Évszám
2011
Beküldő
Féláron
Középiskolás lettem, s azt hittem, ezzel végérvényesen vége Féláronságomnak. Elbúcsúztam általános iskolámtól, „névadó” magyartanáromtól. Ugyan még most is nehezményezem, hogy „irodalmi munkásságom” ellenére nem rám bízták a ballagó beszéd megírását és tolmácsolását. Persze, ha visszagondolok, hogyan is búcsúztattam hetedikesként a ballagókat, meglehet, kissé elvetettem a sulykot. Talán nem kellett volna azt írnom, mennyire irigylem őket, hogy elmennek ebből az iskolából, és hogy az itt töltött nyolc év jelentéktelen kis állomása az életüknek…
Szóval úgy gondoltam, középiskolás tanulmányaim megkezdésével életem magasabb szintre lép – vagy legalábbis kiléphetek a Féláronságból, és lehetek végre csak egyszerűen: Áron. Munkált bennem a bizonyítási vágy is, főleg a felsős tanulmányaim során elszenvedett vélt (mert azért így érett kilencedikes fejjel, már látom, nem mindig volt könnyű engem tanítani) vagy valós sérelmeim miatt.
Röviden: úgy éreztem, tiszta lappal indulhatok.
Az első hónapban csupa jó jeggyel örvendeztettem meg szüleimet. A legtöbb sikerélmény magyarból ért, emiatt nem nagy meglepetésre, ezt a tantárgyat szerettem a legjobban. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy Csernák tanár úr „szigorú, de igazságtalan” nevelési felfogása után az új tanárom humánus, patnerszámbavevő hozzáállása igencsak a kedvemre való volt. (Egy szakállas, idősödő, morgós férfiember után egy fiatal, kellemes hangú nő szavait hallgatni…) Azt is észrevettem, amire az előző nyolc évben egy példát sem találtam, hogy a megkedvelt gyerekek sorába léptem. Többek között abból következtettem erre a megállapításra, hogy a tanárnő mindig a rendes nevemen szólított, és nem talált ki nekem különböző gúnyneveket.
Történt azonban egy nap, hogy a tanárnő késve érkezett tanórára. Tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy igencsak feldúlt, és ezt csak tetézte az, hogy az utolsó padsorban ülő Peti és Ábel, az osztály bohócai, papírrepülő-hajtogatással szórakoztatták magukat. Mikor Szabó tanárnő ezt észrevette, mintha mi sem történt volna, hátrasétált, elvette kezükből a repülőt, majd egy jól irányzott dobással a kukában landoltak a gépek:
– Mint ez a két papírrepülő, úgy szállt el az esélyetek arra, hogy számonkérés nélkül megússzátok ezt az órát! Mindenki vegyen elő egy lapot, mert dolgozatot írtok! Köszönjétek ezt két vicces kedvű osztálytársatoknak!
Most nem igazán tudtam örülni annak, hogy ismét ékes példáját hallhattam a hétköznapi életben használt költői eszközöknek. Azt sem szeretem, ha egy tanár kollektívan büntet, de hát a focipályán is hozzászokhattam már, hogy ha egy játékostársam elveszti a fejét, az egész csapat bűnhődik miatta. Így hát nem háborogtam ellene. Meg aztán a mi osztályunkban ez mindennapos volt, mivel (osztályfőnökünket idézve) mi sportosztályosok kicsit vidámabbak és sokkal élénkebbek vagyunk, mint a sok kockafejű reálos. Szünetben átolvastam az előző órai anyagot, így szinte minden kérdésre tudtam a választ. Mikor letelt a dolgozat megírására kiszabott idő, oszloponként gyűjtöttük össze a felméréseket úgy, hogy előre kellett adni minden oszlop legelső emberéhez a lapokat Tesiórán a váltóversenyeknél gyorsabban halad a staféta, de azért mikor utolsó előttiként előrepasszoltam a paksamétát Tomihoz a célba, jobbra kinézve láttam, hogy a fal felőli oszlopnál még a félpályán járnak a dolgozatok. Igen, megint mi nyertünk! Az első embereknek ki kellett vinni a tanári asztalra a dogákat és végre folytatódhatott az óra, a megszokott kerékvágásban. Ki-ki elmerült érdeklődésének és vérmérsékletének megfelelően az Odüsszeia kalandjaiban. Én azon kevesek közé tartoztam, akiknek nem volt kínai Homérosz nyelvezete, mert anya már nyáron kierőszakolta, hogy elolvassam a kötelezőket. Engem tehát lekötött a téma, így úgy tűnt, hamar kicsöngettek. Amikor összecsomagoltam a tanszereimet, megpillantottam a dolgozatokat − még mindig Tomi padjának sarkán. Összenyaláboltam a papírokat, és… abban a pillanatban összetalálkozott a tekintetem Szabó tanárnőjével.
