Mottó: Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani-mindenestül
Amióta az ember öntudatra ébredt eredendően létezik a hajlam arra, hogy ha már két egyed találkozik egymással akkor valamelyikük szeretne a másik fölé kerekedni és valamilyen formában előnyt kovácsolni magának. Talán az idők kezdetén ez még nem annyira szembetűnő, mert nagyobb szükség volt az összefogásra a túlélés végett ami valljuk be abban a világban korántsem lehetett egyszerű dolog. Annyi veszély leselkedett erre az akkor még igencsak törékeny létszámú élőlényre, hogy minden eszközzel erősíteniük kellett a együvé tartozást. A közösségen volt a hangsúly. Persze már ekkor megjelentek azok az emberek akik szerettek volna kiemelkedni és ezért maguknak különféle alaposnak vélt indokok alapján előjogokat követeltek. Az egyén fölé akart kerekedni a közösségnek. Itt indult el az ember azon az úton ahol a tudata rossz irányba kezdett változni. Az öntudatra ébredéstől a virágzó kultúrák kialakulásáig végigkísérte az embert az egoizmusra való hajlam. Valljuk be mindig is hajlottunk arra, hogy az önös érdekeinket érvényesítsük akár a közösség rovására is! Életünket a földön periódusokban éljük. Mindig is voltak olyan időszakok amikor a fény alig pislákolt és korszakok amit az értelem szele járt át. Időnként megújult az akarat arra, hogy tisztán szeretnénk élni. Áldozatot hozni a közösségért, mert az viszi tovább igazán annak a fejlődését. Honnan ered a szeretet az önfeláldozás és a törődés a másik emberrel? Talán mindig is volt vagy csak az idők folyamán alakult ki a lelkünkben, ha a szükség úgy hozta? Az igazságot lehetne az idők végezetéig boncolgatni. Talán a megfelelő választ olyan valaki tudná megadni aki az első szívdobbanástól napjainkig minden egyes napot átélt a földön. Ő tudná megmondani, hogy hol lakik az igazság. Talán az anyagi javak hajszolásában vagy a szívünk tisztaságában? Vajon mi jelenti az igazi értéket ma? Egy olyan vadonban élünk ahol nincsenek már oroszlánok, de teljesen új vadak fenik ránk a fogukat. Ők nem mások mint önmagunk démonai, a felerősödött ártó szándékok amik a saját érdekeink tökéletes érvényesülésének céljából nyilvánulnak meg. Nem átallunk átlépni a gyengén és elmenni az utcán egy haldokló mellett, mert lelkünkben már olyan szinten eluralkodott a közöny. Elidegenedünk szépen lassan, de folyamatosan. Életeket élünk le egymás mellett úgy, hogy soha nem nyújtunk segítő kezet, ha kell. Várni várjuk azt, de nem nyújtjuk soha. Vajon jogosak az érvek amiket annak az okán támasztunk, hogy miért jár nekünk több mint a másiknak? Talán helyes, hogy egyeseknek csillagászati vagyona legyen ami a továbbiakban minden történést irányít?Lelketlenül átgázolunk a kicsi és sérülékeny emberen. Nem karoljuk magunkhoz és nem segítjük annyira, hogy sikerüljön neki is igazán talpra állnia, ha elbukott. Újból és újból generálja a gazdagság az elnyomott réteg kialakulását. A szenvedő ember könnyeiből táplálkozik és hízik az a csekély kivételezett akinek igazán fényes a nap. Talán néha egyfajta lelkiismeret megnyugtatás végett dob valami koncot az éhezőknek, de ez nem őszinte adakozás. Csak ennyi! Látjátok milyen jó vagyok, hiszen enni adok nektek! Meggyógyítalak benneteket, ha betegek vagytok és gondoskodok arról, hogy okosodjatok. Persze, de csak mindig annyira, hogy a hiányérzet megmaradjon, mert így megmarad a tisztelet a irányítók felé. Az élet valahol a kezdetektől erről szólt és talán mindig is így lesz később is. Akkor mi változik időnként? Mitől lesz élhetőbb vagy sivárabb a világ, ha mindig is a kapzsiság és a könyörtelenség motiválta azoknak az embereknek a cselekedeteit akik a tűz melegét osztották? Talán a tudattól amikor ráébredt egyikük vagy másikuk, hogy mégsem jó minden úgy ahogy az éppen zajlik. Egyfajta hiányérzet kínozza amit maga sem ért igazán a megtestesült javakban való dúskálás mellett és a hang ami ott cseng a fülében napról-napra erősebb lesz.-Ember nézz magadba! Szereted te a másikat? Igen? Nem! Te önmagad sem szereted! Így aztán a másiknak sem tudsz adni még akkor sem, ha a lelked túlcsordul a gyönyörtől, mert mindig többet akarsz. Tudsz örülni igazán a jónak, ha látod, hogy más nélkülöz? Nem volna jó, ha néha magad mellé vennél egy gyermeket akit a sors már eleve egy bukott életre tervezett? Talán boldogabb lennél akkor te is, ha nem várnál mindig fizetséget, csak tennéd azt amivel segíted jobbá lenni a világot és csinálnád mindezt a lelkedből eddig titkosan szunnyadó szeretet által vezérelve akár a saját érdekeid megnyilvánulását is félretéve ösztönösen és őszintén. Figyelünk mi egymásra úgy, ahogy kellene? Törődünk mi úgy a másikkal, ahogy azt elvárnánk, ha mi szenvednénk hiányt valamiben? Nem hiszem! Mindnyájan kicsit olyanok vagyunk mint a bukott angyalok akik mindenáron szeretnének visszamászni a mennyek országába. Pedig lehet, hogy csak annyit kéne tenni, hogy a földön csinálnánk meg az édent. Képesek lennénk rá csak felül kéne emelkedni önmagunkon és felkarolni a hiányban szenvedőket. Lehet, hogy most megint eljött az idő a megújulásra, mert időnként túlcsordul a szívünk a gonoszságtól és ki kell űznünk magunkból! Talán nem is a mennyek országát, hanem a szívek megtisztulását kell várnunk mint egyfajta új messiást aki elhozza a fényt a sötétség után.