A legjobb ugró

Évszám
2010

Költeni mindig is tudott, lehet, hogy így született, azaz miket beszélek meg sem született! Örök idők óta létezik. Nem a tojás volt előbb, hanem ő maga, a lélek, mely önkéntelen küzd a halállal, ír róla, ellene ír remélve, hogy vénájában megleli a választ a vele egyidős kérdésre, ám az senkinek sincs a kisujjában, mert senki sem poeta natus, ‑legyen bár tényleg az‑ mindenkinek meg kell járnia az életet és a halált, meg kell szülnie, élnie és ölnie a világmegváltó eszméket, nem adhatja tovább azokat. Még egy író sem hivatott többre, s senki sem kevesebbre, minden senkinek ez a végzete. Hősünk is meghalt már egyszer, de ő, aki még sohasem élt, nem értheti, mi az a halál. Megfagyott, majd egy szökkenése után minden ment tovább a régiben. Ilyen a fajtája.

Élni nem, csak írni tudott világéletében. Írt és nyert, de amit nyert, az nem a halhatatlanság volt, s nem is az írói halhatatlanság, a magasba emelt poéták babérkoszorúja, sem bármiféle értelmes, tartalmas, célokkal teli lét, egyszerűbb, földi dolgokat kapott ő annál. Írt, hogy egyen, igyon, „éljen”, s nem sejtette, hogy mindaz, amit eszik, por, amit iszik, hó, amit megél, pusztán egyetlen megfagyott isteni gondolat. Gleccser volt ő.

Hőssorsra rendeltetett, a mindennapok hősének, de egyebet sem akart, csak istenné válni. Jégszobrokat emelt észak kietlen vidékén, de mind elolvadt, amint egyre lejjebb csúszott a felforrósodó, ám izgalmasabbá sosem váló világban, magával a világgal egyetemben. Lassan minden összeolvadt, egy vékony, láthatatlan középvonalon itta be magát a föld kérgébe, s onnan többé sohasem jön elő. Ahogy beszivárog, egyre nagyobbra növeli a gondokat.

Megteremtette Herkulest, Orpheust, Akhilleust, akik helyette győzték le a halált, helyette vívtak meg minden bűnnel, helyette hozták vissza a szerelmet, akár a síron túlról is, de hogy ne legyen egyforma még két alkotás sem a világtörténelem rejtelmes, kesze-kusza szövevényében, hol létezhetetlen eldönteni, mi a valóság, s mi a fikció, másodjára a kaland nem lehetett sikeres. Siker az irodalomban ritkán adódik.

Úgy hitte, ez az Életben sincs másképp, s csupán a mesékben győzhet mindig a jó, a siker kudarcot vonz, a kudarc sikert, míg a mágneses, mindent elnyelő Egyenlítő lassan körbe nem ér kiegyenlítve a világ minden szabálytalanságát. Épp csak azt hagyta figyelmen kívül, hogy az élet sosem lehet szabályos. Persze ő nem ismerte az életet…

Nem elégedett meg azzal, hogy legyőzze, meg akarta ölni legnagyobb ellenfelét, de hiába küldte a lovagregények hőseit, a világmegváltó kardforgatókat, a kalandorokat, a szerelmeseket, s azok hiába küzdöttek a legrettegettebb szörnyekkel, a legelvetemültebb mágusokkal, a legborzasztóbb igazságtalanságokkal, barbárságokkal, az életben elbuktak. Ha a mű szerint nem is, de a sors szerint igen, mert a törvény így rendelkezett, egy olyan törvény, melyet sem ő, sem mi nem ismerünk eléggé, mert épp elég jól ismerjük ahhoz, hogy ne akarjunk szorosabb ismeretséget kötni vele, hiszen csak bolhák vagyunk egy óriási gleccseren, s nem érthetünk meg ekkora ellentmondásokat.

Égtek a könyvek, a színházak, az eretnekek, s elégett maga a színészet is, az összes eszköz, mit létrehozni, küldeni lehetett, s az egész csupán annyira volt képes, hogy táplálja eme megveszekedett, jégbefagyott malmot, mely mégis egy örökké forgó gépezet. Alkothatott akármennyit, gleccser maradt, s pusztán ő maradt gleccser. Egy masszív, ledönthetetlen, megértetlen, ostoba, haszontalan, tompa, fagyos, kietlen, kegyetlen jégtömb.

