Lulu históriája egy régebbi történet, de attól még éppoly mesébe illően igaz.
...az élet írta,én csak papírra vetettem...
A történet kezdete némileg homályban vész, hogy ki is adta...és honnan is...került Lulu hozzánk, de ami biztos: egyik szép tavaszi délután a férjem vele együtt jött haza....
Azon a délutánon, a konyhai asztalon vasalgattam a férjem flanel ingeit, és közben Bánk áriáját dúdolgattam magamban. Ott tartottam éppen, hogy „...sajgó sebét felejti Bánk, zokog, de szolgálja népe szent javát...", amikor valaki egy pillanatra megnyomta a bejárati csengőt. Olyan halvány csengetés volt, hogy először azt hittem csak képzelődöm. Aztán megszólalt újra a csengő, de most már erőteljesebben. Inggel az egyik kezemben odalépem és kinyitottam az ajtót. - Hát te meg miért csenge... - a mondatot már nem tudtam befejezni, mert megláttam az ölében Lulut, és ahogy a jobb mutatóujját a cicus mancsán tartva éppen a csengőt készültek újra megnyomni.
- De hát én nem is csengettem - mondta - hanem valaki más - és eközben az arcára széles mosoly húzódott.
Belenéztem a szemébe és szinte halottam a fejemben a gondolatait: „Tudom, hogy imádni fogod." Abban a pillanatban átjárt valami meleg bizsergés, mintha egy láthatatlan angyal ült volna le a vállunkra.
- Hát jó, akkor engedjük be a vendéget. Ahogy a bundáját elnézem, nagyon hosszú útja lehetett.
Az, hogy honnan is....és ki is adta....vagy hozta....és hogy miért...és ki vette észre....meg ott tekergett...
- Szóval elcsórtad!....Elcsórtad? - kérdeztem a magyarázkodás hallatán még kikerekedett szemekkel és nyitott szájjal.
- Hát....hát igen - mondta.
Nem tudott és nem is akart hazudni.
- De hát nézz rá - mondta - az a gyönyörű bundája hogy néz ki. Csapzott, de az a legkevesebb. Mindenhol öklömnyi csomókban van összeállva
- Ha nem tudnád - rázta meg magát, hogy lenyelje a szomorúságát - ez egy perzsa macska álruhában.
- Valóban? És ki adta rá az álruhát? - kérdeztem.
- Nem igazán érdekel - mondta - én meg vagyok róla győződve, hogy elszökött otthonról, és hogy ne ismerjék fel, álruhát öltött.
- Hát, ha jobban meggondolom - néztem a cicust tűnődve - ezt az álruháját már biztosan sokan ismerhetik....kellene neki egy igazi, hogy teljes legyen az inkognitója.
- Ugye tudod, hogy nagyon lassan fog elkészülni az az új ruha? - kérdeztem.
- Igen, tudom - mondta - de majd mi ketten megoldjuk.
- Hát persze - válaszoltam - és a cicus felé nyúltam, hogy megsimogassam. De igazából csak a feje búbját és a farka hegyét tudtam volna, mert min-denhol csomókban volt összeállva a szőre.
- És hogy szólíthatom a hölgyet? - kérdeztem, mert biztosra vettem, hogy már neve is van: tudtam, hogy ő már rég befogadta a szívébe.
- Lulu - mondta - és óvatosan fölemelte, megsimogatta a cicus fejét, aki a fáradtságtól elgyengülve, félig lecsukott szemekkel kuporgott mellette az ágyon.
- Hagyjuk aludni ezt a kis vándort - mondtam hangosan -, de ahogy összenéztünk, láttam a szemében, hogy az ő szíve is összeszorul.
Mindketten egyre gondoltunk, de nem mondtuk ki hangosan, nehogy meghallja. Ő nem tudta, hogy milyen szörnyen rosszul sikerült ez az álruha.
Amilyen csúfondárosan elbántak ezzel a gyönyörű és méltóságteljes macskával, szánakozhattunk volna rajta, de nem ezt tettük. Mi már akkor is gyönyörűnek láttuk őt, olyannak, amilyenné később vált.
És hogy mekkorát változott az élete....
Eltelt egy hónap. Lulu kezdte belakni a lakást. Mindent alaposan megvizsgált, beleértve minket is. Amikor valami szokatlan dolgot látott leült, hátra húzta a fejét és hitetlenkedve nézett. Az egyik kedvenc helye az erkély ajtó előtt volt - órákig nézelődött ott.
