Évszám
2009
Körmönc boldog volt. Enyhe szellő borzolta a szőrét, a levegőben csupa ismerős, borzongatóan édes illat, és mintha minden zeg-zugban ezernyi madár dalolt volna. Végre megérkezett az igazi, selymesen simogató, meleg tavasz.
Körmönc borzasztóan szenvedett a téltől. Utálta a hideget, utálta, hogy szétfagy a tappancsa sétálás közben, utálta a kíméletlenül a bundája alá furakodó, jeges szelet, a zárt ajtót, a zárt ablakokat, hogy folyton várnia vagy könyörögnie kell, ha be akar menni a meleg szobába, vagy végső szükségében ki az udvarra. Körmönc a kora tavaszt is utálta, mert az majdnem olyan volt, mint a tél, továbbfejlesztve az utolsó utálatos pillanatok türelmetlenségével.
De most már biztosan vége mindkettőnek, és bár mondják, hogy tél lesz jövőre is, azért sose lehet tudni, talán mégis minden meggondolja magát, és jövőre elmarad. Körmönc különben se szomorította magát soha távoli, esetleges rossz dolgok gondolatával. Körmönc tehát boldog volt, úszott a boldogságban, sőt repkedett a boldogságtól, már amennyiben persze egy macskával kapcsolatban boldog úszkálásról vagy repkedésről lehet beszélni.
Vidáman kutyagolt – bár esetében inkább macskagolásról beszélhetnénk – a kertben, szagolgatta a fűszálakat, beleszippantott a tavaszi virágok kelyhébe, futólag rácsattogtatta a fogát néhány, az ághegyen tollászkodó cinkére, aztán végigfeküdt egy napsütötte avarcsomón.
Néhány percnyi napozás után azonban hirtelen felkapta a fejét és felugrott. No, mi történhetett? Talán egy kutya kószált arra? Vagy egy tréfás kedvű szajkó túl jól utánozta a kutyaugatást? Nem, nem, Körmönc kedves gazdáját, Esztit vette észre. Odaügetett hozzá, nem túl gyorsan, persze, nehogy elbízza magát a gazdi. Végigsétáltak a kerten, Eszti kihúzott néhány gazt, elgyönyörködött a friss növényekben, és szedett egy csokor nárciszt. Körmönc mindvégig a lába mellett sündörgött, mert annál jobban aztán már semmit sem szeretett, mint amikor szép időben Esztit kísérhette a kertben.
Eszti végül visszament a házba, Körmönc pedig újra elnyúlt az avarhalmon, de megint csak néhány percig pihenhetett nyugodtan. Egy szemtelen tollpihe szállt az orrára. Vagyis a tollpihe persze nem volt szemtelen, na de a gazdája! Ahogy Körmönc trüsszentve felnézett, egy cinkét látott meg pont a feje fölött az ágon tollászkodni.
- Tudnék, tudnék, de nem akarok. Különben se vakarózom, azt az olyan igénytelen macskák csinálják, mint te.
- Kit nevezel te igénytelennek? – hördült fel Körmönc. Egész életében büszke volt szépen gondozott, dús, fekete bundájára. Az a néhány fehér szál igazán nem számít, különben is, csak jobban kiemeli a többi feketeségét.
- Téged nevezlek igénytelennek. Egész életedben nem csinálsz semmit, csak eszel, alszol, téblábolsz a kertben meg mosakszol.
- De hát minden macska ezt csinálja! – csodálkozott el Körmönc. – Vagyis mások fognak egeret meg madarat is. De nem hiszem, hogy komolyan haragszol, amiért nem akarlak megenni.
- Nos, nem, azt tényleg nem kívánom… - bizonytalanodott el egy pillanatra a cinke. Gyorsan ellenőrizte, elég magasan van-e az ág, és toppantott néhányat nem túl feltűnően, a szilárdságot ellenőrizendő. Minden rendben volt, hát megnyugodva folytatta: - Persze az én érdekeim nem mentik a te tohonyaságodat, de most nem erről van szó. A lényeg, hogy megelégszel ezzel a pár fűcsomóval meg a hízelgésedért jutalmul odavetett falatokkal.
- Ne szóld le a kertünket! És te is hízelegsz a kajáért. Láttam, hogy énekeltél a terasz rácsán, amikor vártad, hogy Eszti föltöltse a madáretetőt.
- Nos, meglehet, hogy énekelgettem némileg – pirult el a tolla alatt a cinke. – De én természetesen nem hízelegtem, hanem kimutattam a hálámat.
- Én is azt szoktam csinálni, amikor dorombolok.
- Persze, talán csakugyan így van, de akkor is igazam van. Te nem csinálsz semmi hasznosat és nem látsz semmi érdekeset. Vegyél például engem – igyekezett a szó eleji v-t jól kihangsúlyozni a félreértések elkerülése végett. – Én összeszedem a kártékony kukacokat, tehát hasznos vagyok. Te azonban ugyan mi hasznosat csinálsz?
- Én… hát… én… melegítem Julis mama térdét, amikor hideg van!
- Ennyi? – kacagott a cinke. Meg kell jegyezni, döbbenetesen csúnya, éles kacagás volt ez egy ilyen aranyos, pici, puha madártól. – Ha nem lennél, csak egy ingyenélővel lenne kevesebb!