− Te jó ég, még azt hiszi, hogy én nem adtam előre a dogákat!
Ez a felismerés jeges verítékpatakok formájában futott végig testemen. Úgy éreztem, a sarkamtól a fejem búbjáig elvörösödök. A szívem jobban kalapált, mint amikor a csajokat nézem tornaórán talajgyakorlat közben. Elfelejtette Tomi kivinni? Észre sem vettem. Mindegy, úgysem mártottam volna be. Mint a halálraítélt, kerestem valami utolsó kapaszkodót. Ezt hogy magyarázom ki? Az jutott eszembe, lassan kisomfordálhatnék az ajtón a felméréseket az asztalon hagyva, óra után úgyis körülzsongják Szabót a teacher’s pet-ek, és észre sem venne. Ezt rövid idő alatt elvetettem, mivel a gyávaság az én szótáromban a legszánalomraméltóbb tulajdonság. Meg aztán valószínű, hogy Tomira terelődne a gyanú. Neki pedig már két karója is van irodalomból, úgyhogy nem hagyhattam, hogy bajba keveredjen. Úgy döntöttem, lesz, ami lesz, én kiviszem. Mikor elindultam a tanárnőhöz a lapokkal, már szinte hősnek éreztem magam. Tetszelegtem szerepemben egyrészt mint Tomi megmentője, másrészt mint a becsület szobra. Biztos voltam benne, hogy nem eshet bántódásom, hisz én csak a körülmények áldozata vagyok. Magabiztosságom hamar elpárolgott, mikor Szabó tanárnő rosszalló szemöldökráncolását észrevettem.
− Mi ez? − kérdezte.
Hangja nem sok jót sejtetett. A hang, ami eddig bársonyos és simogató volt, most rideg és felsőbbrendű.
– A dolgozatok, az oszlopomból! – feleltem ijedten.
– Te szándékkal nem adtad be? S ha kipótoltad óra közben, amit az írás során nem tudtál? – szólt szigorúan.
Szavai szíven ütöttek. Ez is olyan, mint a többi. Mindjárt következik a prédikáció, na meg a hatalmának fitogtatása.
Nem kiabált, nem szidott, nem gúnyolt.
– Tanárnő, de én ... izé… – kezdtem hebegve.
Nem hagyta, hogy magyarázkodjam, közölte az ítéletet:
– A következő órán újra megírod a dolgozatot, és szaktanári figyelmeztetésben részesítelek a becstelen magatartásért!
Szavának nyomatékot adva szomorú mementóként egyből bevéste az elektronikus naplóba. Akkor már a dühtől és a csalódottságtól vörösödtem. Minden tanár egyforma! Fogalma sincs ennek a Szabónak, mit kapok én ezért. Persze, ahogy elnézem, neki mindig makulátlan volt a bizonyítványa, úgyhogy elképzelése sem lehet azzal kapcsolatban, hogy milyen nehéz egy ilyen hírt elmondani otthon a szülőknek. A következményekről nem is szólva. Apám még az előző rossz húzásomnál egyértelművé tette, hogy minden további ballépésemnél egy edzést ki kell hagynom. Ha pedig nem járok rendesen, akkor Józsi bá’ kihagy a kezdőcsapatból. Pedig mennyit kispadoztam, mire bekerültem. Anya biztos hálistenkedni fog és szent beszédbe kezd, mint mindig. Szerintem neki az a rögeszméje, hogyha sokszor elmondja, hogy én nem vagyok ilyen rossz, akkor megjavulok.
