Hatalmas nép lakja a földet: kislányok és kisfiúk, fiatalok és öregek, minden nemzetből és fajból, minden kultúrából és vallásból… Van fájdalom és bűn, öröm és bánat, igazság és hazugság, élet és halál, áldozat és szeretet, hit és remény az emberek szívében.
De mégis mi ad akaratot, törekvést az emberek életében? Miért küzdenek, mikor nem ismerik a jövőt? Mi ad újabb lendületet, a ránk mért megpróbáltatások után? Ki ad mindig esélyt a folytatásra? Mi van a mi hatalmunkban?
Megannyi kérdések sorozata fogalmazódik meg bennünk, mikor nem a mi akaratunk szerint történnek az események. Értelmünket felhasználva próbáljuk megtalálni a választ, de valójában senki sem tudja konkrétan megfogalmazni, mert nincs olyan, hogy jó vagy rossz válasz. Minden ember egyedi, különbnél- különb a gondolkodásunk és mindenki számára a saját életéből merített példák a magyarázatok.
Sokszor elvárjuk, hogy megmondják nekünk mi az elfogadható és az elfogadhatatlan, mit tegyünk és mit ne, de ha valaki veszi a bátorságot és figyelmeztet vagy nevelni próbál, megfeszítjük izmainkat, tágra nyitjuk szemeinket, ökölbe szorítjuk kezeinket… hogy képzeli, hogy beleszól az életünkbe? Nekem ne mondja meg senki, hogy mit tegyek! Mit prédikálgat, pont ő, ki…? És már készen is állunk, arra hogy elverjük. Nem feltétlen fizikai erőlét szükséges, a pusztán kimondott szó, már ölni tud. Hiszen, amit az emberek a szájukon keresztül kimondnak, az a szívből jön. A mondás szerint: kinek milyen a szája, olyan az élete!
Megváltoztak az értékeink, válságos időket élünk át mindannyian. Az emberi magatartásunkat szabályzó elvek: igazság, jóság, becsület, figyelem, valóság, bizalom, megértés, elfogadás, türelem…- mind erkölcsös életpéldára szólít. Hiszen az erkölcs készség bennünk, mely alapján magatartásunkat megítélni és alakítani tudjuk. De hogy is állunk mi ezekkel?
Számtalan elvárásunk van embertársainkkal szemben, elvárjuk, hogy szép és ékes szavakat intsenek hozzánk, hogy igazat adjanak nekünk, elfogadjanak olyannak, miként az Isten megteremtett minket, türelemmel és figyelemmel hallgassanak bennünket. A szomorú az, hogy mi nem azt adjuk vissza, amit elvárunk.
A törvény, ami az erkölcsi életünk útmutatója, az a természetes erkölcsi törvénye- örök törvény-, amelyben az ember felismeri a jót és a rosszat, képes arra, hogy a felismert igazságok alapján boldog közösségi életet éljen. Mindezek az ember természetében jelen vannak, és tőle függ, hogy ezt elfogadja vagy elutasítja.
A szabályok a segítségünkre vannak megalkotva. Az Ószövetség és az Újszövetség szintén útmutatóval szolgál, az Egyház törvényei a javunkat akarja, a társadalom rendszere lehetőségek elé állít.
Isten mindenki számára szabad akaratot adott, és mégsem cselekedhetünk kényünk- kedvünk szerint. Minden ember értékes és egyedi, mindenkinek saját jelleme van. A legérdekesebb tünemény az emberi életben, az emberi jellem. Semmi nem tud olyan meglepő, kiszámíthatatlan, izgató lenni, mint mikor az ember elárulja jellembeli sajátosságait.
A természet sem egyforma, nem sorozatgyártmány, nincs benne kettő ugyan olyan. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a föld flóra és a fauna beláthatatlan változatait, semmi nem olyan sajátos, mint jellemünk.