Körmönc megsemmisülten hallgatott. Szeretett volna mondani valamit, megvédeni magát, de nem jutott semmi az eszébe. A cinke az ellenvetések hiányától felbuzdulva folytatta:
- És persze szánalmasan unalmas is az életed. Én egész életemben szárnyalok, látok ezer vidéket, ezer szép kertet, és persze ezer macskát is, sajnos, de ez nem számít. Röpködök a szélben, és nem törődök a viharral! – Ez a gondolatsor egy picikét sántított, mert őszintén szólva sose hagyta el még a környéket, viharban pedig utált repülni, de hát Körmönc úgyse tudott erről. Meg is illetődött szegény ilyen kalandos élet hallatán. No, de nem azért volt ő Körmönc, hogy csak úgy meghajtsa a fejét egy jöttment, ugribugri cinke előtt. Összeszedte maradék lelkierejét, és igyekezett foghegyről beszélni, miközben elegánsan a házhoz vonult:
- Te csak itt beszélsz mindenféle ostobaságot. Nekem nem kell bizonyítani neked semmit, úgysincs igazad, ezt minden épeszű meg féleszű meg akár negyedeszű is tudja. Még a tizedeszűek is. Lehet, hogy az egészen eszetlenek is, csak te nem, mert neked annyi eszed sincs. Én most bemegyek, te meg vakarózz egyedül!
Körmönc eleganciájából sokat elvett a cinke vihogása, de meg kell hagyni, derekasan igyekezett. Hanem a cinke szavai nem hagyták nyugodni. Tényleg, miért is él ő? Tényleg nincs semmi haszna az életének? Tényleg csak egy ingyenélő? Egészen elkeseredett, még a friss ételt is otthagyta. Néhány percig, mert aztán rájött, hogy az éhezéstől még nem lesz hasznos, úgyis kimerték már neki az adagot. Még pedig milyen finom adagot. Jófajta pörkölt, nokedlivel. Csak úgy csúszott a torkán! Aztán észbe kapott, és az élvezeteket félretéve merengett tovább a létezésről.
Valami hasznosat kéne csinálnia. Valami igazán hasznosat. Valami nagyon-nagyon hasznosat. Nem jutott eszébe semmi. Folytatni kéne a nokedlit, talán az ad valami ötletet.
Ez finom volt, de nem jutott eszébe semmi. Kinyalogatta az utolsó molekulákat is a tálból.
Ez az! Besegít a mosogatásba! Itt úgyis mindenki annyira utál mosogatni! Felugrott a mosogató mellett sorakozó edényekhez. Melyikkel is kezdje? Talán a pörköltes lábassal, hátha csak egy edénnyel tud most végezni. Jó sokat hagytak benne…
- Sicc le onnét, de rögtön! – kiabált Klára, ahogy a torkán kifért. – Büdös macska, hát neked semmi sem elég? Eszter! A macskád a pörköltet zabálja! Egy percre hagyom csak itt, hát nem nekiáll! Neveld meg, mert ha én nevelem, azt nem fogja szeretni!
- Körmönc! Hát szabad ilyet? Hát nem kaptál eleget? – De Eszti szava messze elmaradt Körmönc mögött, aki rémülten rohant be az egyik ágy alá. Ennyit a mosogatásról. Hát honnan tudhatta volna, hogy az nem koszos lábos, hanem pörköltmaradék?
Ez a mosogatás nem jön össze, valami mást kell találni. De előtte feltétlenül szundítani kell, ilyen izgalomban nem lehet világosan gondolkodni.
Félóra múlva nagy ásítozással, a tagjait egyengetve mászott elő az ágy alól. Az alvás megvolt, most már csak az ötlet hiányzik. Tűnődve nézett körül. Megakadt a szeme a vasalásra váró ruhákon. Ez igen! Ez már testhezálló feladat! Rájuk fekszik, és amíg egy újabbat szunyókál, a ruhák szépen kisimulnak. Már csak be kell tenni őket a szekrénybe.
De nem lehetett sokáig hasznos. Épp csak elhelyezkedett a halom tetején, amikor Klára betoppant a szobába.
- Hát ez nem lehet igaz! Most meg a tiszta ruhát mocskolja össze! Eszter! Vidd innen a macskádat!
A felszólítás teljesen felesleges volt, mert Körmönc, az üvöltéstől megrémülve nyílsebesen rohant ki az ajtón. Valami nem stimmel ezzel a hasznos léttel. Vagy csak a házban nem tud hasznos lenni. Itt a kertben kéne találni valami munkát, végül is a cinke is a fákról szedi össze a kukacot. Ó, igen, a cinke! Körmönc körülsandított, nem látja-e valahol. Sehol. Biztos elrepült a szelek szárnyán. Szerencsére nem hallotta és látta dicstelen kivonulását.
Rosszkedvűen ténfergett a kertben, bele is rúgott néhány kisebb göröngybe. Mit csinálhatna? Odaténfergett a gazoló Julis mamához. Hát persze! Segíthetne neki gazolni!
