Lídia új élete

Hol volt, hol nem volt, Hetedhét országon túl, volt egy kis falu. Bíborfalvának hívták, telis tele derék, jóravaló emberrel. A tisztes falusiak szorgalommal, becsületesen élték a mindennapjaikat, ennek is köszönhették, hogy messze a megyében ez volt a legcsinosabb  falu. Iskolával, vegyes bolttal, borbély üzlettel és egy nagy sárga templommal is büszkélkedhetett, ám a falu ékessége a híres Dudás família  birtoka volt. Itt élt a környék egyik leggazdagabb családja. Dudás Károly, felesége, Júlia és közös gyermekük,  Lídia. Minden nap végigrobogtak Bíborfalván csodálatos hintójukkal, amelyet az egész falu népe csodált. Otthonuk  már-már palotának látszott a sok emelettől, a fodros függönyökkel szegélyezett ablakoktól, az udvaron álló hófehér szökőkúttól és a csavart formájú, aranyozott kaputól. Mindenki irigyelte őket, de istenigazából senki sem cserélt volna velük. Soha nem hagyta el arcukat mosoly, kimérten, gőgösen vonultak a vasárnapi séta közben is. Ha gyermekük csak egy cseppet is önfeledten szaladgálni kezdett rózsaszínű csipkeruhájában, egyből visszaparancsolták maguk mellé. Lídia kissé visszafogott, de módfelett előkelő viselkedésű kishölgy volt. Úgy érezte, hogy különb mindenki másnál. Minden játékot megkapott, amire csak vágyott. A legmodernebb társasjátéktól a legpuhább plüssmackóig ott hevert a tömérdek játék külön egy játszószobában. Lídiának ugyanis még ez is megadatott. Kedvenc helyisége a falu népe  szerint pedig nem is a játszószoba, hanem a fésülködőasztala volt. A lány gyönyörű, hosszú szőke haját egy nap tízszer megfésülte, hogy szép fényes legyen. Szépsége mellett a lány mégis szomorú volt, mert kiskutyáján kívül  nem akadt más játszótársa. A zongoratanára hozta el néha magával idősebb gyermekét, miközben folyt a zeneokítás. Korabeli gyermekekkel nem volt  kapcsolata, hiszen az iskola helyett szülei magántanárokkal taníttatták. Nem is csoda, hogy roppant művelt lánnyá kezdett cseperedni a kis Lidi.

A gazdag családdal ellentétben a falu apraja nagyja  kitartó munkával kereste a kenyerét. Legtöbbjük a domb háta mögött húzódó fatelepen és tanyákon dolgozott, itt állt a falu réges- régi iskolája is. Az ósdi falak között  rendkívül sok okos gyerek ült. Legjobb tanuló közülük Berek Panni volt, aki szegény családból származott. Heten voltak testvérek, de jó modorból példát vehetett volna róluk az összes nebuló. Édesanyjuk, Gizi néni mindig jó magaviseletre tanította gyermekeit, s arra, hogy ha valamit el akarnak érni az életben, azért keményen meg kell küzdeni. Így a Berek testvérek mindig jól tanultak, ám közülük is a középső lány, a kilencéves Panni volt a legeszesebb. Kiválóan olvasott, számolt, kedvence mégis az énekóra volt. Nem különben Dudás Lidinek.

Péntek délután, miközben a gazdag Dudás kislány az ablakon át nézte a szállongó hópihéket, csengettek. Három óra volt, a zongoralecke ideje. Heti háromszor tanult zenét, ahogyan táncot is. A tanár úr megint magával hozta kisebbik gyermekét, Andort, aki tízéves volt, egyidős  Lidivel. A karácsonyi koncertre készültek, aminek a templom adott otthont minden évben. Gazdagok, szegények, harsányak és halk szavúak, kicsik és nagyok mind együtt ünnepeltek ezen a szent estén. Egy zongora duettet gyakorolt a két gyerek már hetek óta, hogy övék legyen a legszebb előadás karácsony éjszakáján. S erre már csak négy hetük maradt. Lidi ennek viszont a legkevésbé sem örült. Ő inkább énekelni szeretett volna, ám édesapja hallani sem akart róla.

