A legszebb rejtély

Évszám
2011
Beküldő
Notarius
- Jó estét, professzor! Ugye nem haragszik, ha nem örülök túlzottan az ismételt találkozásnak!

A szakállas férfi arca furcsán összerezzent, amit akár mosolynak is nevezhettek volna. Körbenézett a kis szobában - amit már annyiszor látott -, és ismét nyugalom töltötte el.
Középen egy apró dohányzóasztal pihent hűséges kutyaként két karosszék között. A kandallóból finom pattogással szórakoztatta füleit a rég halott fatörzsek hamvadása. A falakat világosbarna lambéria ölelte, egyeduralmát csupán a kandalló fölött törte meg egy sziklás hegység baráti képe.
Szeben az ajtóval pedig ott ült Arton.

A professzor középkorból kiidősödő emberek nyugalmával sétált a szemközti székhez, majd lehuppant.
-Mr. Arton! Látom a humora a régi!
- Ó, Mr. Filc, látom a megjegyzései is a régiek!
A tanár felkacagott.

Arton levette monokliját, és óvatos, már-már túlzásba vitt finomkodással törölte meg, majd bal szemére illesztette, és a pipájáért nyúlt. - Jól tudom, még mindig nem dohányzik?

- Jól, kedves barátom, jól! Nem való ennek a rossz tüdőnek a füst, viszont egy pohárka Gint elfogadnék, ha szabad!
- Szolgálja ki magát! - mutatott az asztalra Arton. Mr. Filc csöppet sem volt meglepődve a felismerésen, miszerint az előbb még semmiféle ital, vagy pohár nem volt ott. Sietős mozdulattal töltött decinyit, majd visszatette a kis dugót az üvegre, és egyetlen korttyal kiitta pohara tartalmának felét.

Arton várt, mint mindig.

- Tudja, tegnap az órámon az emberi agyról tartottam előadást. Nem a biológiájáról, hanem az értelemről, a működéséről, és...
- Tudom! - mosolyodott el az idős férfi.
- Persze, természetesen tudja! De azt vajon sejti-e, hogy csodálatos dologra jöttem rá? - Hangjából nem kevés áhítat érződött.
- És mégis mire? - Arton keresztbe vetette lábát, és érdeklődve figyelt.
- Arra, hogy az átvitt értelem nem más, mint emlék!

A professzor úgy dőlt hátra, mint aki feltalálta az időgépet, és arra vár, hogy mindenkivel megoszthassa, hogyan sikerült. Közben felhajtotta maradék italát, és kérdés nélkül töltött egy másik adagot, míg az elkerülhetetlen vallatásra várt.

- Hogy hogy emlék?
- Az előző életekből! - Vágta rá Mr. Filc. - Van fogalma, mit jelent ez? Az egyik életből átvisszük egy dolog értelmét egy másik életbe, és így, mikor találkozunk vele ismét, képesek vagyunk megérteni! Vegyük például a virágokat! Egyszer, egyik életemben összeveszek a feleségemmel, majd virágot viszek neki, mert tudom, hogy szereti. Mondjuk, hóvirágot, mert éppen tavasz kezdete van, és ez a legkézenfekvőbb dolog, ami véletlenül a békességet, megújulást, felújítást jelenti. És miért jelenti azt? Mert értelemmel felruházott emlékről van szó!

- Attól tartok, Ön téved, Mr. Filc! Az átvitt értelem nem egy emlék.
A tanár értetlenül bámulta a szakállas férfit, aki szájába vette pipáját, és szippantott néhányat.
- Az átvitt értelem - kezdte Arton - nem más, mint egy kód, vagy titkosírás, ha úgy tetszik. Viszont egyben üzenet is, és csatorna, amin keresztül az üzenet érkezik. Ugyanakkor törömítési lehetőség, amivel a túl sok információt lehet kiszűrni. Ezek tudatában sokan figyelmeztetésként használják, vagy éppen segítségkérésként. A lélek egyik legszebb rejtélye! Mikor azt mondom, eső nélküli nap volt a mai, akkor több dolgot is kifejezhetek ezzel a pár szóval, nem igaz?

- Talán értem mire gondol, de szeretném, ha elmagyarázná!
- Titkosírás - folytatta -, mert aki nem érti, az nem fogja tudni, mit is jelent. Viszont aki felfogja, annak üzenet, ami jelentéstartalommal bír. Aki feladja, az magát az üzenetet használhatja csatornaként is, mert önmagában foglalja ez a képesség az üzenés lehetőségét, és a környezetet is, ahol ez végbemehet. Azonban tömörítési lehetőség is, amennyiben túl sok információt kellene közölnöm túl sok ember hallatára, túl kevés idő alatt. Kiváló eszköz arra, hogy csak az értse meg, akinek címzem.  