Buzgón neki is állt kikapargatni a gyomokat. Pontosabban, amit gyomnak vélt, mert rövid idő múlva Julis mama is szirénázni kezdett:
- Sicc innen, te büdös macska! Eszter! Neveld meg végre a macskádat, mert a seprűvel tanítom jómodorra! Akárhol kaparhatna, de ez a gonosz állat pont a palántákat teszi tönkre! Nesze neked! Tanuld meg végre, hogy békén kell hagyni a palántákat! – És hozzávágott egy göröngyöt a menekülő Körmönchöz.
Most aztán igazán elkeseredett szegény Körmönc! Ő igazán mindent megpróbált, a szunyókálóidejét is feláldozta, de ezek nem örülnek semminek. Biztos utálják is, hogy ilyen haszontalan. Lehet, hogy már régóta csak azt várják, hogy végre elmenjen. Hát jó, elmegy!
Nekibúsulva mászott ki a kapu alatt az utcára. Némi tépelődés után jobbra fordult, mert arrafelé kevesebb volt a kutya, és kutyák nélkül világgá menni is kellemesebb. Persze az a pár kutya észrevette, hangos ugatás kísérte hát világgá menetelét.
Jaj, nem köszönt el Esztitől! Á, mindegy is, biztos Eszti is utálja, csak nem akarta eddig megmondani. Mégiscsak igaza volt annak az ostoba cinkének, teljesen haszontalan az élete. Semmit sem tud segíteni az embereknek.
Hát akkor most világot lát! Úgyis azt mondta az a cinke, hogy a világlátottság is valami…
Ment, ment kitartóan, hiába csábította a szundikálás gondolata, és erősen nézett jobbra-balra, nehogy elmulasszon valamit a világnézésből. Hát itt nincs valami nagy néznivaló világ. Az utcának ez a fele is pont olyan, mint a másik fele. Talán ha továbbmegy, majd lát valamit, okosodik valamitől.
A következő utca sem volt különösebben érdekes, pedig Körmönc szeme már majd kiesett, annyira figyelt. Aztán a hatodik utca végén kiért a faluból. Rettentő fáradtnak érezte már magát, de erőt merített a gondolatból, hogy most végre lát valami nagyszerűt. Hát nagyot, azt látott, de nagyszerűt… Mert egy hatalmas kutya rohant felé! No, hát Körmönc szeméből egy pillanat alatt kiment az álmosság, tagjaiból a fáradtság, gondolataiból a világlátás, futott, ahogy bírt a szélső házhoz! Szerencsére befért a kerítés alatt.
Hű, ezt megúszta – pihegett. Dehogy úszta meg! A kerítésen belül is egy hatalmas, csattogó fogú kutya! Futás, föl a fára, onnan át a szomszéd kertbe! Aúú! Meghúzódott az egyik lába az ugrástól. Hogy lehet ilyen ügyetlen! Dühösen sziszegve kémlelt körül, nem akarja-e megint megenni valami. Hát ez a világlátás tiszta bolondság! A világ tele van rémes kutyákkal! Körmöncnek elege lett a világból. Ráadásul sötétedik, és azt sem tudja, hol van. Otthon bezzeg minden avarcsomót, bokoralját ismer, tudja, merre bújjon, ha jön valami veszedelem, és melyik szomszéd macskájától lehet elcsenni egy kis ételt. De itt… Sehol egy kitett tál, és a pörköltből olyan, de olyan kevés maradt a pocakjában… Reménytelenül kódorgott a kertek labirintusában, folyton fülelve, nem akarja-e megtámadni valami. Ennivalót nem talált sehol, de végül megállapodott egy orgonabokor-csoport tövében. Kutyaszagot nem érzett, mozgást nem hallott, nem látott, ledőlt hát, és elaludt.
Az otthonáról álmodott: azokról a szép időkről, amikor még szerették, és ő volt a kis kedvenc. Álmában hatalmas adag pörköltet kapott, és megsimogatták, hogy egye csak jóízűen. Ette is. Aztán azt álmodta, hogy alszik a kedvenc avarcsomóján, aztán Esztit kíséri a kertben, aztán egy egeret üldöz, egészen a szomszéd kertjéig. Gyönyörű álom volt, de csak álom, ahogy erre hajnalban keserűen ráeszmélt. Elgémberedtek a tagjai a hidegtől, mert akármilyen kellemes idő is volt már nappal, éjjel azért rendesen lehűlt. Bezzeg otthon a fotelben aludt volna! Haza is kéne menni, mert ez a világlátás szörnyű.
De merre van a haza? Ez bizony fogós kérdés. Amikor jött, annyira a világlátásra figyelt, hogy nem nézte, mi volt az útvonal. Tűnődve forgatta a fejét. Fogalma sem volt, de az egyik irány mintha kicsit kedvezőbbnek tűnt volna a többinél, elindult hát arra. Óvatosan ment, kerítéstől kerítésig, mindig minden veszélyre ügyelve. Nem szívesen ismerte be, de a tegnapi kaland óta mintha megcsappant volna a bátorsága. Mekkora kutyák voltak! Hát ennyi haszna már volt a világlátásnak: most már tudja, hogy tényleg vannak óriáskutyák, nemcsak az öreg macskák ijesztegetik velük a kiscicákat. Tegnap nem volt ideje rendesen megnézni őket menekülés közben, de így visszatekintve határozottan úgy tűnt, hogy vörösen izzott mindkét kutya szeme. És mintha lángok is jöttek volna a szájukból. Bár el kellett ismernie, hogy ez utóbbiakban nem egészen biztos.
