Lélektükrész és szemfényvesztegető (Egy barlanghasonlat ma)

Évszám
2013
Beküldő
Vuurlelie

A tükör leesett a falról, és ezer darabra törött. Reggel hét óra volt, N.N. erre riadt fel. Szemét dörzsölgetve ment ki az előszobába: a tükörcserepek szabálytalan mozdulatlansággal néztek vissza rá. Gazdag volt, száz másik tükröt vehetett, de tudta, hogy  i l y e t  semmi pénzért. Egy nő ajándéka, amilyet talán soha nem talál, egy boldog életből, amilyen talán soha nem lesz.

N.N. régóta csak a diadal érzését ismerte, újként hatott rá a szomorúság, amivel lehajolt a cserepekhez. Ahogy egymás hegyén-hátán hevertek, tükörképét is töröttnek látta. Kezébe vett egyet, és megnézte magát. Ijedten dobta el: arca nemcsak törötten, egészben is torzkép volt. Ráncok, sebek szabdalták, orra, szája aszimmetrikusan lógott. Percek múlva merte ismét megnézni magát: minden szilánk ugyanazzal a rémalakkal szembesítette őt.

Nem tudta eldönteni: gyilkost, kiégett zsarnokot, vagy holtfáradt nincstelent, soha célba nem érő csavargót látott-e. Valahol mélyen a kép valósnak tűnt: minden sikere más emberek bukásán nyugodott, mégsem volt semmije, ami igazán boldoggá tenné, ami őt magát meghatározná.

Remegő kézzel kereste a készítő névjegyét: Bármi Áron, lélektükrész. Hirtelen nem tudta, nevessen-e. Az alatta lévő cím valós volt, nem is olyan messze tőle. Égig érő házak közt bolyongott, olyan szűk utcában, hogy csodálta, miért nem érnek össze az egymással szemközti épületek.

Az üzlet egyetlen ajtó volt, azon semmi díszes cégér, csak az egyszerű felirat. Becsöngetett, de nem jött ki senki. Épp indult volna, amikor ajtót nyitottak.

Valószerűtlenül alacsony, öreg férfi állt előtte. Átlag magas lehetett, de a kor vagy a gondok nyomása alatt egészen összetöpörödött. N.N. zavartan nézte, nem tudta eldönteni: rokonszenves-e neki az öreg, vagy sem. Volt a tekintetében valami mélyreható, amivel sok jót, de sok szenvedést is lehet okozni.

- Miben segíthetek?

N.N. mutatta a tükörcserepet. Az apó kitárta az ajtót. Sötét, egyetlen helyiségből álló műhelybe érkeztek. A padló fából volt, lépni alig lehetett a rengeteg tükörtől a földön. Fölakasztani nem volt hova őket: a falakra szögelve, mennyezetről lógva, több száz, különböző méretű és formájú volt közöttük.

- Miben segíthetek?

- Elnézést. Azért vagyok itt, mert összetört ez a tükör.

- Hét év szerencsétlenség?

- Nem, nem! Nem babonából, azokban, persze, nem hiszek.

- A babonákban, persze, én sem. Akkor?

- Rejtélyes dolog történt! Talán nem fog hinni nekem, de egyedül maga tudhatja a választ. Magától esett le a tükör a falról...

- Ilyesmi előfordul.

- Igen ám, de amikor megnéztem magam benne, már nem magamat láttam. Nézze ezt a torzalakot!

- Tehát ez nem ön.

- Biztosan nem!

- Akkor mit szeretne?

- Magyarázatot.

- A tükrök időnként összetörnek.

- Ennyi? Azért vagyok rémség, mert összetört a tükör? Nem is én törtem össze!

- Szóval nem.

- Jó, talán rosszul akasztottam fel, nem figyeltem, hogy leeshet. Min változtat ez?

- Végül is: mit szeretne?

- Másképp látni magam!

- Parancsol esetleg új tükröt?

- Lehetséges?

- Természetesen. Milyennek szeretné látni magát?

N.N. elgondolkodott. Most megváltoztathatja az egész életét. Bár sikeres volt, mélyen legbelül másra sem vágyott jobban.

- Bármit mondhatok?

- Tessék.

- Elegem van az örökös rohanásból, versenyzésből. Pihenni akarok, semmit nem csinálni, nem követni a híreket, azt sem tudni, mi a gazdaság, nemhogy a válságot megérezni.

Az apó elcsoszogott, fölvett egy tükröt, és a férfi felé nyújtotta. N.N. mohón nézett bele, szinte átzuhant a túloldalra. Látta magát üldögélni a hintaszékben és tévét nézni: egy nevetséges vígjátékon kacagott önfeledten. Ráért, senki nem sürgette: ő sem magát. Ha megéhezett, a hűtőben nem mirelit ételeket talált: rengeteg fazék sorakozott. Feleség, aki főz rá, kényelmes melegítő, az újságot nem olvasni el, csak repülőt hajtogatni belőle, és a szoba túloldalára dobni: tökéletes boldogság.

