Csak ült a park egy csendesebb részén eldugott padon. Meredt maga elé, erre volt kapacitása. Kattogtak a fogaskerekek, repkedtek a gondolatok időrendet, szereplőket nem válogatva. Nagy volt a kuszaság, ahogyan a mostani élete is. Akár a lavina, megindult az élete. A fiatal nő kapcsolatban, később házasságban töltött ideje alatt rotyogott a képzeletbeli fazék víz. Ahogy elérte a megfelelő hőfokot, az addig stabilnak és állandónak tűnő jégpáncélt olvasztani kezdte. Ha pedig a jégrengeteg elindul, az sodor magával mindent, jót és rosszat egyaránt.
Csak ült, agyalt. Egyedül volt, megtehette, senki nem zökkentette ki gondolatáradatából. Lepergett az egész addigi élete. Minden megváltozott. Nemrég még minden kerek volt. Olyan kerek, hogy már félő volt, elgurul. Csakhogy nem gurult az, hanem tüskére huppant, és a kidurrant.
Minden azzal kezdődött, amikor anyukája meghalt. Kapcsolatuk földöntúli volt. Ettől a pillanattól félt. Úgy gondolta, hogy ha egyszer bekövetkezik a rémálom, akkor vele hal ő is. Megtörtént, mégis él. Testileg is, fizikailag is, de más minőségben. Ahogy az anya elment, úgy a gyermek pillanatok alatt felnőtt. Ideje volt, hiszen egyéves kislányát valakinek felelősségteljesen nevelnie kell. Gyerek nevel gyereket? Mennyire utálta az ilyen magasröptű dumákat, aztán most mégis a saját bőrén érzi. Utálja az egész helyzetet. Nem szeret senkit, semmit. Menni akar anyukája után. Aztán ezt a gondolatot egy legyintéssel elűzi fejéből, hiszen imádja a kislányát, nem hagyhatja magára. De vesse meg bárki, ez az őszinte, mostani érzése. Nem jó, nem jó így. Hogyan lesz eztán? Van egyáltalán ezután?
Nem tudni meddig merengett így. Az idő összefolyt. Annyi biztos, hogy besötétedett. Sok jelentősége nem volt. A kicsi békésen aludt kiságyában. Tündéri baba volt. Ebben a nehéz helyzetben azt érezte, hogy ilyen babát is érdemel. Ha másmilyen lenne, nem bírná elviselni. Fáj minden, a puszta lét is. Most önfeledt boldogságban kéne úsznia. Férjnél van, gyönyörű kislányuk álomszerűen fogant, jött a világra, és ő maga egy csoda. De…elvették tőle azt, akivel olyan erős volt a kapcsolata, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni. Az élete egy csapásra változott meg.
Megint elmélázott és felszínre tört: sógornő telefonált. Nagy örömmel vette fel a telefont, hiszen lehet éppen egy új élet születésére invitálják. Ehelyett a vonal végén síró, zokogó fiatal nő kérte, hogy azonnal hívja a mentőt, mert nagyon nagy baj van. Remegő kézzel tárcsázott, sírva telefonált és már indult is. Útközben zokogott, földöntúli szálaival érzékelte, hogy vége. Amikor hazaért, tudta. Zokogva nyomkodta édesanyja fölé hajolva mellkasát. Szájon át lélegeztetett és a földre borult. Felkelt és átvette testvérétől az újraélesztést. Vége!
A temetés körülménye maga volt egy filmbéli jelenet. Halogatták a szertartás időpontjának kitűzését, hiszen a fiútestvére felesége imádta anyósát. Jelen akart lenni, de bármelyik órában beindulhat a szülés. Az anyát sokan ismerték, megrendültek hirtelen halála hallatán, és már a temetés időpontjáról faggatták. Meg kellett hozni a döntést, mikor legyen a szertartás. Ám a baba is aznap gondolta, hogy útra kel édesanyja méhének biztonságából és megnézi, hogy milyen odakint. Annyi zajt, morajt hallott onnan, most már testközelből akarja hallani, látni és érezni. A lány és bátyja csak álltak a sír mellett és nem hitték el, hogy ez velük történik. Egy napon születik egy közeli családtag és abban az órában temetik imádott édesanyjukat. Sírjanak? Örüljenek? Mindkettő bennük volt. A sors elvesz, ugyanakkor ad is.
