolgákká teszik, a vagyonukat pedig elveszik. A szellemi vezetőnk, a Sámánasszony hiába figyelmeztette őket a nagy ősök tanításaira, arra, hogy nem egymást támadni, hanem egymást támogatni születtünk erre a földre, ükapáink nem hallgattak rá. Szemüket elvakította az arany, szívüket megdermesztette a gyűlölet és a kapzsiság.

Mielőtt ükapáink leigázhatták volna a szomszéd falut, a Sámánasszony elhagyta őket, a városra pedig rátámadt a Nagy Ősök Szellemének haragja. Egy éjszaka alatt városunk a föld alá került, a népem minden tagja pedig láthatatlanná és erőtlenné vált. A Nagy Ősök Szellemei csak annyi erőt hagytak, amennyi éppen elegendő az élelem - gyümölcsök, gyökerek, magvak - megszerzésére.

- Nekem nem tűntél erőtlennek, amikor ellöktél...- szólt közbe Péter.
- Valóban. Minden nemzedékben születik kivétel, mint például én. Néhányan elég nagy erőt tudunk kifejteni, ezért vagyok mi az Őrzők. Az a feladatunk, hogy megvédjük a Szent Platánt. Ő ugyanis napkeltétől napnyugtáig kapuként szolgál bennünket.
- Napkeltétől napnyugtáig?
- Igen. Legkésőbb napnyugtakor vissza kell térnünk földalatti városunkba, és napfelkeltéig nem mozdulhatunk ki onnan.
- Miért? Mi történik, ha az éjszakát is kint töltitek?
- Nem tudjuk. Az intelem szerint súlyos, szörnyű büntetés vár mindenkire, aki nem tartja be ezt a szabályt, így még senki sem merte megszegni azt.
- Nagyon érdekes a történetetek. De miért mondtad el nekem? Gondolom Őrzőként nem az a feladatod, hogy a Szent Fa támadójával leülj cseverészni és beavasd - felteszem - titkos történelmetekbe.
- Jól látod. Az eredeti tervem szerint, ha nem hagysz fel a Szent Platán bántásával, súlyosan megsérültél volna, saját fejszéd támadott volna ellened. De nem üldözhetlek el. Pont téged nem. Mert te vagy a kiválasztott. A megmentőnk.
- Tessék?!
- Láttad a farkast. Pedig ő is közülünk való, láthatatlan. Hidd el, jól ismerem, szinte mindig a nyomomban van, velünk él, ő az egyik szent állatunk. A jóslat szerint az az idegen oldja fel népünket az átok alól, aki látja a szent állatot - a lány hangja egy pillanatra elhallgatott. - Kérlek, nézz végig a platánon. Látsz valami érdekeset?
- Nem - Péter hunyorogva végigpásztázta a fa törzsét és lombját. - Ez egy hatalmas, egészséges platán. Egy sólyommal.
- Tessék?
- Egészséges platán egy sólyommal az egyik ágán.
- Ez az!- a lány nevetett. - Biztosan te vagy a megmentőnk! Ő a másik szent állatunk! A sólyom! Természetesen ő is láthatatlan az idegenek számára...

Péter ölelést érzett a nyakán és könnyű súly húzta le a karját.

- Te most a nyakamba ugrottál?- érdeklődött.
- Igen - a lány még mindig nevetett. - El nem tudod képzelni, mennyire örülök neked!
- Nézd, én igazán nem akarlak elszomorítani, de nem vagyok az a megmentő hős típus.
- Ez nekem is feltűnt. Hidd el, a legkevésbé sem gondoltam, hogy a kiválasztott pont egy olyan fiú lesz, aki tűzifát akar aprítani a Szent Platánból, és kővel dobálja a Szent Farkast. De az Ősök Szellemei kifürkészhetetlenek. Biztos, hogy te vagy a legalkalmasabb a kincs megtalálására.

Péter szeme mohón felcsillant.

- Kincs?
- A jóslat szerint  a kiválasztott megtalálja a régen elrejtett kincset, felkutatja a Sámánasszonyt, kiengeszteli őt a kincs átadásával és a Nagy Ősök Szellemei a Sámánasszony közbenjárásával felszabadítják népünket.