Ilyen érzésekkel léptem be a szobába, ahol anya és apa éppen az elektronikus napló dicséretek és elmarasztalások rovatát böngészte. Legalább nem nekem kellett közölni, és Szabó indoklást is írt a megrovás alá. Elmondtam mindent, úgy, ahogy volt. A hatás az volt, amire számítottam, azzal a különbséggel, hogy mivel őszinte voltam, nem tiltottak le a fociról. Jólesett volna, ha megsajnál valamelyik az igazságtalanságért, és esetleg együtt szidjuk a Szabót, de mivel mindketten pedagógusok, ebben nem reménykedhettem. Sőt, mire anya befejezte a monológját, egyre erősbödött bennem a meggyőződés, hogy végképp leírtam magam, és soha nem leszek más a tanárnő szemében, csak Leértékelt Áron. Furcsa mód, akkor már nem éreztem dühöt, hogy igazságtalan vádak értek, inkább azon aggódtam, hogy az egyetlen tanár, akiről úgy gondoltam, hogy szeretet, csalódott bennem. Aznap este rengeteget tanultam a dolgozatra, hogy újra visszalophassam magam Szabó tanárnő szívébe.
Másnap a magyaróra előtti szokásos „ráhangolódásból” kimaradtam, sőt sikerült a fiúkat lebeszélni az aznapra tervezett műsorról. Ültem a helyemen és fel voltam készülve a legrosszabbakra. Abban biztos voltam, hogy minimum átnéz rajtam, de az is lehet, hogy eztán majd folyton-folyvást az orrom alá dörgöli becstelenségemet, mi több, neheztelése majd érdemjegyekben is megmutatkozik. (A félévi értesítőt meg visszaküldik a volt iskolámba, a Csernák pedig a hatodikos húgom arcába röhög és megkérdezi: „Hányas is lett magyarból Féláron?”.)
Szabó belépett a terembe. Ütött az órám!
A nevemet mondta!
Eltelt egy kis idő, mire ráeszméltem, hogy azok nevét hirdeti, akiket magyar versenyre javasol.
Engem elsőként mondott. Elsőként, pedig ő úgy tudta, hogy egy becstelen csaló vagyok. Épp úgy történt minden, mint mikor a legutóbbi bajnoki mérkőzésen a győztes gólunkat a vezetőbíró nem adta meg, majd a partjelző intésére – mivel a labda áthaladt a gólvonalon – mégis befújta. Szabó haragja elpárolgott, mint a sportkrém mentol illata, ami ilyenkor a reggeli edzés után körbelengte az osztálytermet…Úgy szólított: Áron.
Jelige: Féláron
Életkor: 15 év
Szóval úgy gondoltam, középiskolás tanulmányaim megkezdésével életem magasabb szintre lép – vagy legalábbis kiléphetek a Féláronságból, és lehetek végre csak egyszerűen: Áron. Munkált bennem a bizonyítási vágy is, főleg a felsős tanulmányaim során elszenvedett vélt (mert azért így érett kilencedikes fejjel, már látom, nem mindig volt könnyű engem tanítani) vagy valós sérelmeim miatt.
Röviden: úgy éreztem, tiszta lappal indulhatok.
Az első hónapban csupa jó jeggyel örvendeztettem meg szüleimet. A legtöbb sikerélmény magyarból ért, emiatt nem nagy meglepetésre, ezt a tantárgyat szerettem a legjobban. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy Csernák tanár úr „szigorú, de igazságtalan” nevelési felfogása után az új tanárom humánus, patnerszámbavevő hozzáállása igencsak a kedvemre való volt. (Egy szakállas, idősödő, morgós férfiember után egy fiatal, kellemes hangú nő szavait hallgatni…) Azt is észrevettem, amire az előző nyolc évben egy példát sem találtam, hogy a megkedvelt gyerekek sorába léptem. Többek között abból következtettem erre a megállapításra, hogy a tanárnő mindig a rendes nevemen szólított, és nem talált ki nekem különböző gúnyneveket.
Történt azonban egy nap, hogy a tanárnő késve érkezett tanórára. Tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy igencsak feldúlt, és ezt csak tetézte az, hogy az utolsó padsorban ülő Peti és Ábel, az osztály bohócai, papírrepülő-hajtogatással szórakoztatták magukat. Mikor Szabó tanárnő ezt észrevette, mintha mi sem történt volna, hátrasétált, elvette kezükből a repülőt, majd egy jól irányzott dobással a kukában landoltak a gépek:
– Mint ez a két papírrepülő, úgy szállt el az esélyetek arra, hogy számonkérés nélkül megússzátok ezt az órát! Mindenki vegyen elő egy lapot, mert dolgozatot írtok! Köszönjétek ezt két vicces kedvű osztálytársatoknak!