Az egyik kertben aztán találkozott egy macskával. Az éppen a reggelijét ette a teraszon. Körmöncnek a szíve is belesajdult a látványba. A macska, amikor észrevette, dühösen fújt rá.
- Tűnj innen, te csóró! Ne merj közelebb jönni! Széttéplek, ha idejössz! Én vagyok a környék bajnoka! Egymás után ötször nyertem meg az izomköteg-versenyt!
- Az meg mi? – bámult el Körmönc. Sose hallott ilyenről. A másik macska ettől még magabiztosabbnak tűnt.
- A helyi menők versenye. Meg a körömélező-versenyt is én nyertem meg, meg a kutyaüldöző-versenyt, meg a…
- Te kutyákat is üldöztél? – rettentő tisztelet ébredt Körmöncben. Pláne, ahogy a tegnapi kutyákra gondolt. Sosem gondolta volna, hogy van olyan macska, aki ezeket megkergeti…
- Minden versenyt én nyertem meg, és széttéplek, ha a kajámhoz közelítesz.
- Jól van, nem közelítek. De mondd csak: te miért élsz?
- Mi?
- Miért élsz? Mitől vagy hasznos?
- Micsoda ostoba kérdés. Azért élek, mert… mert csak! Neked ehhez nincs semmi közöd!
- De csinálsz valami hasznosat?
- Persze, egereket fogok meg patkányokat, te puhány.
- Jó, azt én is fogtam régen, de most már mind elköltözött, nincs egy se. És ha tőled is elköltözne mind, akkor mi hasznosat csinálnál?
- Hát én… hát én… Jaj, hagyj ezekkel az ostoba kérdésekkel! Reggelizek! Ehhez nekem nincs idegzetem, amíg éhes vagyok!
- És ha jóllaksz?
- Akkor se!
- Adnál egy kicsit a reggelidből? Tudod…
- Még mit nem! Tűnj el innen! Én nyertem a…
- Tudom, tudom, megyek már!
Micsoda mogorva macska! De ettől sem tudta meg, miért is érdemes élni egy macskának, ha már minden egér elköltözött a környékről. Éhesen ődöngött tovább, amerre az otthonát sejtette. Néhány kert múlva találkozott egy fehér perzsamacskával. Sajnos ételt nem látott sehol.
- Szia! Én Körmönc vagyok. Te miért élsz?
- Én Hófehérke vagyok, és azért, mert… Milyen ostoba kérdés! Mindig ilyen ostobaságokat beszélsz?
- Én csak… csak szerettem volna tudni, hogy csinálsz-e valami hasznosat.
- Jaj, kérlek, nekem nem kell semmiféle hasznos dolgot csinálni. Én szép vagyok. Ötször nyertem meg a macskaszépségversenyt. A gazdám a polcon tartja a díjaimat, és ahányszor rájuk néz, megsimogat.
- Én nem nyertem szépségversenyt.
- Hát, ne is haragudj, de ezen cseppet sem csodálkozom.
- Nem is vittek oda soha.
- Nem akartak lebőgni… Persze – sajnálta meg egy kicsit, egy egészen kicsit Körmöncöt – azért nem vagy olyan csúnya. Csak hát… hogy is mondjam: kevésbé szép vagy, mint ahogy az kívánatos lenne.
Körmöncöt ez elszomorította. Mindig tetszett neki a szép fekete bundája, sose gondolta, hogy nem elég szép. Azt se gondolta eddig, hogy szépnek kéne lennie. Elköszönt hát a perzsától, és folytatta útját.
Találkozott még néhány macskával, de velük se jutott semmire. Ennivalót se adtak, és nem is értették Körmönc kérdését. A legtöbben kinevették. Mások furcsának tartották, és csak bámultak rá. És volt néhány, aki gyanakodott, hogy így akarja kicsalni az ételt, bár ez már igazán nyakatekert gondolat volt. Ment hát Körmönc, amerre a szíve vezette, tanácstalanul, éhesen, leverten.
Aztán egyszerre hevesebben kezdett verni a szíve. Nem tudta volna megmondani, miért, hogyan, de biztosan érezte, hogy nagyon-nagyon közel van! Felgyorsította a lépteit, és megfogadta, hogy ha tényleg hazaér, igyekszik nagyon-nagyon keveset enni, ha már egyszer hasznossá nem tudja tenni magát. És majd igyekszik nem annyira élvezni a délutáni szunyókálásokat.
Már csak néhány lépés… És itt a kerítésük! Bemászott alatta, és boldogan nézett körül az ismerős kertben, végigsimogatta a szeme az ismerős házat, az ismerős bokrokat. Aztán észrevette Esztit, ahogy szomorúan bámul maga elé a kertben. Odarohant hozzá, a lábához simult, ahogy a régi szép időkben. Eszti arcáról azonnal eltűnt a szomorúság, boldogan ragyogva felkapta, magához szorította Körmöncöt, és kiabálva szaladt be vele a házba:
- Itt van! Hazajött!
Julis mama és Klára kirohant a házból, ott simogatták-vakargatták Körmöncöt, ahol érték.
- Jaj, de sovány szegény!
- Hát merre jártál, kiscicánk?