Senki nem ülhet a virágos réten, s nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát ember módra és az emberek között kell élned. Igazságos életet élsz, ha nem arra törekszel, hogy hogyan tudd eltiporni a másikat, miként légy te az első, nem mások kárát akarod. Szívünkbe csapódik nap, mint nap az igazságtalanság, a becsvágy, a vagyonszerzés fortélyossága és felteszzük magunknak a kérdést: hogyan lehetne értékeinket megőrizni?
Isten csodálatos szeretete, mérhetetlen türelme és igazsága egy Fiút küldött el nekünk, akit mi nem láttunk, és nem tapintottuk sebeit, de ,, Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek!’’. Ő adta számunkra a három isteni erény közül a másodikat, a reményt, amellyel Istentől kívánjuk és várjuk örök boldogságunkat, bizalmunkat Krisztus ígéreteibe vetjük, s a Szentlélek kegyelme segíségére támaszkodunk, hogy kiérdemeljük az örök boldogságot és megkapjuk a végső állhatatosság kegyelmét.
A remény alapja a bizalom. Nem kell vallásos embernek lenni, ahhoz, hogy reménykedjünk. A hitben nem élő embernek földi reményei vannak, a mindennapi gondok megoldásához, a kitűzött célok megvalósításához reményeket fűz. Nem kell nagy dolgok legyenek, csupán este mikor lefekszünk bízunk abban, hogy reggel felébredünk.
Ugyanakkor a vallási hitben élő ember az üdvösségre figyel, a földön úgy élni, hogy halála után Istenhez jusson.. A vallásos ember bízik abban, hogy Isten nem tesz erőnkön felül próbára. ,, Ha Isten velünk ki ellenünk?… ki ragadhat el minket Krisztus szeretetétől?... mert reményünk Krisztus Jézusban van’’ (Rómaiak 8, 32-37)
Mindezek ellenére mégis válságba kerültek értékeink, és szívünket meg kell újítanunk, mert különben odavész a remény.
A remény életformáló hatása akkor mutatkozik leginkább, mikor megpróbáltatások érnek. Az ember számára a világ dolgainak és cselekedeteinek addig van csak értelmük, amíg hatni akarnak az emberekre, és együttműködnek az emberi világgal. Az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mit a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ piacán, s aztán, a következő pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül. Csak lelkünk erősebb és maradandóbb, mint a kő és a fém- ezért soha nem szabad másképpen látnunk magunkat, mit lelkünk térségében.
Ezek tudatában vagyunk és mégis nap, mint nap a kétségbeesés kerülget, önpusztítást végzünk magunk ellen, amit kivetítünk másokra. A modern világ felfogása szerint, ha nekem valami nem sikerült, akkor a másikat is meg kell gátoljuk abban, hogy ő sikereket érjen el. Panaszkodunk napról- napra, mert kishitűek vagyunk. Nem arra törekszünk, hogy a hit terén növekedjünk, lelkünket tápláljuk, hanem a testi igényeket részesítjük előnybe. A rohanás, a vágyak kielégítése, a szórakozás, a zaj kezdett életünk formájává válni. Nem szentelünk időt benső világunkra, félünk magunkba nézni, rettegünk a csendtől, mert akkor meghalljuk lelkiismeretünk szavát, ami talán nem a mi elvárásainknak megfelelően szól. Félünk a csalódástól, attól, hogy sérelmek érnek, a megbántásokat nem tudjuk elviselni, nem tudunk kilépni az önzőségből. Mindez csak azért, mert elnyomjuk szívünk valódi vágyát, hogy harmóniát teremtsünk.
Összhangot Isten- ember között, természet- ember között, ember- ember között, test és lélek között.
Isten és az ember közötti kapcsolat a hiten alapszik, amit nem lehet igazán szavakba foglalni, ez egy csodálatos érzés, ami belülről fakad.
