A leshely

- Nem, ez egyszerűen nem történhet meg!

- Nem is fog megtörténni, anya!
- Nyugodjon meg, asszonyom, minden rendben lesz. Már régóta itt dolgozom, de még senkit sem láttam, aki így küzdött volna az életéért.
- Látod, Tereza néni nem fogja feladni.
- Nem, Tereza sosem adja fel.
Eső kopog a tetőn. Nem is kopog; olyan mély hangja van, mintha valaki egy nagy-nagy dobot ütne. Biztos itt is bádogtető van, mint otthon. No, nem azon a hideg lakáson, amit magaménak mondhatok, hanem igazán otthon, a családi házon, ahol felnőttem. Ahol apa és anya vigyázott ránk. Anya már meghalt, de apa még él. Vajon be szokott jönni hozzám? Biztos, hogy már többször járt itt. Csak hát olyan sokat alszom…
 
- Nézze, asszonyom. Semmi biztosat nem tudok mondani. Tudom, hogy ez mennyire rossz lehet Önnek.
- Nem, nem tudja! Fogalma sincs róla, milyen érzés ez. Minden nap bejövök, s minden nap attól rettegek, hogy már nem találom a szobájában, mert, mert… És a tetejébe senki sem képes egyenes választ adni a kérdéseimre!
- Gyere, anya, üljünk le inkább. Hagyjuk a Doktor Urat dolgozni. Így ni. Megsimogatom a hátad. Jobb most már?
- Igen, egy kicsit. (Mély sóhaj.)
Lágy fuvallat simogatja az arcomat. Valaki kinyitotta az ablakot. Odakintről behallatszik a lombkoronák suhogása és a madarak csiripelése. Nagyon, nagyon sok madáré. Már nyár lenne? Úristen! Mióta játszom én itt a Csipkerózsikát? Elszalasztottam a tavaszt? Pedig az a kedvenc évszakom. Akkor éled újjá minden. Én meg csak itt fekszem, egyre gyengébben, a fehér lepedőn, fehér paplan alatt, és a fejem fehér párnán nyugszik. Legalább is, gondolom, hogy minden fehér, ha már kórházi ágyról van szó, bár látni még nem láttam.

- Cseppet sem vagyok benne biztos, asszonyom, hogy hallja Önöket, azonban szerintem érdemes próbálkozni. Beszéljenek hozzá, meséljenek neki régi történeteket, amiket szeret, és újakat olyan emberekről, akiket jól ismer. Hátha egy szó vagy mondatfoszlány képes meghozni az áttörést.
-Nem féltél? - kérdezte Gobo izgatottan.
Bambi. A kedvenc mesém. Mi más is lenne, hiszen egy erdész lánya vagyok. Isten áldjon, édesapám, amiért emlékeztél rá!

- De! - Bambi bevallotta, hogy bizony félt. - De csak egy kicsit.
- Én rette…rettenetesen féltem volna - mondta Gobo.
Nehezen megy neki az olvasás. A szeme közel sem olyan jó már, mint régen, szemüveget viszont nem hajlandó hordani.
- Bambi megismételte, hogy olyan nagyon nagy félelemről szó sem lehetett, mert az öreg igazán nagyszerű volt. Azt hiszem, ennyi elég volt mára, kislányom. Kicsi korodban sem szeretted soha, ha túl gyorsan fejeződött be egy történet.

Elfáradtál, igaz?
Édesapám megfogja a kezem. Az ujjain annyira megkeményedtek már a ráncok, mintha faszilánkok húzódnának a bőre alatt. Aztán fogja a kalapját, és egy szó nélkül kimegy a szobából. Tudom, hogy nemsokára visszajön, talán már holnap. Mindig ezt csinálta. Sosem mondta ki az ígéreteit, de minden alkalommal betartotta őket. Most mégis sajnáltam, hogy itt hagyott. Vele együtt a fenyőfák friss illata is eltűnt a szobából.
- Én meg gondoltam magamban, ez azért mégis csak túlzás! Azért ő sem tehet meg mindent, bármennyire is vagánynak képzeli magát! Nem elég, hogy az összes, de tényleg az összes lányt piszkálja az osztályban, még ez is! El is határoztam, hogy majd jól beolvasok neki, ha már más nem meri megtenni. Egyszerűen csak felálltam a helyemről, és odasétáltam a padjához. Mielőtt azonban nekifoghattam volna a mondandómnak, kinyújtotta rám a nyelvét, mire az összes haverja elkezdett röhögni. No igen, ez az ő szellemi szintjük. Nekem erre annyira eldurrant az agyam, hogy teljes erőből pofon vágtam azt az idiótát. És persze pont ebben a pillanatban lépett be a tanár a terembe. Persze osztályfőnöki lett a vége. Csak én kaptam, pedig az a szemét is annyira, de annyira megérdemelte volna! De a nyelvnyújtogatás nem tilos a házirend szerint, a verekedés viszont az. Na, mindegy. Anya még nem tudja, és hálás lennék, Tereza néni, hogy ha hallottad az én kis mesémet és időközben felébredsz, te sem mondanád el neki. Három napon belül úgyis alá kell vele íratnom az ellenőrzőmet. Most megyek, mert még meg kell írnom a házimat holnapra, de majd holnap is bejövök suli után. Sőt lehet, hogy anyával még este is visszanézünk.