Péter minden porcikáján izgatott remegés futott át.
- Vége a nyomorúságnak - gondolta. - Nincs többé Péter, az ágrólszakadt, a mindig éhes, toprongyos fiú. A kincs az enyém lesz. Szegény naiv, buta Nella. Azt hiszi, ha megtalálom a kincset, majd a Sámánasszony keresésére indulok. Dehogy! Szenvedtem eleget, de felragyogott az én napom!

Fennhangon azonban azt mondta:
- Segítek nektek, amiben csak tudok.
- Nagyszerű! Kövess, kérlek, bemutatlak a többi láthatatlannak!
- Hova kövesselek?
- A fához, a föld alá.
- Pokolra szállunk?

A lány nevetett. - Vagy ellenkezőleg. Figyelj nagyon rám. Simítsd meg a platán törzsét, közben gondolj valamire, amiért hálás vagy.
- Nem lesz könnyű, nincs nagyon miért hálát adnom.

Péter hasztalan simította a fa törzsét, semmi sem történt.
Nella hangja türelmetlenül csattant fel mellette.
- Nincs semmi, amiért köszönetet tudnál mondani?
- Hirtelen semmi sem jut eszembe.
- Akkor én segítek. Talán legyél hálás azért, hogy a föld felszínén élhetsz, hogy erőd teljes birtokában, normális emberként élheted könnyű, kényelmes életed!- Nella hangja remegett a visszafojtott dühtől.

Péter a hang irányába fordult. - Kérdeznék valamit. Van, aki szeret téged? Van olyan ember, akire számíthatsz?
- Persze - válaszolt Nella meglepetten.
- Hát én elveszítettem az egyetlent, aki szeretett, akinek fontos voltam. Úgyhogy ne ítélkezz elhamarkodottan felettem, és ne irigyeld a „könnyű, kényelmes életem".
- Bocsánat - mondta halkan Nella. - Sajnálom. Csak szeretném, ha te is bejutnál a városunkba. És ennek ez az egy módja van.

Péter erősen a nagymamájára koncentrált. Róla beszélt az előbb. Már eltávozott az élők sorából, de az emléke mindig melegséggel töltötte el. Finoman megérintette a platán törzsét, mintha a nagymamája ráncosan is mindenkiénél szebb kezét érintette volna.
Péter keze átsiklott a fa törzsén. Előrébb lépett. Bársonyos meleg vette körül. A platán törzsében állt, onnan nézte csodálkozva az erdőt. Mindent tökéletesen látott, sőt, minden aranyló fényben csillogott körülötte.
A lába elé nézett. Apró csillámok pattantak fel a talpa alól, egyre magasabbra ugrottak fel, bolondos táncukkal elkábították.

Lassan süllyedni kezdett.
Azután újra szilárd talajt érzett a lába alatt, a csillámok pedig megdermedtek körülötte. Péter ösztönösen előrelépett. Felkiáltott.
A feje felett a platán gyökerei fényt sugároztak magukból és egy különös várost tettek láthatóvá a fiú előtt.
Kis, kanyargó utcákat és gondosan faragott homlokzatú házakat látott.
A város teljesen kihaltnak tűnt.
- Ez a mi otthonunk - hallotta Nella hangját.
- És hol vannak a többiek?- kérdezte Péter.
- Körülöttünk. Szerintem nem jutnak szóhoz a döbbenettől, még sosem járt idelenn idegen.
Nella hangja boldogan harsant:
- Testvéreim! Ő itt a kiválasztott! A megmentőnk!
Hirtelen hatalmas hangzavar támadt. Az emberek egymás szavába vágva kérdezgettek, valahonnan éljenzés és tapsolás hallatszott.

Péter a láthatatlanok között töltött néhány óra után úgy érezte, otthonra lelt.
Még sosem érezte ilyen jól magát a bőrében. Mondanivalóját őszinte érdeklődéssel hallgatták, szeretettel és tisztelettel bántak vele.
És így fogadták minden egyes nap, amikor megjelent közöttük.
Péter minden szabadidejét velük töltötte.
Nellával végigkérdezték az összes olyan láthatatlant, aki őrzött még némi tudást a régi városról. Úgy gondolták ugyanis, hogy a kincs ott lehet, ahol száz éve valamelyik szent hely állt, mivel a legnagyobb értékeket mindig oda rejtették el.