A természettel való kapcsolatunk a legerősebb kötelék, hiszen benne élünk és mozgunk, ő táplál és éltet. A kérdés az, hogy el tudjuk e fogadni, hogy nem mi vagyunk a természet ura, hanem ő ural mindent. A természetben minden egyedi és különleges, akár csak az emberiség.
Az ember- ember közötti kapcsolatunkat saját magunk alakítjuk ki. Megszámlálhatatlan tényező van, ami befolyásol, hogy kivel kezdeményezzünk kapcsolatot. Kihez miként viszonyuljunk. Az ember társas lény, jellemünkben tudunk kibontakozni valójába: aki méltányosan és türelmesen társalog, meggondolt és kellemesen fogalmazott párbeszédben iparkodik megismerni embertársai nézeteit a világról és az emberi sorskérdésekről, türelmesen felel az ellenvetésekre, nem ítél idő előtt, igazságra törekszi, az ilyen ember a legszebb emberi feladatát végzi.
A test és lélek összhangja a legnehezebb kihívás lehet, annak, aki a harmóniára törekszik. Egyszerre kell éljünk, azzal a másik életünkkel, mely titkosabb, leplezettebb, nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje. Állandóan hallgatnunk kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. A világ zaja, becsvágya és szenvedélye eltompítja e hangot, akkor már nem emberhez méltó módon él, elhallgat a hang és embertelenül bűnhődni fog.
Életünk ritmusát folyamatosan változtatnunk kell, tudatosan kell munkát cserélnünk, ha szükség hozza, koplalást és bőséget, józanságot és mámort… Nem szabad elbíznunk magunkat semmiféle helyzetben, mert Isten van minden gondolat alján, a szellem, aki kormányozza a világot. Ez a szellem nem tűr semmi vakmerő bizonyosságot, önhittséget. Mindig alakulni és alkalmazkodni, adni, továbbmenni… Hiszen ezért adta Isten a reményt, a bizakodást, hogy mindig készenlétbe tudjunk lenni. Isten nem tűri a kísértését. Tetteinknek következménye van és ezt vállalnunk kell, mert csak a lelkiismeretünk lehet bíránk, hóhéruk vagy pártfogónk! Ő tud büntetni, ez a rejtélyes hang mondhatja nekünk: ,,Bűnös vagy’’ vagy ,, Jó vagy’’. Egyéb minden semmiség.
Reményem a Gondviselésben van, így mindig rend van, minden rend mögött ott lapul a szándék, mit nem ismerünk. Nevezhetjük akárhogy, de ez a szándék törődik velünk, gondoz minket, elrendezi dolgainkat, vezet, ellenőriz, felhasznál és nevel.
Az ember hatalmában ,,csak a lelke’’ van, ezt évek óta semmi és senki nem tudta megváltoztatni. Lelkünk hatalmunkban van, de ez korlátlan, hiszen senki nem veheti el tőlünk, mert nincs az a törvény mely meg tudná akadályozni, hogy lelkünkben szabadok legyünk, ehhez mérve minden csak viszonylagos. Tehát mi döntünk szívünk felett.
Az emberi anyag nem változott ugyan, mert Babilonban is éltek emberek, úgy ahogy most Budapesten, ők is válaszoltak a világ hívására. Nem változott, de az ember vakabb és süketebb a civilizációban, mint volt az emberi idők elején. Bambább, értesültebb, de tudatlanabb, azt hiszi, hogy gombnyomásra igazgatni tudja a világegyetemet. Holott szívünk mélyén érezzük, hogy ez nem így van.