(Szoknya suhogása, majd egy hatalmas csattanás)

- Bocsi, mindjárt felállítom.

(Fém csúszik a műanyagon, ahogy a szék visszakerül a helyére)

- Na, akkor szia.

Kedves kis Mia. Még most sem hagysz itt anélkül, hogy egy puszit ne adnál. Valami ragacsosat érzek a homlokomon, aminek enyhe parfümillata van. Megint kirúzsoztad az ajkaid szájfénnyel, igaz? Csak remélni merem, hogy nem azzal a csillámos rózsaszínű fajtával, amit én vettem neked karácsonyra.

Olyan furcsán könnyűnek érzem a karom. Aztán egy szúrás, majd tompa, sajgó fájdalom.
- Így ni, az infúziócsere kész - közli az a hang, akinek a tulajdonosa néhány nappal ez előtt megpróbálta megnyugtatni a húgomat. Biztos ő az ápolóm.

Vajon hányszor hajtotta végre ezt a műveletet rajtam az elmúlt hónapok alatt, és hogy lehet, hogy eddig nem ébredtem fel rá egyszer sem? Borzalmasan fáj!
- Tudja, maga nagyon szerencsés. A testvére, az édesapja és az unokahúga minden nap bejönnek, hogy megnézzék, hogy van. Örülnék, ha nekem lennének ilyen szerető rokonaim.

(Mélyet sóhajt és hosszan, reszelősen fújja ki a levegőt)

Szinte látom, ahogy ott ül az ágy végében az ujjait összefonva, és úgy néz rám, mintha most látna először. Aggódik, s ha tudná, hogy érzem minden rezdülését, nagyon szégyellné magát.

- Hol is kezdjem? Emlékszel arra a kirándulásra, amikor megmásztuk a domboldalt, te meg leestél és kificamítottad a bokád? Aztán anya rettenetesen összeszidott mindkettőnket, mert hát egyáltalán nem is lett volna szabad oda egyedül felmásznunk. Apa viszont nem esett kétségbe, sőt azzal vigasztalt, hogy nem is igazi erdei gyerek az, akin nincs egy-két horzsolás. Persze egy bokaficam több mint egy horzsolás. Mázlid volt, hogy nem esett még ennél is nagyobb bajod, és nem maradt nyoma sem.

Milyen beszédes vagy ma, húgocskám. Pedig általában én vagyok a szószátyár a családban.
Hosszú, nagyon hosszú csend. Remélem, nem haragszol, ha én most alszom egy kicsit. Noha moccanni se tudok, fáraszt az ébrenlét.

Négyen vannak a szobámban. Nem látom őket, mégis tudom, hogy így van. Ha az ember elég hosszú ideig kénytelen nélkülözni a szeme világát, megtanul illatokból és mozdulatokból tájékozódni. S persze hangokból. Eddig nem is vettem észre, mennyire különbözőek az emberek. Mindegyik annyira más, s mégis hasonlítanak. Mindegyik egy külön kis világot teremt magának, amely vonzalmat ébreszt másokban, vagy épp ellenkezőleg, taszítja őket. Ettől lesznek különbözőek és hasonlóak egyszerre. A lényeg, hogy ezt a világot csak az képes érzékelni, aki kellő időt tölt el az emberek tanulmányozásával. S mi mást is csinálhatna egy asszony, aki szó szerint ágyhoz van kötve, s minden szórakozás meg van tagadva tőle, ezen az egyen kívül.

Na de, vissza a történetemhez! Szóval négyen vannak a szobámban. Az a négy ember, aki jelenleg a legtöbbet jelenti számomra az életben. Miattuk érdemes ébren maradnom és nagyon figyelnem.

- Ezt nem itt és nem most fogom veled megbeszélni, Tamás. Némi tekintettel lehetnél a nővérem állapotára!