- Kislányom, énekelni és szavalni minden szegény gyerek tud. Zongorázni viszont az egész környéken csak három. Ezt csak a tehetősebb emberek engedhetik meg maguknak. Épp itt az ideje, hogy a falu népe valami igazán szép muzsikát is hallgasson. Legalább egyszer az évben! - mondta.

Így Lidi nem is nagyon bátorkodott előhozakodni újra kérésével. Helyette szorgosan szedte  ujjait a billentyűkön, nehogy lemaradjon Andor mellett. A zongoraórákat különösen azért kedvelte, mert utána kedvére sétálhatott és szaladgálhatott inasuk kíséretében a domboldalon. Ő ugyanis mindig kergetőzött és bújócskázott vele, nem úgy, mint a szülei. Ez utóbbit játszották egyik péntek délután is, de a dombnak a másik oldalán. Legnagyobb meglepetésére Lidi egy szintén bújócskázó kislánnyal találta szemben magát. Berek Panni volt az. Egy nagy fa törzse mögé bújtak, de ketten nem fértek el mögötte. Kilátszódott Lidi gyönyörű, hosszú hajfonata.

- Megállj!- kiáltotta a hunyó szerepét játszó kisfiú. Kinek a copfja lóg ki a fa mögül? Nekünk nincs is szőke hajú pajtásunk!

A fa mögül előbukkant a két lány, s bár Lidinek rózsapiros lett az arca az izgalomtól, mogorván így felelt:

- Csak véletlenül tévedtem erre. Nem is keverednék ilyen ostoba, nincstelen gyerekek közé!- azzal felhúzta az orrát, s elrohant.
A tanulók jót kacagtak az elkényeztetett ifjú hölgyön, majd legyintve tovább folytatták a játékot.

Lídia csak látszólag volt hiú és beképzelt. Nagyon zavarba jött az eset után, s azt füllentette, hogy inkább otthon támadt kedve játszani. Az inas furcsálta a dolgot, de engedelmeskedett a kisasszonynak.
Eltelt pár nap, s a lány csak kíváncsiságból is arra akart sétálni kísérőjével. Mit ad isten, megint összefutott az apró gyereksereggel.

- Nézd, mit keres itt már megint ez a páva? Olyan beképzelt, hogy nem is csoda ha egyedül játszik!- harsogták.
-  Ne bántsátok! A múltkor is ő bújt előbb a fa mögé. Én voltam az, aki kitúrta. És különben is, miért ne játszhatna velünk?- kérdezte kérlelő hangon Piri.
-  Hát azért, mert ostobának nevezett minket. Pedig ő az, aki nem jár iskolába!- vágta rá Piri nagyobbik bátyja, Janó.
-  De vagyok olyan okos mint ti összesen!- felelte magabiztosan a kis Lidi.

Erre jót mulattak a tanulók, majd elhatározták, hogy próbára teszik a lányt. Úgy gondolták, ha valóban olyan okos mint ők mindnyájan, akkor külön-külön is tud válaszolni kérdéseikre. Ez viszont lehetetlennek tűnt, hiszen másodiktól egészen hetedik osztályig képviseltették magukat a gyerekek. Mindenki kérdezhetett tőle egyet, legyen az számtan, történelem vagy egyéb tantárgy. De miután a kérdések végére értek, épp Janónak maradt tátva leginkább a szája a csodálkozástól. A szemében betolakodó kislány mindenre hibátlanul felelt! Ez titkon elismerést váltott a kis diákcsapat tagjaiban, ám ezt ügyesen leplezték. Már csak Piri volt hátra. Rajta állt vagy bukott a vizsga.

-  Na jól van. Azt egyből láttam, hogy művelt kisasszonyka vagy, de énekelni vajon tudsz-e?- kérdezte kíváncsian csillogó szemmel.