A következő pillanatban egy öregasszony lépett be, végigmérte őt, majd a hűtőhöz ment. Kivett egy fazekat, és úgy egészben, meg sem melegítve ült vele asztalhoz. Mikor befejezte, csak akkor szólította meg:

- Hajlandó vagy fát vágni, vagy ma is nekem kell?

A férfinek elképzelése sem volt, mit akar tőle ez a nő, percek kellettek, mire felismerte benne az édesanyját. Nem értette, mi történt a mindig vidám, fiára olyan büszke nővel.

- Nem kell fát vágni - mondta megnyugtatásképp. - Ez egy nyugodt élet, semmiért nem kell aggódni, semmit nem kell csinálni.

- Rájössz, ha már nem leszek, és nem lesz, aki a gondodat viselje...

N.N. akkor fogta föl: miatta tört meg az anyja. Az ő semmittevésének ára, hogy kettő helyett kell dolgoznia. Végignézett foltos melegítőjén, pocakján, felemás zokniján. Tényleg ezt akarta?

Az anya köhögött, végeérhetetlenül, egész lényét szaggatva. N.N. felugrott, hogy vizet adjon neki, akkor látta meg a fali tükörben saját kövér arcát, kopaszodó fejét, üres tekintetét. Megijedve a képtől, leverte a tükröt, ami hangos csörömpöléssel tört össze, visszarepítve őt a valóságba.

Ott állt az apó műhelyében, előtte a sok szilánkkal.

- Ne haragudjon, megtérítem - motyogta. - De nem ezt a tükröt keresem...

- Szóval nem ezt.

- Látta: torz voltam, és másból is azt alkottam! Ilyen áron nem kell pihenés. Keményen és becsületesen akarok dolgozni... a családomért! Ha lenne, bármit megtennék értük!

Az öreg leakasztott egy másik tükröt, N.N. elmerült benne. Kint állt az erdőben, vágta a fát. Érezte, ahogy az erő, a rég nem érzett friss levegő átjárja őt. Jól esett neki a természet csendje és nyugalma. Újra és újra lesújtott a baltával, fáradhatatlanul, hisz tudta: otthon család és meleg étel várja. Talán gyerekei is vannak, ők minden munkát és áldozatot megérnek.

Ahogy telt az idő, úgy szövögette álmait a sötétedésről, amikor végre hazaindulhat. Jól megéhezett, és akárhogy kimelegedett, a végére azért rettentően fázott, de nem akart eljönni az este. Bár a baltanyél feltörte a kezét, erőt merített a tudatból, hogy szent célért teszi. Nem szokott a kemény munkához, de majd napról napra jobban megy majd, és egyre több dolgot adhat meg a családjának.

Így biztatta magát, míg végre lement a nap. A lelke repült volna haza, de ólomsúlyú tagjai nem akartak engedelmeskedni. Meglepődve látta, hogy egy kunyhóban laknak. Három gyereke volt, de csak a legkisebb lány ugrott a nyakába. Alig bírta el, úgy elfáradt. Fiai ültek az ágyon, és kérdezték, hozott-e valamit. A feleség főzött, csontos arca a felé küldött mosoly ellenére sem tudott kivirulni.

N.N. mélységesen nem értette. Annyit dolgozott, miért nyomorognak? Fele ilyen keményen és becsületesen nem dolgozott soha, mégis bármit megvehetett. Azt hitte, a boldog család majd neki is jókedvet ad, de ahogy szétnézett közöttük, látta, hogy inkább ők szorulnak boldogításra.

Nem volt tükör a falon. Idegesen kutatta, kihúzva az összes fiókot. Az asszony rögtön tudta, hol lesz: az egyik dobozból vette elő, a férfi abban nézte meg magát. Arca nem volt kövér, ellenkezőleg: sovány és beesett, mint egy csontváz, szeme alatt fekete karikákkal. Nem ez a tükör kell neki. Állt és várta, hogy visszatérjen a valóságba, de nem történt semmi. Akkor jött rá, mit kell tennie: felesége ijedt tiltakozása ellenére földhöz vágta a tükröt.

Megkönnyebbüléssel kapaszkodott jelenébe, ami, bár nem volt jó, de azért korántsem ilyen szörnyű.

- Másik? - nézett rá az apó.

- Másik! Soha többet ezt a tehetetlenséget! Segíteni akarok mindenkinek!

Végre békésebb kép fogadta: ételt osztott a rászorulóknak. Sok kedves szót, mosolyt kapott, boldoggá tette, hogy boldogságot okozhat, és a hálás emberek között egy pillanatra sem érezte egyedül magát.

Egyikük viszont, megunva a hosszas sorban állást, lökdösődni kezdett, mások veszekedtek vele, amiért harmadjára áll sorba, mikor nincs is igazán rászorulva. A hírre a tévések is odasiettek, kérdezték az embereket, akik haszontalannak, kevésnek nevezték az ételosztást.