Ezúttal is egy átlagos világot hozott létre, egy hihetetlennek tűnő, hihetetlenül átlagos szobrot, melyet hihetetlenül átlagos olvadásra ítélt egy embertelen, isteni törvény, mert maga az Úr tette ilyen tökéletesen tökéletlenné, hisz ez egy kópia, egy pontosnak szánt, itt-ott mégis foghíjas kópia a nagy Műről:

„Egy gombostűfejnyi hely is elég volna az emberiségnek. A hajkefén nyolcvanhat ingatag gombostűfej van, amin épphogy meg lehet állni, mikor lavinaként söpörnek végig rajta a tisztító ujjak, s minden reggel kihordják a felgyülemlett szöszöket.

Mindössze egyetlen makulátlan ember jár e vidéken, akit a kezek, s az alkalomadtán viharosan, világot megrengetően süvítő szelek is csak cirógatni tudnak a gondosan egymásba fésült hegyormok alatt. Ez itt a világvége. Lényegtelen, hogy mi az az itt, hogy hol van, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, az Északi-sarkon, a Tejút végében, a hatszázhatvanhatodik galaxisban a Naprendszertől balra, avagy éppen Mari Zsuzsi hajkeféjén, az itt az úgyis ott marad valahol a világvégén.

Tehát Itt, oly távol, mégis oly közel saját topográfiailag le nem képezhető hegységünk vonulataihoz nem jár ezen az egyetlen emberen kívül senki, csupán néhány apró gleccserbolha, minek feladata időtlen idők óta nem egyéb, minthogy az ilyen és ehhez hasonló elbeszélhetetlen történeteket szavakba öntse, ám ezek az apró, mindent ellepő, hatalmasat szökkenő, a mélységbe ugró, olykor a világot felfogató, de rövidéletű, haszontalan lények mégiscsak állatok. Tényleg léteznek, talán még a meséknél is valóságosabban.”

Meg kell jegyeznem, hogy a mesék igenis valóságos képződmények, a bolhák nem hazudnak, a meseszerűség oka mindössze annyi, hogy az ember ősidők óta nem beszélt gleccserbolhával, így a közös nyelv lassan megváltozott, pedig mindenkit egyetlen cél vezet, megtenni a történelem legnagyobb lépését, kiugrani, és a versenytársaktól tanulhatunk a legtöbbet.

„Ez az ember makulátlanul szabályosra csiszolta lelkét, hogy átjuthasson a hegyek közt vivő országút hajtűkanyarjain. Mint egy négyzet alakú résbe illő kocka, egy háromszögbe passzoló tetraéder, vagy egy körön átférő gömb, úgy préselte magát keresztül a világ végtelen, meghatározhatatlan polinomján. Sehol sem volt hiba.

Hogy szabályosságát kompenzálja, a Mindenségnek kellett szabálytalanná válnia egy szemvillanásnyi időre, s apokalipszis itt az összes aprócska időintervallum, melyben a földi rend megborulni látszik. A megborult rend pedig, mint a kút fenekéhez oly sátánian eltántoríthatatlanul vonzódó vödör, önmagát borítja meg.

Ma van a világvége! Mégsem jött el a hőshöz. A hős látogatta meg. Hogy biggyesszenek egy nullát a naptár elejére, nem várta el a majáktól senki sem. Beletört volna a kőbe a szent irón utolsó csonkja is.

A napfogyatkozás sodorta hősünket az örök út felé. Fénye feltárta a sziklarepedések kétezer éve, egy híján kétezer éve elhallgatott titkait, hogy itt mindennek híja van, s hogy néha az Isten rákoppint a homokórákra, ha megunja nézni az ugyanolyan egyhangúan pergő élteket, bár alkalmasint pusztán jókedvében suhint az égbolton, vagy kifényez egy csillagot, s ez az egyszerű szándék is isteni jelnek tűnik. Hanem minden az Isten által küldött jel valóban isteni jel! Ha az Úr jókedvű, nem csak az ég derül, s ha takarít, az embernek is rendet kell raknia a háza táján.

Hősünknek nem volt háza tája. Ez itt egy olyan vidék, ahol semmi sincs kiparcellázva, de nem ám azon okból, mert létezik még az igazság, ezt papírra vetni is ostobaság volna.”

Az otthon egy olyan fogalom, mely itt nem állja meg a helyét. Ennek a bolhának sem volt otthona. A lakhatás az más, az odafentről hullik, ha a világ mesét akar hallani, s könnyedén elvész, amennyiben az a varázsát vesztett honról szól, melytől a fantáziátlan fő csak elvágyódni tud.

„Ebben a világban már minden elvesztette a báját.”

A tisztelt író itt legfőképpen magára a lakhatására utal, a kietlen északi vidékre, mert az írók olykor kényszeresen eltérnek a tárgytól. Van, hogy mindössze bolhányit, máskor az egész történet róluk szól, akármennyit is firkálgattak holmi herkulesekről, orpheusokról, akhilleusokról, lovagregények hőseiről, világmegváltó kardforgatókról, kalandorokról, szerelmesekről, mágusokról, szörnyekről, szent eretnekekről...