Erre Lidi kapva kapott az alkalmon. Egy percet se várva rákezdett a zongorán tanult karácsonyi dalra, ami úgyis aktuális volt az ünnep közeledtével. Szótagról szótagra egyre bátrabban formálta a hangokat, majd mire a megható kis ének végére ért, a kis nebulók szeméből csodálat áradt. Ilyen káprázatos énekhangot még sosem hallottak. S aki ilyen szívhez szólóan tud dalra fakadni, lelke mélyén rossz ember nem lehet. Így egyöntetű döntéssel bevették csapatukba a kis Lidit, akit nagy örömmel fogadtak a domboldalon hétről hétre. Akadt viszont egy éles nyelvű, örökösen viccelődő fiú, Lajtos Tibi, aki mindig ugratta az új tagot.

-   Ejjj, te Lidi! Hát ha nekem olyan hosszú hajam lenne mint a Mikulás szakálla,juszt is eladnám. Az árából meg teletömném a bendőm ezer cukorkával!

De a többiek nem voltak ilyen csipkelődőek a lánnyal. Legjobban mindig Berek Piri várta a találkozást, aki egyre jobban barátjául fogadta a magányos kislányt. Daloltak és hahotáztak kergetőzés közben, bújócska után és hazafelé menet is. Egy darabon mindig elkísérte a Berek testvéreket Lidi, de szigorúan csak az inas kíséretében. Úgy vigyázott ez a derék ember a lányra, mint a saját gyermekére. Az igazat megvallva örült is a kis titkuknak, hogy Lidi végre igazi barátokra lelt. S ahogy telt múlt az idő, a lány is egyre vidámabb, és ami ennél is fontosabb, jószívű gyermekké változott.  Mindig kicsent egy-két teasüteményt a konyhából a zongoraóra után, és régi mackóit is odaajándékozta Piri kistestvéreinek. Gizi néni már sok jót hallott a híres Dudás gyerekről, de még sosem látta. A Berek testvérek ugyanis  bár sokszor sétáltak vele egészen a házuk kapujáig, behívni mégsem merték a lányt. Szégyellték szerény hajlékukat előtte. Rongyos szőnyeg, foltos takaró és ütött-kopott fazekak voltak csupán kis kunyhójuk díszei. Bár ez Lídiát cseppet sem érdekelte, nem erősködött a látogatással. Neki is mindig igyekezni kellett haza a hosszúra nyúlt délutánok után, nehogy szülei megsejtsenek valamit.  

Így mentek ezek a titkos találkozások, míg nem karácsony előtt egy héttel a játszópajtásoknak csak a fele ácsorgott a domb oldalán. Lidinek már messziről feltűnt, hogy egy gyerek sincs jelen a Berek családból. A tanulók orrukat lógatva nézték a földet, majd meglátva a szőke kis pacsirtát szomorúan kezdték el mesélni, hogy milyen szörnyűség történt.

-   Piri nagyon beteg. A testvérei már napok óta el nem mozdulnak az ágya mellől. - mondta az egyik kisfiú.
-   Nem hat a gyógyszer. Ha nem kapja meg a nagyon drága orvosságot a városból, bele is halhat!- vágta rá elcsukló hangon egy szomszéd kislány.

Két percig még könnyes szemmel meséltek a többiek a részletekről, de sírástól elszorult torkukon alig akartak kibújni a szavak.

Lidi nem teketóriázott. Lábát szaporán szedve hazafutott, majd köszönés nélkül felrohant a szobájába. Észre sem vette, hogy szülei elmentek otthonról. Egy jótékonysági ünnepségre voltak hivatalosak. Az inas ellenben a lány után sietett és aggódva kérdezte:
-   De hát hova ez a nagy sietség kisasszonyka? Mi történt?
-   Piri nagyon beteg! Tennem kell valamit!- mondta kétségbeesetten.

Majd szépen sorjában megosztotta idős barátjával a szomorú történetet. A lány ide-oda járkált az ijedségtől. Nem engedhette, hogy kis barátját bármi baj érje, most, hogy rátalált. Átrohant a szomszédos játszószobába, hogy pénzre váltsa legszebb játékait, de az ajtó zárva volt. Szülei délután így sarkallták Lidit, hogy becsületesen megcsináljon minden házi feladatot.