Most nem igazán tudtam örülni annak, hogy ismét ékes példáját hallhattam a hétköznapi életben használt költői eszközöknek. Azt sem szeretem, ha egy tanár kollektívan büntet, de hát a focipályán is hozzászokhattam már, hogy ha egy játékostársam elveszti a fejét, az egész csapat bűnhődik miatta. Így hát nem háborogtam ellene. Meg aztán a mi osztályunkban ez mindennapos volt, mivel (osztályfőnökünket idézve) mi sportosztályosok kicsit vidámabbak és sokkal élénkebbek vagyunk, mint a sok kockafejű reálos. Szünetben átolvastam az előző órai anyagot, így szinte minden kérdésre tudtam a választ. Mikor letelt a dolgozat megírására kiszabott idő, oszloponként gyűjtöttük össze a felméréseket úgy, hogy előre kellett adni minden oszlop legelső emberéhez a lapokat Tesiórán a váltóversenyeknél gyorsabban halad a staféta, de azért mikor utolsó előttiként előrepasszoltam a paksamétát Tomihoz a célba, jobbra kinézve láttam, hogy a fal felőli oszlopnál még a félpályán járnak a dolgozatok. Igen, megint mi nyertünk! Az első embereknek ki kellett vinni a tanári asztalra a dogákat és végre folytatódhatott az óra, a megszokott kerékvágásban. Ki-ki elmerült érdeklődésének és vérmérsékletének megfelelően az Odüsszeia kalandjaiban. Én azon kevesek közé tartoztam, akiknek nem volt kínai Homérosz nyelvezete, mert anya már nyáron kierőszakolta, hogy elolvassam a kötelezőket. Engem tehát lekötött a téma, így úgy tűnt, hamar kicsöngettek. Amikor összecsomagoltam a tanszereimet, megpillantottam a dolgozatokat − még mindig Tomi padjának sarkán. Összenyaláboltam a papírokat, és… abban a pillanatban összetalálkozott a tekintetem Szabó tanárnőjével.
− Te jó ég, még azt hiszi, hogy én nem adtam előre a dogákat!
Ez a felismerés jeges verítékpatakok formájában futott végig testemen. Úgy éreztem, a sarkamtól a fejem búbjáig elvörösödök. A szívem jobban kalapált, mint amikor a csajokat nézem tornaórán talajgyakorlat közben. Elfelejtette Tomi kivinni? Észre sem vettem. Mindegy, úgysem mártottam volna be. Mint a halálraítélt, kerestem valami utolsó kapaszkodót. Ezt hogy magyarázom ki? Az jutott eszembe, lassan kisomfordálhatnék az ajtón a felméréseket az asztalon hagyva, óra után úgyis körülzsongják Szabót a teacher’s pet-ek, és észre sem venne. Ezt rövid idő alatt elvetettem, mivel a gyávaság az én szótáromban a legszánalomraméltóbb tulajdonság. Meg aztán valószínű, hogy Tomira terelődne a gyanú. Neki pedig már két karója is van irodalomból, úgyhogy nem hagyhattam, hogy bajba keveredjen. Úgy döntöttem, lesz, ami lesz, én kiviszem. Mikor elindultam a tanárnőhöz a lapokkal, már szinte hősnek éreztem magam. Tetszelegtem szerepemben egyrészt mint Tomi megmentője, másrészt mint a becsület szobra. Biztos voltam benne, hogy nem eshet bántódásom, hisz én csak a körülmények áldozata vagyok. Magabiztosságom hamar elpárolgott, mikor Szabó tanárnő rosszalló szemöldökráncolását észrevettem.
− Mi ez? − kérdezte.
Hangja nem sok jót sejtetett. A hang, ami eddig bársonyos és simogató volt, most rideg és felsőbbrendű.
– A dolgozatok, az oszlopomból! – feleltem ijedten.