A másik a kanapé karfája, ahol úgy helyezkedett el, hogy a háttámla felé mindig lelógatta a két oldalsó lábát. Ha éppen oda akartatunk leülni, azt mindig magánlaksértésnek vette. Nyavintott egyet és sértődötten távozott, úgy, hogy közben mérgesen vissza-visszanézett.
A férjemet nagyon szerette - nem véletlenül - mindig együtt tévéztek, ha ő főzött a konyhaszékről figyelte. Hát persze, hogy kapott mindig valamit. Sőt, az oktatása is elkezdődött: szerintem már kívülről fújta az összes receptet, tudta, hogy ki kicsoda a sportban és hány érmet nyert.
Mondogatta is a párom gyakran: „ Na, most már két hódolóm is van, az egyik éjjelre, a másik nappalra."
Lulu kísérgette a lakásban. Volt amikor „ együtt" zuhanyoztak. De ez még semmi. Reggel ő ébresztette, óra sem kellett. Ráfeküdt a mellkasára és dorombolt neki, amíg magához nem tért. Aztán együtt elköltötték a reggelit.
Az egyik reggel arra mentem ki a konyhába, hogy a férjem ollóval az egyik kezében éppen hadonászik, és fennhangon előadást tart az asztal közepén ücsörgő Lulunak.
- Tudod Lulu én annyira megkedveltelek, hogy elhatároztam királylányt varázsolok belőled - mondta éppen. Nem mintha nem lennél szép, de azt szeretném, hogy egy új, csodaszép ruhád legyen. Ez a varázs-pálcám - mozgatta meg körkörösen lengetve az ollót.
Nézd milyen csillogó! - mondta. Lulu pedig tágra nyílt szemekkel és imbolygó fejjel követte minden mozdulatát.
Megilletődve néztem őket. Shakespeare jutott az eszembe: „..és amikor megszületett, egy csillag valahol fölnevetett..."
- Hát ti mit csináltok itt ketten? - kérdeztem halkan.
- Aó... - fordult felém kissé meglepetten - tudod, mivel már elnyertem a bizalmát, most úgy gondoltam, hogy szeretnék méltó lenni rá. Éppen a varázslói képességeimet ecseteltem neki.
- Délután, ha megjöttem, varázsolunk - mondta - és úgy, hogy Lulu ne lássa, rám kacsintott.
- Hát, jó! - mondtam - akkor addig kitalálok valamit, amivel el tudjuk bolondítani.
Délutánra elkészült az új cicagombolyag, és már javában játszottunk. Gondoltam, egy kicsit lefárasztom, hogy ne a „ varázs-pálca „ után kapkodjon, de igazából erre semmi szükség nem volt. Lulu királylány imádta, ha a nyakát és a hasát simogattuk. Igaz, tízpercenként megunta és mennie kellett egy kört.
De azért haladtunk. A gombolyag és a simogatás is bevált, és közben varázsigéket is mormolgattunk: Lulu szép...Lulu gyönyörű...hopp, ezt a kicsit itt még lenyisszantjuk....
Mire végeztünk körbe jártuk az egész lakást, mindenhol meg-megállva és varázsolva picinykét. Az utolsó körnél Lulu már szembe fordult velünk és erőteljes farkcsóválás közepette megsemmisítően nézett ránk, mintha azt akarta volna mondani, hogy „ Most már elég!" Megadóan visszavonultunk, ő pedig ezt látva megfordult és méltóságteljesen elvonult a nappali irányába.
Lassan felálltunk és nagyon óvatosan egymásra néztünk, közben figyelve a másik arckifejezését.
- Szüz anyám! - sziszegtem halkan a fogaim között, és a következő pillanatban már összeszorított szájjal pislogtam a férjemre.
- Ez már nem perzsa, csak „per.." - motyogta, mert közben őt is a nevetés fojtogatta.
A látvány nem mindennapi volt, az egyszer biztos: adott volt egy szép nagy cicafej, a két füle közt hátul egy jókora összegubancolódott szőrcsomóval.
Korona?
Aztán egy teljesen szőrtelen cicanyak. Eddig a pontig úgy nézett ki, mint egy oroszlán - leszámítva azt a koronának titulált pom-pom labdát a fején.