- Biztos nagyon éhes! Gyere, cicuska, van még egy kis pörköltmaradék!
Hatalmas adag pörköltet tett ki Klára Körmöncnek (nokedli nélkül!), és boldogan figyelték, ahogy eszik.
Körmöncnek pedig nemcsak a gyomra, de a szíve is megnyugodott: hát ezért van a világon! Ő hozza a mosolyt a gazdái arcára!
Körmönc borzasztóan szenvedett a téltől. Utálta a hideget, utálta, hogy szétfagy a tappancsa sétálás közben, utálta a kíméletlenül a bundája alá furakodó, jeges szelet, a zárt ajtót, a zárt ablakokat, hogy folyton várnia vagy könyörögnie kell, ha be akar menni a meleg szobába, vagy végső szükségében ki az udvarra. Körmönc a kora tavaszt is utálta, mert az majdnem olyan volt, mint a tél, továbbfejlesztve az utolsó utálatos pillanatok türelmetlenségével.
De most már biztosan vége mindkettőnek, és bár mondják, hogy tél lesz jövőre is, azért sose lehet tudni, talán mégis minden meggondolja magát, és jövőre elmarad. Körmönc különben se szomorította magát soha távoli, esetleges rossz dolgok gondolatával. Körmönc tehát boldog volt, úszott a boldogságban, sőt repkedett a boldogságtól, már amennyiben persze egy macskával kapcsolatban boldog úszkálásról vagy repkedésről lehet beszélni.
Vidáman kutyagolt – bár esetében inkább macskagolásról beszélhetnénk – a kertben, szagolgatta a fűszálakat, beleszippantott a tavaszi virágok kelyhébe, futólag rácsattogtatta a fogát néhány, az ághegyen tollászkodó cinkére, aztán végigfeküdt egy napsütötte avarcsomón.
Néhány percnyi napozás után azonban hirtelen felkapta a fejét és felugrott. No, mi történhetett? Talán egy kutya kószált arra? Vagy egy tréfás kedvű szajkó túl jól utánozta a kutyaugatást? Nem, nem, Körmönc kedves gazdáját, Esztit vette észre. Odaügetett hozzá, nem túl gyorsan, persze, nehogy elbízza magát a gazdi. Végigsétáltak a kerten, Eszti kihúzott néhány gazt, elgyönyörködött a friss növényekben, és szedett egy csokor nárciszt. Körmönc mindvégig a lába mellett sündörgött, mert annál jobban aztán már semmit sem szeretett, mint amikor szép időben Esztit kísérhette a kertben.
Eszti végül visszament a házba, Körmönc pedig újra elnyúlt az avarhalmon, de megint csak néhány percig pihenhetett nyugodtan. Egy szemtelen tollpihe szállt az orrára. Vagyis a tollpihe persze nem volt szemtelen, na de a gazdája! Ahogy Körmönc trüsszentve felnézett, egy cinkét látott meg pont a feje fölött az ágon tollászkodni.
- Tudnék, tudnék, de nem akarok. Különben se vakarózom, azt az olyan igénytelen macskák csinálják, mint te.
- Kit nevezel te igénytelennek? – hördült fel Körmönc. Egész életében büszke volt szépen gondozott, dús, fekete bundájára. Az a néhány fehér szál igazán nem számít, különben is, csak jobban kiemeli a többi feketeségét.
- Téged nevezlek igénytelennek. Egész életedben nem csinálsz semmit, csak eszel, alszol, téblábolsz a kertben meg mosakszol.
- De hát minden macska ezt csinálja! – csodálkozott el Körmönc. – Vagyis mások fognak egeret meg madarat is. De nem hiszem, hogy komolyan haragszol, amiért nem akarlak megenni.
- Nos, nem, azt tényleg nem kívánom… - bizonytalanodott el egy pillanatra a cinke. Gyorsan ellenőrizte, elég magasan van-e az ág, és toppantott néhányat nem túl feltűnően, a szilárdságot ellenőrizendő. Minden rendben volt, hát megnyugodva folytatta: - Persze az én érdekeim nem mentik a te tohonyaságodat, de most nem erről van szó. A lényeg, hogy megelégszel ezzel a pár fűcsomóval meg a hízelgésedért jutalmul odavetett falatokkal.
- Ne szóld le a kertünket! És te is hízelegsz a kajáért. Láttam, hogy énekeltél a terasz rácsán, amikor vártad, hogy Eszti föltöltse a madáretetőt.
- Nos, meglehet, hogy énekelgettem némileg – pirult el a tolla alatt a cinke. – De én természetesen nem hízelegtem, hanem kimutattam a hálámat.
- Én is azt szoktam csinálni, amikor dorombolok.
- Persze, talán csakugyan így van, de akkor is igazam van. Te nem csinálsz semmi hasznosat és nem látsz semmi érdekeset. Vegyél például engem – igyekezett a szó eleji v-t jól kihangsúlyozni a félreértések elkerülése végett. – Én összeszedem a kártékony kukacokat, tehát hasznos vagyok. Te azonban ugyan mi hasznosat csinálsz?
- Én… hát… én… melegítem Julis mama térdét, amikor hideg van!
- Ennyi? – kacagott a cinke. Meg kell jegyezni, döbbenetesen csúnya, éles kacagás volt ez egy ilyen aranyos, pici, puha madártól. – Ha nem lennél, csak egy ingyenélővel lenne kevesebb!