Mr. Filc újból kiürítette poharát, de ezúttal nem töltött másikat. Heges csuklójára meredt, és próbálta felfogni, amit hall. Arton követte a professzor tekintetét, és keserűen sóhajtott a felismeréstől, amiért a férfi újra ezt választotta.  

- Mit jelent az, amit mondott? Az esős dolog? - kérdezte a tanár néhány perc elteltével.
- Eső nélküli nap. Jelentheti azt, hogy ma sem hullt csapadék, vagyis szó szerinti értelmében. Viszont azt is, hogy ma nem ittam, nem részegedtem le, vagy akár azt, hogy ma nem veszekedtem. Mást jelent, ha egy idegen parasztembernek mondom, vagy ha a kocsmában az ivócimborának, esetleg otthon a feleségemnek. Lényegében csak egy kis szókapcsolat, mégis annyiféleképpen lehet értelmezni, ahány ember van a világon. De igazán csak az tudja mit is jelent, aki kimondja.

- Érdekes... - Mr. Filc hosszú, gubancos szakállát simogatta, közben cipőjét bámulta. Arton újabb adag dohányt tömött pipájába, és várta a következő kérdést.
A tanár nem időzött sokat, halkan megszólalt: - Hányszor halhat meg valaki?
- Ahány élete van!
- És hányszor lehet meghalni egy életben?
- Attól tartok, Ön már tudja a választ. A halálból visszatérni még nem a halált jelenti. Abból senki sem jöhet vissza ugyanúgy.
- De Ön mindenkivel találkozik! Miért? Hogyan képes erre?
- Tudja, ez is egy átvitt értelem. Ez a szoba, amit lát, vagy én, akinek gondol, mindenki számára azt jelenti, aminek hiszi, de csak én tudom valójában az igazat. Az idő sem más, mint aminek véljük. Néha lelassul, néha felgyorsul, de állandóan jelen van. Gondolt már arra, hogy miért ilyen barátságos ez a kis szoba? Vagy én miért dohányzom?

Mr. Filc bajuszát tekergetve méregette a másik öregembert, majd néhány pillanattal később megszólalt.

- Mindenki ezeket látja? Amiket én?
- Erre nem adhatok választ!
A professzor ezután először csak szemmel kóstolgatta az üvegnyi Gint - amiből természetesen egy csöpp sem hiányzott -, majd óvatos mozdulattal - immár harmadjára - töltött a poharába. Elszopogatott egy kortynyit, és - mintha az ital segített volna -, arca felderült, szemeibe visszatért a derű csillogása. - Na és ahhoz mit szól, ha azt mondom, az átvitt értelem telepátia?

- Közel jár, barátom, nagyon közel! - Arton mosolyát csak a bozontos szakáll mozgásából lehetett feltételezni, amitől a professzort elégedettség töltötte el.
- Ezek szerint mégis képesek vagyunk rá! - a tanár hangjában a korábbról is ismerős áhítat csengett.
- Most én szeretnék kérdezni, Mr. Filc! - szakította meg Arton a férfi kikívánkozó kérdését. - Miért csinálja ezt? - és pipát tartó kezével a bal csuklójára mutatott.

A Mr. Filc újra lenézett a sebhelyekre, amitől a jókedv eltűnt szemeiből. - Hiszen úgyis tudja!
- Nefele nem hagyta itt magát! Egyszerűen mennie kellett!
- És én szeretnék utána menni!
- Barátom, hiszen annyi öröm van az életben! - Arton egy pillanatra megállt, mert tudta, hogy ezzel nem fog elérni semmit, így más taktikát választott.
- Emlékszik még arra az idegenre, aki Nefele temetését követően maga mellé ült a padon? Azt mondta, bár nem ismerte a feleségét, mégis szeretné részvétét nyilvánítani! Felismerte, ki volt az?
- Igen...- Mr. Filc szeme elmosódott, de hangja ugyanolyan biztosan csengett. - A tanítványom!
- Látja! Nem mehet még el, mert rengeteg embernek szüksége van az Ön segítségére, hogy megértsék, mi is az az átvitt értelem!

A férfi arca szelíd mosolyra húzódott. A másik folytatta. - Nefele várja magát, de nem sürgeti!
A professzor habozott: - És ezt tudja, vagy gondolja?

- Barátom, ez az egyik legszebb rejtély... - az ajtó felé intett. - Most mennie kell!
Mr. Filc lökést érzett a mellkasán.
Megitta a maradék Gint, felállt, és beszélgetőtársa felé biccentett. Még utoljára körbenézett, de semmi változást nem érzékelt, azonban a nyugalom eltűnt a levegőből.  Megfordult, hogy kisétáljon az időközben feltárult kijáraton.