A LÁTÓ

Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani - mindenestül.

A vonatban halk beszélgetés hallatszott. A sebesen rohanó szerelvény  ablakából a lenyugvó nap tárult az utazó elé, ahogyan  elbújik a horizont mögött. Békét árasztott az a pillanat. Csupán egy ember nem érzékelte ebből semmit. Ő némán ült és meredten nézett maga elé. Üres tekintete egy gyermekre emlékeztet aki elvesztette anyját, s most lelkéből kiszakadt egy darab, amelyet soha többé nem tölt be semmi.
Aki ismerte Zolinak hívta, de valójában látó volt. Látta az emberek valódi arcát. Átlátott minden álarcon, s tudta kiben milyen szív lakozik. Születésekor kapta a képességét, de ezt a képességet nem kísérte áldás. Gyermekként Ő sem volt más mint a magakorúak. Boldog tudott lenni, mert a gyermekek nem hordanak álarcot. Nincs titkolni valójuk, nem manipulálnak, nem az érdek vezeti őket.  Az elhangzott szavak mindig szívből jöttek és igazak voltak. A gyermek lelkében csupán a szenvedés néma, de azt sem takarja álarc, csupán a felnőttek nem veszik észre.
Ahogy telt az idő Zoliból Látó lett. A régi barátokat elhagyta, mert nem akarta végignézni ahogyan eltorzul a lelkük. Szerette Őket, s nem akarta hinni, hogy ezek az emberek is a társadalom által előírt normáihoz igazodó szörnyekké válnak. Így megőrizhette a reményt.
Élete a felnőttkor hajnalán azzal telt, hogy igaz barátokat keresett. Hitte hogy tud egy olyan közösséget  alkotni, ahol a szemekben lévő fény nem törik meg. De ahogy telt az idő már csak egy embert keresett aki feloldhatta volna a magányát. Nem értette a világot ami körbe fonta.
A vonat megállt. Leszállt, s elindult a remete lak felé. Ő nevezte el így. A remete lak 1 kilométerre volt az állomástól. Egyszerű kis faház a semmi közepén. A kert formáját vesztette, mint a magányra ítélt lélek. Nem volt aki gondozza, így a virágok kiszáradtak s a gaz elhatalmasodott. Az ajtó nehezen nyílt.
Régen járt itt. Az egyszerű bútorzatot vastagon belepte a por. Senki nem várta csupán az asztalon hagyott  pohár amelyből utolsó ittjártakor ivott.   Fogott egy vödröt és rongyot, hogy lakhatóbbá tegye menedékhelyét. Nekilátott az asztalt törölni de a közepén a ruhát a vödörbe dobta. Nem volt semminek értelme. Kiült a teraszra s hallgatta a távolban kuruttyoló békákat.  A csillagok megszokott helyükön ragyogtak ugyanolyan fényesen. Mintha megállt volna az idő. Itt mindig ugyanaz várta. Ebben az ember nélküli kis birodalomban volt meg minden amire vágyott. Egy olyan világ volt ez ahol egyszerűen tette mindenki a dolgát, s önzésnek nyoma sem volt. Szeme lassan visszatért a valóságba. Ahogy üldögélt Samu jelent meg előtte. Samu egy kismókus akivel régóta ismerték egymást. Megsimogatta, s egy vékony mosollyal kérdezte tőle.
- Hát nem felejtettél el.
De a mosoly hamar keserves sírássá alakult. Samu mintha értette volna a nyakába szökkent.
-  Miért nem tud olyan lenni az ember mint amilyen te ? Kérdezte tőle
- Egyáltalán mit jelent hogy ember? Gonoszság, irigység, féltékenység, mindent nekem, minden én vagyok, én én én én én. Normákat állítunk fel, s minden ami eltér az selejt, fogyatékos. Az ember aki nem tartja a tempót az teher, hontalan megtűrt a hatalmas világban.
- Samu! Hát ez az ember?
- Tudod megismertem egy nénit. Egy otthonban élt ahová a megöregedett hasznavehetetlen embereket küldik. Akik nem tudnak többé gondoskodni magukról.