„Hősünkben sem parázslott már a tűz, éppoly fagyos volt ő, mint a föld, melyben láthatatlan nyomokat hagytak súlytalan lábai. Azok fáradtságot nem ismertek, nem jártak soha. Az ilyen lábak képesek még az isteni jelek hajkurászására.

Közel érezte a célt, detektora egyre gyorsabban pittyegett a fejében, az az Élők számára ismeretlen detektor, mely a madarakat a hőn áhított oázisok felé vonzza. Körbe-körbe forog itt az egész evilági szabályosság. Ide ültették azt az egy szem polárossággal kitüntetett pontot, mely arra hivatott, hogy istenként stagnáljon a Föld csúcsán, míg a mindenfajta különcségtől mentes világ cselédként ugrálja körül.”

Csak a bolhák várnak nyugton, mert ők isteni paparazzik.

„Közel érezte azt az immár megfoghatatlan, megérthetetlen célt, melyet egykor maga elé tűzött, melyet elfelejtett, s még ha lakhatása ajtaján kopogna, akkor sem ismerne rá, mert annakidején emberfeletti erővel távolította el minden kényes gondolatát. Egy szót vöröslött a kezén: Orpheus. Mélyen véste a húsába, hogy örökre beleégjen.

- Orpheus. Szerelmet keresek?‑ kérdezte magától.

Igen, szerelmet keresett. Az elvesztett szerelmet, amelyet sohasem talált meg, hogy elveszíthessen. Nem sok Luppán lovag jut el idáig, de ő bölcsebb volt mindannyiuknál, mindannyiunknál. Nem hitte, hogy megleli Euridikéjét. Nem is akarta, mégis olyan égi elszántsággal vájta szívébe az átérzetlen célt, hogy ez lett a malter a szabályos kövek között. Mindenkinek szüksége van egy példaképre, még ha nem hisz benne, akkor is. Választania kellett a történelem legnagyobb álmai között. A „hősiességet” már elnyerte párszor, de az mit sem ért. Maradt hát a szerelem. E kettő táplálja azokat, akik állítólag élnek. (Persze a halhatatlanságot nem ér választani, mert az nem „számít”, ámbátor neki pusztán az számított ezelőtt. (Ezt csupán zárójelesen (nagyon zárójelesen) szabad megjegyezni, mert olyannyira szabálytalan.))

A bölcs emberek fájdalom nélkül siklanak át a másvilágra. Vele is így történt. Egy egyszerű határ volt itt, nem vésték kőbe, mint a maják a megfoghatatlan időt, nem is kötötték röghöz, hiszen itt semmit sem lehet röghöz kötni, de valami mégis megszakadt. Ezt a pontot, vonalat, síkot, teret, vagy dimenziót, ha úgy tetszik, bár teljesen mindegy, s teljesen mindegy, hogy tetszik‑ mint minden egyszerű határt‑ ha átlépjük, először észre sem vesszük, mégis  komoly változásokkal jár.

Körbepillantott. Nem volt más e föld se, éppoly szabályos, mint minden eddigi tájék, mert a Mennyország már csak ilyen, teljes mértékben megfelel az ember igényeinek.

Semmit sem érzett. Évezredeken át állt egyhelyben fáradhatatlan lábain. Nem akarta megtörni az egységet, nem akart megmozdulni. Majd jött egy isteni sugallat, valamiféle fuvallat, porszem ment a szemébe, s pislantott, ezután, mint mindenki, akit valaha megkísértett a világ megszeghetetlen rendje, s aki végül mégis megszegte azt, magába roskadt. Arca elé emelte kezeit, hogy könnyeivel ne áztassa az alant elterülő világot. Elég volt neki feketére feslett fellegeibe zárnia bánatát. Addig-addig törölgette szemeit, míg ki nem törölt minden „elmebajt”, s míg ki nem serkent soha be nem hegedő sebéből a vér. Ismét szabályosan, fájdalommentesen.

‑Orpheus. Orpheus?‑ tűnődött.

‑Én vagyok‑ bukkant elő egy alak a semmiből, khitónt viselt, és benne méltóságteljesen, szó szerint emelkedetten járt a fellegek felett.

Hősünk ijedten szökkent hátra, majd mint egy varázsütésre, hirtelen szakadni kezdett az eső.

‑Leszakadt az álarc‑ szólt Orpheus.