Kapcsolataink felszínessé kezdtek válni, elsősorban az foglalkoztat, hogy elmondjuk a velünk történteket, de nem biztos, hogy végig akarjuk hallgatni a másik személy mondanivalóját. Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. Még a szerelmesek, a szülők és gyerekek között is mennyi az önzés és a hiúság. Csak a barát nem önző, mert különben nem barát! Minden jót és szépet akar barátjának, nem magának. A barát nem akar kapni és túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább. Vajon mi tudunk ilyen barátok lenni? Mindez tőlünk függ, hogy mennyire tudunk szívünk szabályainak engedelmeskedni. Ha valamilyen életszabály kialakult életünkben, ahhoz mindenáron ragaszkodnunk kell, mert a felnőtt ember élete úgy áll össze, mint az épület, melyből, ha egy darab téglát elmozdítunk, összeomlik. Nem másoknak kell megfeleljünk, hanem magunknak. Önmagunk előtt nem szabad gyöngének lenni, mert ez az igazi bukás. Cselekednünk kell, de ne nagyon, próbáljunk meg az időben is bízni. Ezért naprakésznek kell lennünk minden nap.
Válaszolni a világnak, érzéssel vagy gondolattal. Ahogy felmerül egy kétely, szemügyre kell venni, a kérdésekre válaszolni, munkánkat elvégezni. A természet is naprakészen él minden nap, mindent feldolgoz, elintéz, befejez és helyére tesz.
,, Itt állok a sövénynél. A reménység
mákonyától megszédül a fejem.
Aztán fölnézek: felhős és nehéz ég,
gazos vetés, dúlt táj a völgyben lenn.
Hol kezdjük el? Hol fogjuk befejezni?
S hogy lesz a vereségből győzelem?’’
( Faludy György: Reménykedés egy pannón szőlőhegyen)
Senkit sem ismerünk biztosra, semmit sem tudunk tökéletesen, kérdések sorozata gyötör bennünket nap, mint nap, melyre keressük a választ, mely az életünk értelme is egyben.
Nem mindegy, hogy hogyan fürkésszük ki kíváncsiságainkat. Korlátozva lelkiismeretünk hangját, hogy tetszésünk szerint cselekedjünk, vagy szívünkre figyelve, embertársaink javát akarva érjük el céljainkat.
Egyetlen mozdulata az alázatnak, nagyobb hőstett, mint minden mohó produkció, melyet az emberek megtapsolnak. Erre kell gondolnunk, míg nem késő. Vándorok vagyunk, és mindennap tovább kell menni az úton, mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet. Ez nem könnyű.
Belegondolva, hogy e göröngyös úton, mennyi csábítás környékez, minek ellene kell mondanunk. Pénz, érdemrendek, címek, rangok akadnak utunkba, de mit kezdesz mindezzel, ha a figyelem, fáradság, idő elvonja lelked legjobb erőit az isteni megismeréstől?
Nem tudjuk meddig élünk, egyáltalán lesz- e időnk eljutni utunk végcéljához, lelked és isteni megismeréshez? Ezért van a remény nekünk szánva, mivel szívünket formálni tudjuk, megújítjuk, és továbbmegyünk akár sebes lábakkal és szegényen is, mert mi mind vándorok vagyunk.
Az igaz élmény számunkra, hogy önmagunkat megismerjük, mert csak úgy tudjuk a világot megérteni.
Ne csaljuk meg magunkat. A természetben utazni lenyűgöző, mely felemelő érzést nyújt, de tudjuk, hogy szívünk mélyén az emberek érdekelnek leginkább. Csodálnunk kell a természet végtelenségét, igyekezzünk összhangban élni jellemünkkel és a természet erőivel.
A világ csak szín és díszlet, melyet mellékesen figyelsz, szíved és értelmed csak valakit keres.
Az élet csaknem elviselkedetlen -érezzük néha így-, sorsfordulók pillanatában élünk, hol állandóan dúl a vihar, majd megint napfény hull az emberi tájra. Várakozunk és reménykedünk. Hiszen nem az a dolgunk a földön, hogy díszes ruhákban sétálgassunk és rázzuk a csengőt, hanem a világi és emberi dolgok igaz természetét, ezek összetartozását, és akkor is méltányos viselkedést, mikor más méltatlanul viselkedik, megismerjük. Alázattal és mégis méltóságteljesen., mert egy lélek teremtett, ugyanaz a lélek fogad vissza. Nem több.