N.N. megrendült, hogy segítő szándékáért megrovást kapott: mert nem tud még többet segíteni. Már nem is volt biztos benne, hogy azokon segít, akiknek szüksége van rá. Az egész világ megfoghatatlan káosznak tűnt számára, amiben sehogyan sem tudott eligazodni. Hiszen előtte egyetlen dologhoz értett: a saját munkájához, más emberek sorsa soha nem érdekelte. Odament az egyik autóhoz, bele sem nézett a visszapillantó tükrébe, és az emberek csodálkozásával mit sem törődve, betörte.

- Van értelme ilyen világban élni, ahol a jónak ennyire nincs értéke?

- Mindennek megvan a jó és a rossz oldala is. Az igazság mindig is kétpólusú volt.

- Ez az! Ez a tükör kell nekem! Tanulni akarok, tudni mindent, eligazodni ezekben a kérdésekben!

Az öreg a mennyezetről lelógó hatalmas tükörre mutatott, N.N. gyorsan leszedte.

Egy kávéházban ült, szemben két férfi, és egy fiatal nő. Beszélgettek, ő pedig magában nevetett: rögtön meg tudta állapítani, ki milyen butaságokat mond. Nem hiába volt a kopott aktatáskája tele könyvekkel. Az egyiket ő maga írta, csak sajnos annyira széleskörűen látta a dolgokat, hogy mire befejezte, már meg tudta volna írni a cáfolatát is. Ezen dolgozott éppen.

A nő álmélkodására riadt fel: az egyik férfi érveire lelkesedett egyetértően. N.N. úgy gondolta, itt az ideje, hogy ő kápráztassa el ezt a csodaszép nőt.

- Az egész úgy hibás, ahogy van - mondta diadalittasan, majd kifejtette, miért nem látnak semmit jól, miért tudatlanok.

Hamar otthagyta őt a társaság.

- Nem is baj - gondolta, és elővette a készülő könyvét, hogy folytassa.

De alig írt le egy-két szót, máris tévesnek érezte, ezer érv és ellenérv jutott eszébe, és minél többet tudott, annál messzebb érezte magát a végső, egyetemes igazságtól. Hangos csörömpöléssel verte be az asztal fölött lévő óriási tükröt.

- Semmit tenni halálos. Hiába a kemény munka, ha nincs hatalmunk jót tenni. A jó sem elég, ha tudatlanok vagyunk: cseppeket mentünk csak, tengerekből. És mit ér a nagy tudás, ha nem tudjuk mire használni? Dolgozni akarok, de nem túl sokat, jót tenni, de nem túlságosan, és tudni, épp csak annyit, amennyi a pénzszerzéshez kell. Ez az én tükröm.

Az öreg megkönnyebbülten nyújtotta a férfinak a cserepet, amit ő maga hozott.

- De ebben még mindig torz vagyok!

- Kipróbálhat száz másikat, akkor is ide fog jutni.

- Azt hittem, a tükrei az igazságról szólnak.

- Hisz ez mind lehet igazság... és egy sem egészen az.

- Maga szemfényvesztő.

- Maga szemfényvesztegető.

- Miről beszél?

- Nézze: milyen fénytelen a szeme! Hogy elvesztegeti a lényegét: önmagát.

- Maga szemfényvesztő!

- Meglehet. De én még akkor is csak másokat tévesztek meg. Ön viszont saját magát.

- Létezik egyáltalán igazság?

- Természetesen. Csak mindenki számára más. A maga igazságát ne nálam keresse.

- Hát mégis hol?

- Érezte úgy, akár csak egyetlen pillanatra is, hogy igazán boldog, igazán önmaga?

- Persze. Általában hamar el is múlt.

- Minden tükörben ott rejtőzött a boldogság, de egyben sem tudta megélni és megtartani. A boldogság megélése és megtartása: a boldogság.

- Egyszer volt egy nő... ezt a tükröt is tőle kaptam.

- A szem... a szem a lélek tükre.

- Az ő szemében épp ilyen szörnyeteg vagyok, mint ebben a tükörcserépben. Áthidalhatatlan mélységet szakított közénk a fájdalom, amit egymásnak okoztunk.

- Vajon a tükör a hibás, ha a tükörkép foltos? A tükröt kell lemosni, esetleg le is cserélni, de mindenképp: megváltoztatni?

N.N. hallgatott. Az apó is hallgatott.

- Köszönöm.

- Minden jót.

N.N. kilépett az üzletből. Jobbra lakott ő, balra pedig a nő. Tudta, hogy az első keresztutcáig van ideje eldönteni, merre menjen. Sőt, ha továbbmegy, hiszen az ember nem mindig tud azonnal dönteni, a második keresztutcán is lefordulhat. Vagy akár még tovább mehet, túl a keresett háztömbön. Mindig vissza tud fordulni. Csak mindig egy kicsit hosszabb lesz a visszaút.