Körmönc megsemmisülten hallgatott. Szeretett volna mondani valamit, megvédeni magát, de nem jutott semmi az eszébe. A cinke az ellenvetések hiányától felbuzdulva folytatta:
- És persze szánalmasan unalmas is az életed. Én egész életemben szárnyalok, látok ezer vidéket, ezer szép kertet, és persze ezer macskát is, sajnos, de ez nem számít. Röpködök a szélben, és nem törődök a viharral! – Ez a gondolatsor egy picikét sántított, mert őszintén szólva sose hagyta el még a környéket, viharban pedig utált repülni, de hát Körmönc úgyse tudott erről. Meg is illetődött szegény ilyen kalandos élet hallatán. No, de nem azért volt ő Körmönc, hogy csak úgy meghajtsa a fejét egy jöttment, ugribugri cinke előtt. Összeszedte maradék lelkierejét, és igyekezett foghegyről beszélni, miközben elegánsan a házhoz vonult:
- Te csak itt beszélsz mindenféle ostobaságot. Nekem nem kell bizonyítani neked semmit, úgysincs igazad, ezt minden épeszű meg féleszű meg akár negyedeszű is tudja. Még a tizedeszűek is. Lehet, hogy az egészen eszetlenek is, csak te nem, mert neked annyi eszed sincs. Én most bemegyek, te meg vakarózz egyedül!
Körmönc eleganciájából sokat elvett a cinke vihogása, de meg kell hagyni, derekasan igyekezett. Hanem a cinke szavai nem hagyták nyugodni. Tényleg, miért is él ő? Tényleg nincs semmi haszna az életének? Tényleg csak egy ingyenélő? Egészen elkeseredett, még a friss ételt is otthagyta. Néhány percig, mert aztán rájött, hogy az éhezéstől még nem lesz hasznos, úgyis kimerték már neki az adagot. Még pedig milyen finom adagot. Jófajta pörkölt, nokedlivel. Csak úgy csúszott a torkán! Aztán észbe kapott, és az élvezeteket félretéve merengett tovább a létezésről.
Valami hasznosat kéne csinálnia. Valami igazán hasznosat. Valami nagyon-nagyon hasznosat. Nem jutott eszébe semmi. Folytatni kéne a nokedlit, talán az ad valami ötletet.
Ez finom volt, de nem jutott eszébe semmi. Kinyalogatta az utolsó molekulákat is a tálból.
Ez az! Besegít a mosogatásba! Itt úgyis mindenki annyira utál mosogatni! Felugrott a mosogató mellett sorakozó edényekhez. Melyikkel is kezdje? Talán a pörköltes lábassal, hátha csak egy edénnyel tud most végezni. Jó sokat hagytak benne…
- Sicc le onnét, de rögtön! – kiabált Klára, ahogy a torkán kifért. – Büdös macska, hát neked semmi sem elég? Eszter! A macskád a pörköltet zabálja! Egy percre hagyom csak itt, hát nem nekiáll! Neveld meg, mert ha én nevelem, azt nem fogja szeretni!
- Körmönc! Hát szabad ilyet? Hát nem kaptál eleget? – De Eszti szava messze elmaradt Körmönc mögött, aki rémülten rohant be az egyik ágy alá. Ennyit a mosogatásról. Hát honnan tudhatta volna, hogy az nem koszos lábos, hanem pörköltmaradék?
Ez a mosogatás nem jön össze, valami mást kell találni. De előtte feltétlenül szundítani kell, ilyen izgalomban nem lehet világosan gondolkodni.
Félóra múlva nagy ásítozással, a tagjait egyengetve mászott elő az ágy alól. Az alvás megvolt, most már csak az ötlet hiányzik. Tűnődve nézett körül. Megakadt a szeme a vasalásra váró ruhákon. Ez igen! Ez már testhezálló feladat! Rájuk fekszik, és amíg egy újabbat szunyókál, a ruhák szépen kisimulnak. Már csak be kell tenni őket a szekrénybe.
De nem lehetett sokáig hasznos. Épp csak elhelyezkedett a halom tetején, amikor Klára betoppant a szobába.
- Hát ez nem lehet igaz! Most meg a tiszta ruhát mocskolja össze! Eszter! Vidd innen a macskádat!
A felszólítás teljesen felesleges volt, mert Körmönc, az üvöltéstől megrémülve nyílsebesen rohant ki az ajtón. Valami nem stimmel ezzel a hasznos léttel. Vagy csak a házban nem tud hasznos lenni. Itt a kertben kéne találni valami munkát, végül is a cinke is a fákról szedi össze a kukacot. Ó, igen, a cinke! Körmönc körülsandított, nem látja-e valahol. Sehol. Biztos elrepült a szelek szárnyán. Szerencsére nem hallotta és látta dicstelen kivonulását.
Rosszkedvűen ténfergett a kertben, bele is rúgott néhány kisebb göröngybe. Mit csinálhatna? Odaténfergett a gazoló Julis mamához. Hát persze! Segíthetne neki gazolni!
