„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”
Kellemes, nyugalmas, éppen békés atmoszférában lélegezve bámulja a nagy folyót, lehetőségeit, s hogy lehet. Nem én. Bárki, valaki, egy valaki a sok közül.
Az éggé vált kékes, hűvös pára, eléggé lemondva várja, akad e itt valahol felébredni vágyó.
A magányos parton réges-régi fatestek kínálják ülőhelyeiket. Mutatják ráncos ujjaikkal figyelmeztetőn: száz évek törzsei, mik alatt annyian annyit álmodoztak, tervezgettek, éltek, építgettek, filozofálgattak, ennyi! Csak parányi, elszáradt, elsodort, falevelek az idő folyamán!
Sosemvolttá lett létek, mielőtt tényleg lettek volna.
A finoman szőtt sóderben turkáló elméje, mint zavarodott, zabolátlan gyermek, alig kezelhető, nem tudja, és nem is tudhatja megérteni, nem lehet kincset találni az áloméletben, s hazavinni lehetetlen. Kivéve egyet. Egyet, mit oly nehezen találunk. Mert fel kell nőni hozzá, viselkedni, s leülni türelmes figyelemmel! Megértve, hogy mivoltunk, nem az többé mi voltunk, és túl parányi ahhoz, hogy bármit, bárhogyan, bármiért tehessen léte tökéjének partján.
De most próbálja összeszedni magát. Tanítható módon csendben maradni, és hallani. Mindegy hogy ki, bárki, valaki, egy valaki a sok közül, ki mindenki helyett ült le most. Azért, hogy megértse végre első valódi lépésünket, s megvesse azt a parton! S megértse végre, hogy van!
E múló, málló, sodródó anyagok térbeli filmvásznán, ez üresen csengő mozi teremben, e poros kis Földstúdióban, egy röpke dunaparti jelenetben, valaki tényleg leült.
Nem azért, hogy vízi lényeket hegyes kampóval szájuknál kihúzva, kedvtelésből öljön! Nem azért, hogy az elme kéjeit szabadon engedő mámorokat töltse magába, hogy aztán az bármit tegyen bárkivel! Nem azért, hogy önző mohóságba zuhant vezetők civakodását hallgassa, saját kényeit keresve gyűrött, színes papírokon!
Nem! Mert most valaki, egy valaki a sok közül, tényleg megértette, hogy valaki! Egy személy! Nem beszélő, pislogó jelenség, nem nemek terméke, nem neuronok humora! Hanem valóban van! Csakis ott.
Független tényként attól, hogy mit tud kezdeni vele, megérti-e, észreveszi-e vagy sem. Neki talán sikerült valamelyest. Felismerte abszolút személyes létét, és a személyes lét abszolútságát.
Ám valami más is feltűnt neki, mi valójában odaszegezte értelmét! Egy roppant hatalmas és súlyos kontraszt, egy mindent félresöprő, egy minden valóságot zárójelbe tévő kettősség és dialektika! Hogy a világ is van! Egy másik féle, de mindent magában foglaló abszolút tény és igazság! Vagyok és Van! Mi parányi személyek benne Benne!
És ez alapból végtelenül érdekes tény, miszerint vagyunk, itt kezdi felszorozni magát igazán. És ő, ki egy közülünk, s tán te is vagy most már, most kezdett igazán észrevenni! A folyóvá vált éltető égerőt! Az erei nyomán nyíló esztétikát, mellyel maga a világ mosolyog rád ha tényleg figyelsz! Gigantikus kőcsontok tartanak fenn, a szél tiszta lehelete éleszt fel percről percre! A rétek s erdők gyönyörű szőrének mezeje simogat! A madárdal suttogó bíztatása, a Hold kacsintása, a Nap arca ragyogása! Melyben rejtőzik, s nem érthetjük, nem érinthetjük még!
Az űr, melyben űr sosem létezett tán, csak sötét vágyaink szobáiban, rossz irányok távlataiban, hol a szabadság tarisznyáját tékozoltuk el, egyetlen sóhaja mivel ránk szól! Íme! E rosszul kivitelezett tökéletes ötlet, mit élő létezésnek nevezünk, mily határtalan csoda, s válik tökéletessé, ha nem nélküled akarunk lenni benned!
És ledobva kezéből a sódert, fejét leszegve bánja, hogy filozófusnak hitte magát. Hisz te vagy az. S csak had legyek őszinte örök tanítványod! Neked, ki egyetlen vagy velünk, s mi csak úgy nevezünk Világ!