Csak szólt, semmit sem kérdezett. Talán mindent tudott, vagy mindössze egyet, hogy nem kell mindent tudnia. Nem érdekelte, ki az, aki meg merte idézni szellemét. Az ilyen formaságokról leginkább a szabályos emberek kíváncsiskodnak, s néha azok is, akik pusztán szabályosnak akarnak tetszeni.

‑Honnan jöttem?‑ fordult hősünk „példaképe” felé.

‑Nem tudhatom. ‑ felelte Orpheus tömören, tömören, mivel olyan időben élt, melyben az emberek nem fecséreltek szavakat fölösleges kitérőkre, legfeljebb a gleccserbolhák kenyere volt ez már akkor is.

Sorjáztak a kérdések, s röpködtek a válaszok.

‑Miért jöttem?

‑Hogy halhatatlanná válj.

‑Hogy kerültem ide?

‑Úgy, hogy bejártad az én utamat.

‑Hát ez a mennyország is a tied?

‑Ez nem mennyország. Hagyd el ezt a helyet! Élj!

Hősünk lassan érteni kezdett valamit, de szabályossága miatt nem fogalmazódhatott meg benne semmiféle eszme, eszmény, ám a törvény szerint ezúttal cselekedni kellett.

Hátrált, s mikor elérte a kaput, akkor kapott észbe, a kaput, melyen ki csak ő léphetett, és senki más, mert az Élet nem alkotott még egy ilyen torzszülöttet. Súly és fájdalom nélkül zuhant vissza a világvégére. Öntudatlanul indult Orpheus útján a saját világába a saját szabálytalanságaiért, hogy azokkal térjen ugyanide vissza.”

Ám túl szabályos volt ahhoz, hogy meglelje őket a végtelenül szabálytalan földgolyón.

„Mindössze egyetlen makulátlan ember jár e vidéken, még mindig, az időtlen időktől kezdve az időtlen időkig, akit a kezek, s az alkalomadtán viharosan, világot megrengetően süvítő szelek is csak cirógatni tudnak a gondosan egymásba fésült hegyormok alatt. Ez itt a világvége. Lényegtelen, hogy mi az az itt, hogy hol van, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, az Északi-sarkon, a Tejút végében, a hatszázhatvanhatodik galaxisban a Naprendszertől balra, avagy éppen Mari Zsuzsi hajkeféjén, az itt az úgyis ott marad valahol a világvégén.”

S mi nem érjük el soha, mert egyetlen gombostűfejre ültette az Úr ezt az egész torz-gombolyag-bolygót, melynek rejtelmeit senki sem képes felgöngyölíteni.

A gleccserbolhán emberfeletti fáradtság lett úrrá, ilyen az, ha túl közel van valaki az Istenhez. Kiesett… a toll a kezéből.

Forgott körülötte a világ. Forgott az egész torz-gombolyag‑bolygó. Néha, mikor az ember álomba szenderül, akkor ötlik fel benne a lét valódi célja, s a rejtélyek kulcsa is egyben. Ezért felejtjük el oly gyakran a Tudatalatti meséit, hiszen mindenkinek meg kell szülnie, élnie és ölnie a világmegváltó eszméket, nem adhatja tovább azokat.

Talán ezúttal is ő működött, összehordott hetet-havat, hogy a kis bolha képzetei értelmet nyerjenek, de lehet, hogy tényleg a hős suttogta Orpheus utolsó szavát, - csakis a törvényszerűség miatt – pedig útbaigazítást kérni ment. A bolha megdermedt. Olyan ritka alkalom, hogy egy ember egy bolhához szóljon! Akkora megtiszteltetés! Most is elég volt egyetlen aprócska szusszanás: „élj!”. Ez az aprócska szusszanás százszor akkorára hízott, mint minden szó, ami valaha elhangzott itt, a világvégén.

‑Élj!- zengte vissza a gleccser.

A hős sántítva odébb cammogott, s innentől kezdve szabályossága is sántítani kezdett. A kis gleccserbolha útbaigazította őt, s a pöttöm hegylakó ki tudja hogyan történt, felpattant a lap mellől és élni kezdett. Sohasem kapott még ilyen komoly, megszeghetetlen parancsot, célt. Ő lett a legjobb ugró a gleccserbolhák között.

De a hatalmas jégtömb masszív, ledönthetetlen, megértetlen, ostoba, haszontalan, tompa, fagyos, kietlen, kegyetlen maradt, s továbbra is nyüzsögtek rajta az apró, mindent ellepő, hatalmasat szökkenő, a mélységbe ugró, olykor a világot felfogató, de rövidéletű, haszontalan lények, mert a megváltó hős hazacammogott, hisz a világvégének örökké léteznie kell. Ez a törvény.