Buzgón neki is állt kikapargatni a gyomokat. Pontosabban, amit gyomnak vélt, mert rövid idő múlva Julis mama is szirénázni kezdett:
- Sicc innen, te büdös macska! Eszter! Neveld meg végre a macskádat, mert a seprűvel tanítom jómodorra! Akárhol kaparhatna, de ez a gonosz állat pont a palántákat teszi tönkre! Nesze neked! Tanuld meg végre, hogy békén kell hagyni a palántákat! – És hozzávágott egy göröngyöt a menekülő Körmönchöz.
Most aztán igazán elkeseredett szegény Körmönc! Ő igazán mindent megpróbált, a szunyókálóidejét is feláldozta, de ezek nem örülnek semminek. Biztos utálják is, hogy ilyen haszontalan. Lehet, hogy már régóta csak azt várják, hogy végre elmenjen. Hát jó, elmegy!
Nekibúsulva mászott ki a kapu alatt az utcára. Némi tépelődés után jobbra fordult, mert arrafelé kevesebb volt a kutya, és kutyák nélkül világgá menni is kellemesebb. Persze az a pár kutya észrevette, hangos ugatás kísérte hát világgá menetelét.
Jaj, nem köszönt el Esztitől! Á, mindegy is, biztos Eszti is utálja, csak nem akarta eddig megmondani. Mégiscsak igaza volt annak az ostoba cinkének, teljesen haszontalan az élete. Semmit sem tud segíteni az embereknek.
Hát akkor most világot lát! Úgyis azt mondta az a cinke, hogy a világlátottság is valami…
Ment, ment kitartóan, hiába csábította a szundikálás gondolata, és erősen nézett jobbra-balra, nehogy elmulasszon valamit a világnézésből. Hát itt nincs valami nagy néznivaló világ. Az utcának ez a fele is pont olyan, mint a másik fele. Talán ha továbbmegy, majd lát valamit, okosodik valamitől.
A következő utca sem volt különösebben érdekes, pedig Körmönc szeme már majd kiesett, annyira figyelt. Aztán a hatodik utca végén kiért a faluból. Rettentő fáradtnak érezte már magát, de erőt merített a gondolatból, hogy most végre lát valami nagyszerűt. Hát nagyot, azt látott, de nagyszerűt… Mert egy hatalmas kutya rohant felé! No, hát Körmönc szeméből egy pillanat alatt kiment az álmosság, tagjaiból a fáradtság, gondolataiból a világlátás, futott, ahogy bírt a szélső házhoz! Szerencsére befért a kerítés alatt.
Hű, ezt megúszta – pihegett. Dehogy úszta meg! A kerítésen belül is egy hatalmas, csattogó fogú kutya! Futás, föl a fára, onnan át a szomszéd kertbe! Aúú! Meghúzódott az egyik lába az ugrástól. Hogy lehet ilyen ügyetlen! Dühösen sziszegve kémlelt körül, nem akarja-e megint megenni valami. Hát ez a világlátás tiszta bolondság! A világ tele van rémes kutyákkal! Körmöncnek elege lett a világból. Ráadásul sötétedik, és azt sem tudja, hol van. Otthon bezzeg minden avarcsomót, bokoralját ismer, tudja, merre bújjon, ha jön valami veszedelem, és melyik szomszéd macskájától lehet elcsenni egy kis ételt. De itt… Sehol egy kitett tál, és a pörköltből olyan, de olyan kevés maradt a pocakjában… Reménytelenül kódorgott a kertek labirintusában, folyton fülelve, nem akarja-e megtámadni valami. Ennivalót nem talált sehol, de végül megállapodott egy orgonabokor-csoport tövében. Kutyaszagot nem érzett, mozgást nem hallott, nem látott, ledőlt hát, és elaludt.
Az otthonáról álmodott: azokról a szép időkről, amikor még szerették, és ő volt a kis kedvenc. Álmában hatalmas adag pörköltet kapott, és megsimogatták, hogy egye csak jóízűen. Ette is. Aztán azt álmodta, hogy alszik a kedvenc avarcsomóján, aztán Esztit kíséri a kertben, aztán egy egeret üldöz, egészen a szomszéd kertjéig. Gyönyörű álom volt, de csak álom, ahogy erre hajnalban keserűen ráeszmélt. Elgémberedtek a tagjai a hidegtől, mert akármilyen kellemes idő is volt már nappal, éjjel azért rendesen lehűlt. Bezzeg otthon a fotelben aludt volna! Haza is kéne menni, mert ez a világlátás szörnyű.
De merre van a haza? Ez bizony fogós kérdés. Amikor jött, annyira a világlátásra figyelt, hogy nem nézte, mi volt az útvonal. Tűnődve forgatta a fejét. Fogalma sem volt, de az egyik irány mintha kicsit kedvezőbbnek tűnt volna a többinél, elindult hát arra. Óvatosan ment, kerítéstől kerítésig, mindig minden veszélyre ügyelve. Nem szívesen ismerte be, de a tegnapi kaland óta mintha megcsappant volna a bátorsága. Mekkora kutyák voltak! Hát ennyi haszna már volt a világlátásnak: most már tudja, hogy tényleg vannak óriáskutyák, nemcsak az öreg macskák ijesztegetik velük a kiscicákat. Tegnap nem volt ideje rendesen megnézni őket menekülés közben, de így visszatekintve határozottan úgy tűnt, hogy vörösen izzott mindkét kutya szeme. És mintha lángok is jöttek volna a szájukból. Bár el kellett ismernie, hogy ez utóbbiakban nem egészen biztos.