Milyen elgyötört a hangod, húgocskám! Mit nem adnék érte, ha egy csak egy percre nem éreznéd úgy, hogy a családunk összes tagjának minden tettéért felelősséget kell vállalnod! Megpróbálod elsimítani a dolgokat, amilyen gyorsan csak lehet, s utána magadat fogod hibáztatni, amiért Tamás „jelenetet rendezett”. Pedig a jelenetek jót tesznek nekem. Így sokkal könnyebb ébren maradnom.

- Tamás, Adélnak igaza van. Most menj el, kérlek. Mindkét lányomnak nyugalomra van szüksége.

Ez éppen az utolsó, amire most nekem szükségem van, apa. Azért jól esik hallani, hogy megint felébredt benned a védelmező ösztön.

- Te mit gondolsz, Mia? Te is azt akarod, hogy elmenjek?

Tamás mindig nyugodt, kiegyensúlyozott stílusban kérdez, mintha nem is kérdés volna, amit mond, hanem kijelentés.

- Én, én szeretlek téged is és anyát is.

Mia olyan hangot produkál, mint egy csapdába esett őzgida. Mindig ezt a technikát alkalmazza, ha a szüleitől ki akar csikarni valamit. Most azonban őszintének tűnik, mint ahogy az is.

- Ne a gyerektől várj választ! (Halkabban) Ő úgysem dönthet helyettünk.
- Akkor dönts te! Én nem akarlak elhagyni titeket, sem most, sem máskor. Veletek akarok maradni. Kérlek, ne taszíts el!

Halk zokogás és hangos orrfújás. Miának eleredtek a könnyei.
Apám békítőleg közbelép:

- Ezt a dolgot később is megbeszélhetitek. Ne itt veszekedjetek, pont Tereza ágya előtt.
Csak ki ne menjetek a folyosóra! Ha kint vagytok, semmit sem fogok hallani.

Egy darabig csend van, de érzem a fezsültséget a levegőben. A szenzoriam vijjogva jeleznek idebent.
Aztán egy szelíd hang töri meg a csendet.

-Léda, édes kicsi Lédám!
- Ne nevezz így, az én nevem Adél!
- Régen szeretted, ha így hívtalak.
- Az régen volt, most már nem szeretem.

Ez az utolsó mondat nem sikerült olyan határozottra, mint szeretted volna, húgocskám.
Tamás, a húgom, Adél férje és Mia édesapja, vagyis a sógorom. Sosem kedveltem igazán. Pontosabban sosem kedveltük igazán. Apám és én mindig is elleneztük, hogy összeházasodjanak, ők mégis megtették. Abban is nagy szerepet játszottunk, hogy néhány hónapja szétmentek – megint. Igen, ha a szükség úgy hozza (vagy ha úgy ítéljük szükségesnek), apámmal ketten szép kis cselszövő párost alkotunk. Szászszázalékig meg voltunk győződve róla, hogy Adél és Tamás nem valók egymáshoz. Adél túlságosan is anyánkra hasonlít: túl naiv, csendes és megbocsátó. Tamás éppen az ellentéte: nagyhangú, bulizós és mindig kész a csatára. Apa és én egy ragadozó elszántságával és töretlen éberségével lestünk minden lépését, s vártunk, mikor tesz olyat, amivel megbántja a húgomat. Akkor aztán lecsaptunk rá, s szó szerint elüldöztük a háztól, nem is egyszer. Nem, még Mia születése sem ébresztett rá minket, hogy Tamás az egyetlen férfi, aki Adélt képes boldoggá tenni. Képes bebújni a hihetetlenül tartózkodó húgocskám saját kis zárt világába, hogy életre keltse. A mi „segítségünk” nem csak hogy felesleges, de kifejezetten ártalmas is. Talán ha édesanya még élne, apámmal sem lettünk volna olyan elvakultak. Nem, biztos nem. Ő mindig le tudott csillapítani minket, és felhívni a figyelmünk a fontos dolgokra.

A balesetem óta eltelt időben (akárhány napot, hetet vagy hónapot jelentsen is ez)  azonban magamtól is rájöttem, hogy Tamás és Adél összetartoznak, s ez ellen mi nem tehetünk semmit. Ha továbbra is megpróbáljuk elszakítani őket egymástól, szenvedni fognak mindketten.

Hohó, helyzet van!
- Tényleg el kell, hogy menjek?
Keserűség és fájdalom.
- Igen, szeretném. Értsd meg, ez köztünk sosem fog működni.
Úgy látszik, ebben a szobában rajtam kívül mindenki közel jár már a síráshoz.
- Nos, rendben.
Csoszogó léptek és egy nyíló ajtó félreismerhetetlen hangja.
OK, Csipkerózsika. Ez volt a végszó. Vár a színpad, hív a szereped. Most már aztán ideje igazán felébredni!