Olyan emberek akik valamikor olajmécses fénynél születtek. Mezítláb jártak iskolába. Palatábla volt csupán a füzet. Ifjú szerelmesek, fiatal szülők, nehézségekkel küszködő felnőttek, majd lassan őszbeborult hajú idős emberek lettek. Emberek akiket elfelejtett a család. Akik csendben várják zsúfolt tömegszállásukon a halált. A néninek igazából csak a teste lakott ott. A lelke mindig a múltban járt. Szép emlékek kerengtek az emlékezetében, s így múlatta kicsiny idejét, amíg eljön érte a halál. Az emlékeiből csupán a jelenlétem hozta ki. Naphosszakat ültünk együtt és beszélgettünk. A néni tekintete teljesen tiszta volt. Álarcai lehullottak,s azzal a lélekkel élt már amellyel született. Visszatért eredeti állapotába, s csak a jóra emlékezett. Nem kívánt már semmit ettől az élettől. Belenyugodott mindenbe amit tettek vele. Soha nem szólt, soha nem tiltakozott semmiért. Egy nap azonban mégis odafordult hozzám és azt kérte vigyem el a régi házhoz ahol a gyermekei születtek. A ház előtt egy hatalmas gesztenyefa áll.  A fát akkor ültették mikor az első gyermeke született. Szeretném látni még utoljára. Biztosan nagy élet költözött azóta a kicsi fába.
Nagy örömmel szaladtam az Igazgatóhoz, hogy engedélyt kérjek. Az Igazgatónő szívélyesen fogadott. Elmondtam neki mit szeretnék. Nem gondoltam, hogy ennek bármi akadálya is lehetne, de a vezető arca elkomorodott.
- Rám nézett s még mielőtt megszólalt volna a szemében már láttam a választ. Az idős hölgy módos családból származik jelentős vagyonnal amit a halála után az intézmény fog megörökölni, hacsak valaki nem veszi magához a mamát. Persze Ő a családjára hivatkozva utasította vissza a kérést.  A család biztosan nem szeretné. Az a család aki idestova tíz éve már nem is látta. Hiába kérleltem, s mondtam csak egy fél órás út lenne az egész. Ridegen az álarca mögé bújva a mama érdekeire hivatkozva sorolta az ellenérveket, miközben egyetlen dolgot féltett a pénzt. Utolsó mondata annyi volt, hogy a mama egyébként is demens, nem fog már föl semmit a körülötte lévő dolgokból. Én egyedül tudtam róla a valóságot.
Mindent megpróbáltam Samu, de senkit nem érdekelt egy haldokló öregasszony utolsó kívánsága.
Attól tartva, hogy az intézmény elvesztheti a pénzt soha többé nem mehettem be a nénihez. Kerítésen keresztül próbáltam kapcsolatba lépni vele, de csak a teste volt már ott.
Egy nap a testét sem láttam többé. Az intézmény hirtelen új ruhába öltözött. Egyedül mentem a gesztenyefához, s remélem ott várt Ő is. A gesztenyefán nagy élet volt. Tele madárfészekkel.  
A Látó nem szólt többé. Bement a házba, letörölte az asztal másik felét is.
Reggel ismét Samu várta. Kettesben kitakarították a kertet új virágokat ültettek. Élvezték az ember nélküli csendet. A látó szíve kivirágzott .Minden ami körülvette igaz és tiszta. Napok hetek teltek el, de egy perc sem múlt el hogy ne gondolt volna a nénire.
Lassan-lassan megérkezett az ősz is, majd fehér hó lepte be a kicsi házat. Egy nap gyermekcsapat tévedett be az udvarba. A látó kinézett, s a gyerekek meleg teát kértek tőle. Ahogy felszolgálta a forró italt a gyerekek szeméből szavak nélkül sugárzott a hála. Nekik akkor az a tea volt a legjobb az egész világon. Csak egy bögre tea. Vajon hol vész el ez a hála. Mikor nőjük ki és miért?
Társas lények vagyunk, mégis önmagunk börtönében magányosan. Saját vermünkbe kiabálunk, próbáljuk a figyelmet felhívni magunkra, de ha mindenki kiabál nem értjük egymás szavát. Elvesztettük az Istent. Próbálunk minél többet, s minél  hamarabb felhalmozni mindent, mert hát nincs tovább. Fontosabb az új épület, mintha az nem múlna el soha.
Tavasszal a Látó összepakolta kevés holmiát. Felült a vonatra s visszament a nagyvárosba. Az emberek még mindig álarcot hordtak. Szemükben a fény törött. De Ő hitte, hogy nem marad így örökre.