Gondos, alapos és fárasztó munkával elkészítették a régi város alaprajzát és rávetítették az erdő térképére. Azután ásni kezdtek a régi templomok helyén.
Nem jártak eredménnyel.
Két hónap eltelt és Péter aggódni kezdett.
- A nyári szünidőnek mindjárt vége. Ha újra iskolába kell járnom, alig tudok majd elszabadulni. A napok pedig egyre rövidebbek lesznek. Egyre kevesebb időt tölthetek velük. És Nellával.
És én már egy napot sem bírok ki nélkülük - vallotta be magának.

Nella is aggódott.
- Tudod Péter, lehet, hogy rossz nyomon járunk. Lassan feltúrjuk az egész erdőt, de a kincs sehol sincs. Biztos, hogy a régi térkép vezet el bennünket a megfelelő helyre?
Péter fejében mintha hirtelen világosság gyúlt volna.
- Megvan! Hihetetlen, hogy eddig ez nem jutott eszembe! Nem a térkép a megoldás... Figyelj nagyon: mi különbözteti meg az egyszerű idegent a kiválasztottól?

- Látja a szent állatokat.
- Így van. De miért? Mi értelme van, hogy látja őket?- Péter hatásszünetet tartott. - Az, hogy ők vezetik majd el a kincshez!
Nella felkiáltott: - Igazad lehet! Logikus...
Péter és Nella követni kezdte a farkast.
- Nézd, Nella! - Péter izgatottan az egyik fára mutatott. -  A sólyom is követ bennünket, jó nyomon járunk!

Az állatok egyre meredekebb, egyre nehezebb terepen vezették Pétert és Nellát. Az egyik domb tetejéről gyönyörű kilátás esett egy városra. Péter még nem járt ott. Ekkor döbbent rá, hogy milyen messze is vannak a szent platántól. Azonnal Nellához fordult:
- Nella! Kérlek, most menj haza! Nem tudni, még milyen messze vezetnek, nem kockáztathatunk, napnyugtáig a platánhoz kell érned. Holnap reggel találkozunk. Ígérem.
Péter Nella nélkül nyugodtabban folytatta az útját. Már régóta félt attól, hogy az ő figyelmetlensége miatt valami baj éri a lányt. A lelkes kincskeresés közben ugyanis többször kerültek olyan helyzetbe, hogy az utolsó pillanatban értek vissza az átjáróhoz, ilyenkor Péter megfogadta, soha többé nem hagyja veszélybe sodródni Nellát.

Egy sziklaszirthez ért. A sólyom a szirt tetejére szállt.
Péter bizalmatlanul méregette az előtte álló távolságot, majd nagyot sóhajtva egyre feljebb és feljebb kapaszkodott.
Ekkor megcsúszott, a lába és a keze hiába keresett biztos fogódzót, lezuhant.

A perem alól Nella ijedt kiáltása hallatszott:
- Péter! Péter!!!
A fiú megpróbált feltápászkodni. Nem ment. Erős fájdalom hasított a lábába.
- Nella! Miért nem mentél haza? - kiáltotta dühösen. Aztán kedvesebben szólt a lányhoz:
- Minden rendben, csak picit megbicsaklott a lábam!
Kis idő múlva újra hallotta Nellát: a közvetlen közelében.
- Péter! Vérzik a lábad. És olyan furcsán tartod... Félek, eltört. - Nella hangjában sírás bujkált.
- Dehogy! - Péter mosolyogni próbált. - Csak egy kicsit pihentetem, és már folytatom is az utat. Nem is fáj...Te csak menj haza, tudod, a nap...
- Visszamegyek, de csak azért, hogy segítséget hozzak! Nem hagyunk itt téged!
- Nella, ne beszélj butaságokat. Ha visszajöttök, itt ragadtok! Ha feltétlenül segítséget akarsz hozni, akkor induljatok holnap reggel... De szükségtelen, mert kis idő múlva egyedül is egyszerűen hazatalálok!
- Ne mozogj! Nem tudni, van-e valami belső sérülésed. Nem hagyhatunk itt téged estére, tudod, a vadállatok... Ne félj, minden rendben lesz, nemsoká itt vagyok a segítséggel!- Nella hangja egyre távolodott.
Péter minden erejét összeszedve felült és kiabálni kezdett:

- Ostoba lány! Ekkora kockázatot vállalnál értem? Hát nem jöttél még rá, hogy csak a kincseteket akarom! Eszem ágában sincs odaadni azt a Sámánasszonyotoknak! Hallod? Csak a kincsetek kell! Nem érdekel az átok! Nem érdekel, mi lesz veletek! Hallod? Hallod? Hallod?!
Nem érkezett válasz. Péter sírni kezdett.
- Most miattam baja lesz... Tényleg szerencsétlen vagyok, és rá is csak szerencsétlenséget hozok...