A szertartás után következett mindkettőjük rémálma, a részvétnyilvánítások fogadása. „Majd az idő begyógyítja!” Ha még egyszer alaki ezt elmondja, megüti – gondolta magában. Most már biztos, hogy megüti, mert nem bírja tovább. Üres szavak, inkább ne mondanának semmit. Egy kézszorítás, egy ölelés, könnyes szem, sokkal többet mond ezeknél az üres közhelyeknél. Azt is tudta, hogy nem bántani akarták őt, csak a nehéz helyzetben a megfelelő szavakat is nehéz megtalálni. Talán nem is kellene erőltetni, mégis vannak olyan emberek, akik úgy érzik, hogy beszélniük kell, hogy mondaniuk kell valamit.
Ekkor fogadta meg a fiatal nő magában ünnepélyesen, hogy ha temetésen kell részt vennie, vagy oda sem megy a gyászoló családhoz, vagy egy kézfogással, öleléssel, szavak nélkül teszi.
Zombiként teltek a napok. Édesanyja temetése után öt nappal ünnepelték kislányuk első születésnapját. Ennyire örömtelen ünnep még sosem volt. Az az édes pici lány, nyakig benne volt élete első tortájában. Édesanyja kisírt szemmel, de mosolyogva nézett gyönyörűségére. Megint gonosznak érezte magát, hiszen most boldognak kellene éreznie magát. Egyéves a szemefénye, erre nem tud mást csinálni, csak zokogni.
Ahogy teltek a hónapok, kezdett kicsit enyhülni a velőből feltörő sírás és fájdalom. Ezt megszokni nem lehet, csak együtt élni azzal. A napok kegyetlenül pörögtek. Valahogy minden megváltozott, a házassága is. Semmi nem úgy működött. A kicsi töltötte ki egész és minden napját. Az apa is érezte ezt a változást, ezért a munkába menekült. Ahogy ez lenni szokott, lassan észrevétlenül – ha nem is észrevétlenül, de nem zászlót lobogtatva – elhidegültek egymástól. Barátként működtek, családként nem. Nem voltak nagy balhék, de utálatos volt a helyzet. A fiatal nő sokat gondolkodott mit tegyen, de a helyzet tarthatatlanná vált számára. Életében talán először, nagyon nagy kérdésekben a szívére hallgatott az esze helyett. Ebben sem kellett veszekedniük, közösen döntöttek amellett, hogy külön folytatják útjukat. A nő azt érezte, hogy férje szinte felszisszen a megkönnyebbüléstől. Mintha teher esne le a válláról, hogy nem lesz állandóan a nyakán felesége és kislánya. A nő tisztában volt vele, hogy férje szereti őket, de távolról sokkal jobban, mint közelről. Ha így van, akkor ő ebben nem gátolja meg.
Nagy elhatározás volt ez, hiszen harminckét éve alatt soha nem élt egyedül, egy napig sem. Kemény nő, megoldja, ennél jobb lesz minden, de őszintén bevallotta magának, hogy fél. Barátnőjének is elmondta érzését, de azt is, hogy tudja, ez a helyes döntés. Az igazi barátok pedig támogatják a másikat.
Megtörtént a költözés, a másik helyen való berendezkedés. Minden zökkenőmentesen. Hiába volt ám közös döntéshozás, mégis mindennek okaként a fiatal nő volt említve. Erős, megállja a helyét, de úgy érezte, hogy ez meddő vita. Ebbe nem szabad beleszaladnia. Most nem szabad felvenni a kesztyűt, mert akkor lavinát indít el. Egy már így is csúszik megállíthatatlanul. Nincs szükség másikra. Hát hagyta. Ezzel persze úgy tűnt, mintha tényleg felvállalta volna a gonosz, romboló szerepét. De mit érdekelte ez már?! Valaki úgyis tudja mi az igazság, majd ott bíráskodnak felette. Neki most kislányára és magára kellett figyelnie. Úgy kell a helyzetből kikecmeregni, hogy a lehető legkisebb sérüléssel ússza meg mindenki, de főleg a gyermek.
Anyósa szemében látta azt a kettősséget, amit meg is értett. Fia elleni merénylet volt a költözés, válás, de az érem másik oldala az volt, hogy a menye testesíti meg azt, amit ő sosem mert megtenni. Azt, ami már évtizedek óta kínozta lelkileg. Mostanra, idősebb korára pedig már ennek fizikai megnyilvánulása is jelentkezik. Teljesen tisztában volt ezzel az anyósa, de ezt nem mondhatta ki, hiszen akkor a fia ellen dolgozna. Azt pedig nem fogja megtenni. Nem is tette. Így helyes.
Valahogy mindenkire sokkal érzékenyebb lett. Azok a láthatatlan jelek sokkal érzékelhetőbbé váltak. Eddig is felfogta azokat, de mióta ennyi fordulatot vett az élete, mindenre érzékenyebben reagált. Éppen ezért volt biztos abban, hogy mennie kell.