Innentől kezdve viszont nem igazán tudtuk mihez hasonlítani. Olyan volt a teste, mint egy rosszul megnyírt birkáé, aminek szőrösek a lábai. A farka pedig...hát nem is tudom. Ilyet még nem látott egyikünk sem. Mintha apró kis szőrlabdacsokkal lett volna teleragasztgatva.
Oroszlán - birka - farka - macska.
Még két hét kellett hozzá, mire sikerült levarázsolni róla minden olyan szőrcsomót, amit már nem lehetett kifésülni. A többi meg, hát...olyan volt amilyen. De hála az égnek a halat szerette.
Belecsempésztünk mindenféle vitaminokat, így szépen lassan kezdett elővarázsolódni az a bizonyos beígért új ruha.
A nyár gyorsan eltelt, már egyre több felhő volt az égen, és mi meghívást kaptunk a barátainktól egy nyárbúcsúztató partira.
Két napra utaztunk és Lulut is vittük magunkkal, nem véletlenül.
Éppen a látványban gyönyörködtünk a szép nagy teraszon ücsörögve, és egy kellemes pohár tájbort kortyolgatva, amikor Lulu odasétált hozzánk, és egy kecses ugrással az asztal körüli székek egyikén landolt.
Végig nézett rajtunk, majd kényelmesen elhelyezkedett és hallgatta az eszmecserét, amit a borászkodás rejtelmeiről folytattunk.
Élveztük a nyugalmat, a csöndet, a természet közelsége sugallta békességet és erőt, egymás társaságát, és igyekeztünk feltöltekezni mindezzel.
Egyszer csak fékek csikorgása zavarta meg ezt az idillt, és egy öt év körüli kislány szaladt felénk a ház sarkánál felbukkanva.
- Rózi néni, Rózi néni - vetette magát vendéglátónk feleségének az ölébe.
- Nahát - mondta Rózi - nem is tudtam, hogy te is meglátogatsz minket.
- A Papi azt mondta, hogy el kell jönnöm, mert lesz itt valaki, aki szeretne velem találkozni - mondta izgalommal.
- Hát persze csillagom - válaszolta Rózi gyönyörködve.
Közben Csepke lassan megfordult, hogy megvizsgálja ki is lehet az, aki őt annyira látni szerette volna.
A szeme körbejárt rajtunk, majd megállapodott Lulun.
Szó nélkül odasétált hozzá és elgondolkodva nézte felváltva a kezében lévő plüss cicát és Lulut.
- Nahát - mondta - ez egy igazi cica, és mégis olyan, mint Szerafin .- mutatta felénk a kezében lévő, kissé már elnyűtt plüss figurát.
- Őt is Szerafinnak hívják? - kérdezte mindannyiunktól.
- Nem Csepke. Ő Lulu - válaszolt neki Rózi.
- Lulu - ízlelgette a szót, és közben megsimogatta a cicus fejét.
- Nézd Papi milyen szép cica! Majdnem olyan, mint Szerafin! - szaladt a nagyapja elé.
- Á, tehát te vagy Lulu - mondta Papi. No mit szólsz hozzá Csepke?- kérdezte.
- Szép cica! Ő itt lakik? - kérdezte.
- Nem Csepke, Ő is vendég, mint mi, és azért jött ide, hogy veled találkozzon - válaszolta a nagyapja.
- És miért akart velem találkozni? - nézett kérdőn rá Csepke.
- Hát hogy megkérdezzen téged, mit szólnál, ha odaköltözne hozzánk válaszolta.
- Miért akar hozzánk költözni? Nincs hol laknia? - kérdezte csodálkozva.
- Igen Csepke, ez így van - és azért is, mert szeretne tartozni valakihez, aki gondját viseli, és akit szerethet.
- És engem választott? - ragyogott fel Csepke arca.
- Igen - nézett rá szeretetteljes mosollyal a nagyapja.
Csepke is úgy akarta. Ahogy teltek az évek, egyre jobban összenőttek ők ketten. Nagyon szerették egymást. Lulu bundája teljesen rendbe jött, igazi hercegnő lett belőle: egy gyönyörű teknőctarka perzsa macska.
Mi pedig igazán jó szívvel adtuk oda és örültünk annak, hogy Lulunak a gyenge kezdés után végül is „ bejött az élet".