Péter többször megpróbált lábra állni, de mindannyiszor éles fájdalom hasított belé.
A naplementéig már csak körülbelül egy óra lehetett hátra, amikor Péter hangokat hallott.

Nella jött. És még öt láthatatlan.
Péter kétségbeesetten kiabált:
- Megőrültetek! Mind megőrültetek! Már nem értek vissza! Mi lesz most veletek?!
- Nincs időnk ezen gondolkozni. Téged kell biztonságos helyre juttatnunk - mondta szigorúan Nella.
Péter hűvös érintést érzett a testén. Egy orvos is jött Nellával, ő vizsgálta meg. Kiderült, hogy a fiú lába valóban eltört, de ezen a sérülésen és kisebb horzsolásokon kívül más baja nem esett. Az orvos rögzítette a sérült lábat, utána az erővel bíró Őrzők elindultak Péterrel az ismeretlen város felé.

Néhány méterre a város határától óvatosan letették a fiút.
- Itt rövidesen rád találnak...- suttogta a fülébe Nella.
Péter kábán nézte a lemenő napot. Szeméből potyogtak a könnyek.

Újra Nella hangját hallotta:
- Péter! Ígérd meg, hogy megkeresed a kincset és a Sámánasszonyt! Ígérd meg, hogy segíteni fogsz a népemen! Nélkülem is...
-  Ígérem - Péter képtelen volt abbahagyni a sírást.
-  Testvéreim! Fogjuk meg egymás kezét... - hallotta Nella hangját.
Tétován kinyúlt a hang irányába, érezte a lány kezének szorítását a csuklóján.
De ebben a pillanatban nemcsak érezte, látta is a törékeny kezet.

A nap utolsó sugarai finom ecsetként rajzolták körbe a gyönyörű lányt, mellette lassan kibontakozott a többiek alakja is.
Döbbentek néztek egymásra.
Péter önmagán is változást érzett. A lábán a szeme láttára elhalványodott, majd teljesen eltűnt a seb, ugyanez történt minden horzsolással. A fiú felugrott a földről. A lába teljesen egészséges volt.

A hét ember nevetve ölelgette egymást.
- Nem értem! - az orvos hitetlenkedő arccal nézte önmagát és a többieket. - A hagyomány szerint most szörnyű büntetést kellene átélnünk...
- Nézzétek! - kiáltotta hirtelen Péter, és a farkasra mutatott.

Eddig észre sem vették a jelenlétét. Most ott állt közvetlenül mellettük. Alakja lassan elhalványodott, majd eltűnt, helyén pedig egy idős asszony állt.
- A Sámánasszony! - kiáltotta Nella, de ekkorra a látomás megszűnt, újra a farkast látták.
- A farkas valójában a Sámánasszony! - az egyik őrző izgatottan magyarázni kezdett. - Mindvégünk velünk volt! Ő oldott fel bennünket az átok alól!
- Olyan, mintha hívna bennünket...- mondta tétován Nella. - Kövessük!

A kis csapat könnyedén vágott át az erdőn a farkast követve.
Egy ponton a farkas hirtelen eltűnt a szemük elől. Tanácstalanul néztek körbe.
Új vezetőt kaptak. Egy hatalmas kövön a sólyom ült. Alakja lassan elhomályosult, és helyén a Sámánasszony arca rajzolódott ki, majd újra a fenséges madár képe volt látható.

- Én ezt nem értem - az orvos zavarodottan fogta a fejét. - Az előbb a farkasról hittem, hogy a Sámánasszony, most meg...
- Majd biztosan kapunk magyarázatot! Most kövessük őt! - tanácsolta Nella.
A sólymot követve a szent platánhoz jutottak vissza.