- Nem lehet, hogy pont most kellett elutazniuk! Mit csináljak?- rebegte tétován.
Koncentrálva nézett maga elé, majd hirtelen felkapta a fejét.

- Isten áldjon Lajtos Tibi!- kiáltotta, majd tekintete megtelt megkönnyebbüléssel.

Ravaszan megkérte inasát, hogy kocsizzanak be a városba, mert el akarja adni a jó cél érdekében legszebb ünneplő ruháját. A szolgáló engedelmeskedett és fél órán belül már a városban is találták magukat. Megálltak a szabó üzlet mellett, és a kislány leszállt a kocsiról. Húsz percet kért az inastól, hogy elintézzen mindent. Bement a boltba, hátha a szép ruhát készíttető előkelőségek szemei megakadnak a már kész, vadonatúj párizsi ruhán. Még az ára is rajta volt. A szabó jutányos áron bevette, hogy neki is megérje az üzlet, de még így is egy csekély összeg hiányzott az orvosság árához.  A lány nagy elánnal haladt a szomszédos borbély üzlet felé, ám amikor belépett, megremegett a térde.

- Légy bátor Lídia!- biztatta magát.

Azzal összeszorított foggal beült a nagy székbe és bátran, bár fájó szívvel tűrte, ahogyan lenyisszantják hosszú fürtjeit. Miután összeszedte a maradék rávalót, a patikushoz sietett az életmentő orvosságért. Negyed óra se telt bele, s már a kocsin is termett a kedves inas úr mellett.

- Teringettét!  Hát magácskának hova tűnt a gyönyörű lófarka?- kérdezte a férfi megrökönyödve.

Haza felé döcögve a lány elmesélte, hogy nem volt elegendő a pénz a gyógyszerre, így kénytelen volt eladni ruháján kívül szépen fénylő haját is. Az inas büszkén hajtott a jócselekedetet hallva, ám egy csöppnyi félsz is beléférkőzött, mi lesz majd este, ha a szülők megérkeznek. Félhomály volt már, amikor Bíborfalva határába értek. Így nem láthatta jól őket senki, ahogy a Berek viskó kapujánál megálltak. Az apró ablakokon át csupa szomorú, vigasztalhatatlan embert láttak, akiknek majd a szívük szakadt Berek Piriért. Főleg édesanyja arcát áztatták a könnyek. Bárhogyan törte a fejét, fogalma sem volt hol tudnának oly sok pénzre szert tenni, hogy megmenthessék gyermekük életét.

Lidi így nem is húzta az időt. Óvatosan benyúlt  a kerítés rácsán, s gondosan  a kapu szélére helyezte az üvegcsét egy hókupac tetejére. Becsengetett, majd inasával együtt a hintóhoz sietett. Már hűlt helye volt a két jótevőnek, amikor a gondterhelt Berek úr a kapuhoz ballagott. Nem látott senki emberfiát a környéken, ám a hókupacon sötétlő kis tárgyra egyből felfigyelt. Kikerekedett szemmel vizsgálta, hogy ez valóban az a gyógyszer-e, amiért minden este imára fonták a kezüket.  Nem hitt a szemének. Felkapta az orvosságot, és berohant vele a házba. Felesége sírva fakadt az örömtől és egyből vitte is a kanalat a kislány szobájába, hogy beadhassa neki az életet jelentő csodaszert. Egész este figyelték, hátha visszajön a titokzatos személy, akinek így megesett a szíve rajtuk. Lesték, csak lesték, de egy teremtett lélek nem volt az utcában. Kezdték azt hinni, hogy valóban az ima ereje segített és egy láthatatlan angyal hozta a gyógyulást. Ez a pletyka hamarosan az egész faluban szárnyra kapott.

A kis Lídia viszont nem repdesett örömében. Csak úgy patakzott a könny az arcán. Szülei meglátván a kislány haját éktelen haragra gerjedtek, nem is beszélve arról, hogy mennyire elöntötte őket a düh, amikor fény derült a délutáni fogócskára, szegényekkel való szóba elegyedésre és az új barátokra. Gyermeküket egy hét szobafogságra ítélték.