– Te szándékkal nem adtad be? S ha kipótoltad óra közben, amit az írás során nem tudtál? – szólt szigorúan.
Szavai szíven ütöttek. Ez is olyan, mint a többi. Mindjárt következik a prédikáció, na meg a hatalmának fitogtatása.
Nem kiabált, nem szidott, nem gúnyolt.
– Tanárnő, de én ... izé… – kezdtem hebegve.
Nem hagyta, hogy magyarázkodjam, közölte az ítéletet:
– A következő órán újra megírod a dolgozatot, és szaktanári figyelmeztetésben részesítelek a becstelen magatartásért!
Szavának nyomatékot adva szomorú mementóként egyből bevéste az elektronikus naplóba. Akkor már a dühtől és a csalódottságtól vörösödtem. Minden tanár egyforma! Fogalma sincs ennek a Szabónak, mit kapok én ezért. Persze, ahogy elnézem, neki mindig makulátlan volt a bizonyítványa, úgyhogy elképzelése sem lehet azzal kapcsolatban, hogy milyen nehéz egy ilyen hírt elmondani otthon a szülőknek. A következményekről nem is szólva. Apám még az előző rossz húzásomnál egyértelművé tette, hogy minden további ballépésemnél egy edzést ki kell hagynom. Ha pedig nem járok rendesen, akkor Józsi bá’ kihagy a kezdőcsapatból. Pedig mennyit kispadoztam, mire bekerültem. Anya biztos hálistenkedni fog és szent beszédbe kezd, mint mindig. Szerintem neki az a rögeszméje, hogyha sokszor elmondja, hogy én nem vagyok ilyen rossz, akkor megjavulok.
Ilyen érzésekkel léptem be a szobába, ahol anya és apa éppen az elektronikus napló dicséretek és elmarasztalások rovatát böngészte. Legalább nem nekem kellett közölni, és Szabó indoklást is írt a megrovás alá. Elmondtam mindent, úgy, ahogy volt. A hatás az volt, amire számítottam, azzal a különbséggel, hogy mivel őszinte voltam, nem tiltottak le a fociról. Jólesett volna, ha megsajnál valamelyik az igazságtalanságért, és esetleg együtt szidjuk a Szabót, de mivel mindketten pedagógusok, ebben nem reménykedhettem. Sőt, mire anya befejezte a monológját, egyre erősbödött bennem a meggyőződés, hogy végképp leírtam magam, és soha nem leszek más a tanárnő szemében, csak Leértékelt Áron. Furcsa mód, akkor már nem éreztem dühöt, hogy igazságtalan vádak értek, inkább azon aggódtam, hogy az egyetlen tanár, akiről úgy gondoltam, hogy szeretet, csalódott bennem. Aznap este rengeteget tanultam a dolgozatra, hogy újra visszalophassam magam Szabó tanárnő szívébe.
Másnap a magyaróra előtti szokásos „ráhangolódásból” kimaradtam, sőt sikerült a fiúkat lebeszélni az aznapra tervezett műsorról. Ültem a helyemen és fel voltam készülve a legrosszabbakra. Abban biztos voltam, hogy minimum átnéz rajtam, de az is lehet, hogy eztán majd folyton-folyvást az orrom alá dörgöli becstelenségemet, mi több, neheztelése majd érdemjegyekben is megmutatkozik. (A félévi értesítőt meg visszaküldik a volt iskolámba, a Csernák pedig a hatodikos húgom arcába röhög és megkérdezi: „Hányas is lett magyarból Féláron?”.)
Szabó belépett a terembe. Ütött az órám!
A nevemet mondta!
Eltelt egy kis idő, mire ráeszméltem, hogy azok nevét hirdeti, akiket magyar versenyre javasol.
Engem elsőként mondott. Elsőként, pedig ő úgy tudta, hogy egy becstelen csaló vagyok. Épp úgy történt minden, mint mikor a legutóbbi bajnoki mérkőzésen a győztes gólunkat a vezetőbíró nem adta meg, majd a partjelző intésére – mivel a labda áthaladt a gólvonalon – mégis befújta. Szabó haragja elpárolgott, mint a sportkrém mentol illata, ami ilyenkor a reggeli edzés után körbelengte az osztálytermet…Úgy szólított: Áron.
Jelige: Féláron
Életkor: 15 év