A fa különleges fényben ragyogott.
Azután alakja lassan elhalványodott, majd teljesen eltűnt, helyén pedig egy hatalmas, sugárzó korong közepén, ott állt a Sámánasszony.
- Hogyan lehetséges ez?- dadogta Nella.
- Ha te is olyan többezer éves lélek lennél, mint én, tudnád a választ - nevetett a Sámánasszony. - Tudjátok a tudat bármely testbe kivetíthető. Olyanba is, amelyet saját magunk teremtünk. Mint ahogyan én teremtettem a platán, a farkas és a sólyom testét.
- De miért teremtettél ilyen testeket magadnak?- kérdezte az orvos.
- Mert így tudtam leginkább nyomon követni a sorsotokat és így tudtam - lehetőségeimhez mérten - gondoskodni rólatok.
- Most miért mutatkoztál meg előttünk?- kérdezte Nella.
- Mert teljesítettétek a feladatot. Itt az idő, hogy megidézzem az Ősök Szellemeit és együttes erővel az egész népet feloldjuk az átok alól.

Nella lehorgasztotta a fejét:
- Valójában nem teljesítettük a feladatot.
- Már ott voltunk a sziklánál, a kincs közvetlen közelében, ahogyan azt sólyom alakban mutattad nekünk - magyarázta Péter-, de sajnos nem találtuk meg!

A Sámánasszony felnevetett.
- Olyan furcsa volt figyelnem, ahogy a kincset a földben, vagy sziklák alatt elrejtve kerestétek. Valójában saját magatokban kellett megtalálnotok.
A Sámánasszony Nelláék felé fordult:
- Azzal, hogy kockáztattátok az életeteket egy számotokra idegen ember épsége és a népetek érdekében, felkutattátok nekem a lélek kincsét, a szív gyémántját. És ezzel végtelenül boldoggá tettetek.
- Ugye nemcsak mi kerültünk ki az átok hatása alól?- kérdezte aggódva az orvos. - Ugye a többiek is visszakapják látható alakjukat és erejüket?
- Igen - válaszolt a Sámánasszony. - Egy nép tagjai láthatatlan szálakkal kötődnek egymáshoz. Néhány igaz ember tette megnemesíti az egész közösséget, felemeli őket is, mint ahogyan most a ti önzetlen cselekedetetek felszabadítja az átok alól az egész várost.
A Sámánasszony a fénylő korong közepéről odalépdelt Nellához és Péterhez. Megfogta a kezüket.
- Alkossunk kört! - szólította oda a többieket is.

A kezek egymásba fonódtak, lassan egy testként kezdtek lélegezni, a szívdobbanások egymást visszhangozták.
Az asszony énekelni kezdett. Egymás után kapcsolódtak be az énekébe:

„Csapdájában a Fény,
Anyagként él,
szenved és küzd,
de hisz és remél:
imáit az Ég
meghallgatja még.

A Föld mélyében izzó kérdés,
a csillagok fényében tündöklő válasz,
egymásra itt és most,
így találnak."

Péter döbbenten vette észre, hogy ismeri a dalt, még a Nagymamája tanította neki.
A fénylő korongból apró szikrák pattantak fel, a szikrák arcokat, alakokat formáltak: a Nagy Ősök Szellemei velük voltak.

Azután mindannyian a levegőbe emelkedtek, a föld pedig káprázatos ragyogás közepette szétnyílt, és az elfeledett, eltemetett, elátkozott város lassan a felszínre került.
Nella népe visszanyerte mindazt, amit száz éve elveszített.
Péter és Nella szorosan átölelték egymást, majd az ünneplő tömeg elsodorta őket egymás mellől.
Péter nevetve szorongatta az őt körülvevő, hálálkodó emberek kezét.
A tökéletes boldogság érzésétől csupán egyetlen gondolat választotta el.
- Bárcsak a Nagymamám is láthatna most...- mondta halkan.
Megborzongott.
Valaki ugyanis megérintette a vállát, végigsimított a karján és megfogta a kezét.
Ez a nagymamája szokása volt.
Péter nem akart hátrafordulni, nehogy megtörjön a varázs.
Azután győzött a kíváncsiság.
Nagyon lassan megfordult. A háta mögött a Sámánasszony állt.
Mosolygó arca lassan elhomályosult, majd hirtelen, élesen és egyértelműen feltündökölt a Nagymamája arca.

Péter döbbenten, tágra nyílt szemekkel nézte.
- Nagymama?! Valóban te vagy az? Lehetséges ez? - suttogta elfúló hangon.
- Ha te is olyan többezer éves lélek lennél, mint én, tudnád a választ - nevetett az idős asszony. - De ígérem, egyszer megtanítom neked a titkot. Jó tanítvány vagy. Előtted nincsen lehetetlen.
Mert kemény vagy, mint egy szikla. Erős és bátor. Rettenthetetlen.