- Bár a nagyságos úrék jöttek a jótékonysági fogadásról, ennek a kis hölgynek előbb ott lett volna a helye!- dörmögte az orra alatt az öreg inas a kalapját véve.

Dudás úr összevonta a szemöldökét, majd meredten nézett maga elé. Nem értette, hogy fajulhattak idáig a dolgok. Gyermeke még sosem hazudott neki. S az a felelőtlen viselkedés, hogy egymaga a városba kocsizik egy szolgával, roppant mód felzaklatta. A Dudás szülők egész éjjel a hihetetlen esetről diskuráltak, de lányuk iránt érzett haragjuk hamar elillant. Nem is bosszúság volt  a szigorú döntésük mögött, mint inkább ijedség.  Be kellett látniuk, hogy kislányukból egyre érettebb nagylány lesz, aki a szíve hangját követi. S ebben jól tudták, hogy mindketten példát vehetnének róla. Másnap beszéltek is a kisasszony fejével, aki megfogadta, hogy ezentúl nem titkolózik szülei előtt. A Dudás família kavalkádos estéjével ellenben a Berek- házban újra felütötte fejét a jókedv, a bizakodás és a hála, mert Piri magas láza már reggelre csillapodni látszott. Nem is beszélve az azt követő napokról. Kis idő elteltével a beteg kislány úgy felépült, hogy már együtt falatozott testvéreivel. Újra játszott és visszatért a régi, dudolászós kedve is. Lesoványodott kis testét meleg pulóverekbe és kabátba bugyolálta Gizi néni, úgy indultak el a karácsonyi koncertre, amit annyira várt. Testvérei gyűrűjében lassan haladt a még gyenge kislány, de boldog volt, hogy megint viszontláthatja társait. A templom előtt várakoztak hű barátai, akik már nagyon hiányolták. Éppen e percben érkezett meg a Dudás család hintaja, amiről szélsebesen lepattanva rohant a kis beteg felé Lidi. Örömükben majd két percig ölelte egymást a két kislány. A gyerekek azt sem tudták, hogy melyikükre nézzenek. Nem győztek betelni a rég nem látott Pirivel, Lidire viszont érdekes pillantások kíséretében szórták a kérdéseket:

- Hova lett a szép hajad?  Hát a csodás párizsi ruhádat hol hagytad?- érdeklődtek kíváncsian. Nem voltak hozzászokva, hogy a kis úrihölgyet ilyen szegényesnek lássák. Elveszett ékes tincsei nélkül majdnem úgy festett mint egy lelencgyerek.
- Egyszer egy barátom azt mondta, hogy hosszabb a hajam a Mikulás szakállánál. Így pénzre váltottam, ahogy tanácsolta. De cukorkák helyett én barátságot vettem rajta!- kacsintott Lidi Lajtos Tibire.  

Majd beszámolt részletesen az elmúlt napok kálváriájáról, és arról, hogy miként egyeztek bele szülei, hogy hetente egyszer náluk is játszhasson az egész gyerekhad. Piri hálás tekintettel fogta meg barátnője kezét, úgy léptek be a templom kapuján. A gyerekek rögvest elújságolták a nagy hírt a családtagoknak, akik a koncert kezdetéig Dudás Lídia változásáról duruzsoltak. A nyitó dalt pont ő adta elő, de immáron nem zongorán, hanem lágyan csilingelő énekhangján. A falu népe áhítattal hallgatta a meseszép muzsikát, aminek dallama úgy fonta körül a közönséget mint egy puha takaró. A kis Piri szemébe könny szökött, így csak fátyolosan látta igaz barátját.

Az egykor fennhordott orrú lány ezúttal egyszerű ruhában, kurta hajjal dalolt, de szeme csillogott a boldogságtól és az arcán mosoly pihent. Így mindenki számára bebizonyosodott azon az estén, hogy a szépség valóban belülről fakad. Hogy hosszú hajjal vagy sem,azt nem tudom, de a két kis barátnő azóta is együtt énekel, ha meg nem halt.