Teltek a hónapok, időközben a válás folyamata is elkezdődött. Problémamentes volt ugyan, de a bántó szavak és bíráló tekintet nem maradhatott el. Amikor lezajlott véglegesen is a válás, megnyugodott mindenki. Bár nem beszéltek egymással, még csak köszönni sem köszönt vissza az apa, de még így is viselhető volt a helyzet. A kislányt is csak kicsit viselte meg a szétválás. Aztán tíz hónap után váratlan telefoncsörgés zavarta meg a fiatal nőt. A volt férje jelentkezett. Barátias hangnemben közölte vele, hogy ettől a pillanattól fogva már tud beszélni értelmes ember módjára. Eddig azért nem tette, mert félt, hogy csak nagyon csúnya szavak hagyták volna el száját. A nőnek jóleső mosoly húzódott félre arcán. Megnyugodott. Abban bízott, hogy elérkezik ez az idő. Elérkezett! Azonban az is benne volt a pakliban, hogy ehhez jóval több idő kell, akár évek, vagy az is egy változat is lehetett volna, hogy soha nem fog a köztük lévő távolság és harag csökkenni. Megtörtént tehát a nagy áttörés, a csoda. Attól a naptól kezdve már barátként tudtak beszélgetni. A kislányuk ezt érezte, jó hatással volt törékeny lelki világára. Elfogadták, sőt meg is beszélték egymás életének alakulását, mozzanatait. Ismerték egymást. Annyira, amennyire más nem. Tizenhat közös év, az tizenhat év. Azt nem lehet, nem kell és nem is szabad maradéktalanul törölni.
Eszébe jutott az a fiatal, egyedül álló anyuka, aki retteget az egyedülléttől, mégis ezt látta megoldásként. Belülről valami azt súgta, hogy ez a helyes út. Nehéz lesz, de mennie kell, meg kell tennie. Magáért, a kislányáért. Ha ő boldog lesz, akkor a kislánya is. Ha azonban benne marad egy kapcsolatban, ami már semmi pluszt nem ad semelyik félnek, akkor gyilkos kórkép fogja felütni egy idő után a fejét. Onnan pedig vagy nincs menekvés, vagy csak nagyon nagy áldozatok révén. Így is fel kellett valamit áldozni: a házasságot.
Mégis az élet csak eztán kezdődött annak, aki fiatalsága ellenére sokat megélt már. Nem sírt, nem panaszkodott. Tudatában volt annak, hogy minden úgy jó, ahogy van. Semmi nem siet, nem jön későn. Minden akkor történik, amikor meg kell történnie.
Mérhetetlenül áldottnak és kiváltságosnak érezte magát, hogy neki ilyen anyuka jutott osztályrészül. Tudta, hogy ez nagyon keveseknek adatik meg. A földöntúli kapcsolatuk nem múlt el most sem, csak átalakult. Olyanná, ami felfoghatatlan, de mégis érezte édesanyja jelenlétét. Boldogsággal töltötte el. Mindig úgy gondolta, hogy ha bekövetkezik az, hogy édesanyjának mennie kell, akkor ő is bele fog halni. Nem így lett. Az élete egy másik szakasza éppen édesanyja halálával kezdődött el. Felismerte erősségeit. „Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.” Eddig is tisztában volt erejével, most aztán igazán megmutatta mire képes. Mindezt ösztönösen, szívére hallgatva tette. A napokban olvasott valahol egy idézetet: ne a szívedre hallgass, mert az múltkor is átvert. Mégis van egy olyan belső késztetése az embernek, hogy mit kell (kellene) tennie. Hányszor, de hányszor bánja meg az ember élete során, hogy nem a szívére hallgatott. Arra, amit igazán jónak vélt, de az észérvek, mások észérvei éppen a másik irányba sodorták. Idővel persze bebizonyosodott, hogy az első és szíve által vezérelt gondolat lett volna célravezető. Utólag már minden olyan letisztult, olyan evidens. Bezzeg, amikor választás előtt vagyunk…topogunk egyhelyben, nem tudva a megoldást. Na de másnak tanácsot adni? Profi módon megy, külső rálátással olyan szakavatottként tudott ő is hasznos tanácsokkal előhúzni tarsolyából, hogy saját maga is meglepődött azon.
Mindig is kereste az újat, a mozgatórugót, ami új lehetőségeket, új motivációt adhat. Megtalálta. Véletlenek ugyan nincsenek, ám mégis első látszatra annak tűnt az az iskola, ahová sikeresen felvételizett és hamarosan ismerni fogják nevét hazájában.