Az egyik kertben aztán találkozott egy macskával. Az éppen a reggelijét ette a teraszon. Körmöncnek a szíve is belesajdult a látványba. A macska, amikor észrevette, dühösen fújt rá.
- Tűnj innen, te csóró! Ne merj közelebb jönni! Széttéplek, ha idejössz! Én vagyok a környék bajnoka! Egymás után ötször nyertem meg az izomköteg-versenyt!
- Az meg mi? – bámult el Körmönc. Sose hallott ilyenről. A másik macska ettől még magabiztosabbnak tűnt.
- A helyi menők versenye. Meg a körömélező-versenyt is én nyertem meg, meg a kutyaüldöző-versenyt, meg a…
- Te kutyákat is üldöztél? – rettentő tisztelet ébredt Körmöncben. Pláne, ahogy a tegnapi kutyákra gondolt. Sosem gondolta volna, hogy van olyan macska, aki ezeket megkergeti…
- Minden versenyt én nyertem meg, és széttéplek, ha a kajámhoz közelítesz.
- Jól van, nem közelítek. De mondd csak: te miért élsz?
- Mi?
- Miért élsz? Mitől vagy hasznos?
- Micsoda ostoba kérdés. Azért élek, mert… mert csak! Neked ehhez nincs semmi közöd!
- De csinálsz valami hasznosat?
- Persze, egereket fogok meg patkányokat, te puhány.
- Jó, azt én is fogtam régen, de most már mind elköltözött, nincs egy se. És ha tőled is elköltözne mind, akkor mi hasznosat csinálnál?
- Hát én… hát én… Jaj, hagyj ezekkel az ostoba kérdésekkel! Reggelizek! Ehhez nekem nincs idegzetem, amíg éhes vagyok!
- És ha jóllaksz?
- Akkor se!
- Adnál egy kicsit a reggelidből? Tudod…
- Még mit nem! Tűnj el innen! Én nyertem a…
- Tudom, tudom, megyek már!
Micsoda mogorva macska! De ettől sem tudta meg, miért is érdemes élni egy macskának, ha már minden egér elköltözött a környékről. Éhesen ődöngött tovább, amerre az otthonát sejtette. Néhány kert múlva találkozott egy fehér perzsamacskával. Sajnos ételt nem látott sehol.
- Szia! Én Körmönc vagyok. Te miért élsz?
- Én Hófehérke vagyok, és azért, mert… Milyen ostoba kérdés! Mindig ilyen ostobaságokat beszélsz?
- Én csak… csak szerettem volna tudni, hogy csinálsz-e valami hasznosat.
- Jaj, kérlek, nekem nem kell semmiféle hasznos dolgot csinálni. Én szép vagyok. Ötször nyertem meg a macskaszépségversenyt. A gazdám a polcon tartja a díjaimat, és ahányszor rájuk néz, megsimogat.
- Én nem nyertem szépségversenyt.
- Hát, ne is haragudj, de ezen cseppet sem csodálkozom.
- Nem is vittek oda soha.
- Nem akartak lebőgni… Persze – sajnálta meg egy kicsit, egy egészen kicsit Körmöncöt – azért nem vagy olyan csúnya. Csak hát… hogy is mondjam: kevésbé szép vagy, mint ahogy az kívánatos lenne.
Körmöncöt ez elszomorította. Mindig tetszett neki a szép fekete bundája, sose gondolta, hogy nem elég szép. Azt se gondolta eddig, hogy szépnek kéne lennie. Elköszönt hát a perzsától, és folytatta útját.
Találkozott még néhány macskával, de velük se jutott semmire. Ennivalót se adtak, és nem is értették Körmönc kérdését. A legtöbben kinevették. Mások furcsának tartották, és csak bámultak rá. És volt néhány, aki gyanakodott, hogy így akarja kicsalni az ételt, bár ez már igazán nyakatekert gondolat volt. Ment hát Körmönc, amerre a szíve vezette, tanácstalanul, éhesen, leverten.
Aztán egyszerre hevesebben kezdett verni a szíve. Nem tudta volna megmondani, miért, hogyan, de biztosan érezte, hogy nagyon-nagyon közel van! Felgyorsította a lépteit, és megfogadta, hogy ha tényleg hazaér, igyekszik nagyon-nagyon keveset enni, ha már egyszer hasznossá nem tudja tenni magát. És majd igyekszik nem annyira élvezni a délutáni szunyókálásokat.
Már csak néhány lépés… És itt a kerítésük! Bemászott alatta, és boldogan nézett körül az ismerős kertben, végigsimogatta a szeme az ismerős házat, az ismerős bokrokat. Aztán észrevette Esztit, ahogy szomorúan bámul maga elé a kertben. Odarohant hozzá, a lábához simult, ahogy a régi szép időkben. Eszti arcáról azonnal eltűnt a szomorúság, boldogan ragyogva felkapta, magához szorította Körmöncöt, és kiabálva szaladt be vele a házba:
- Itt van! Hazajött!
Julis mama és Klára kirohant a házból, ott simogatták-vakargatták Körmöncöt, ahol érték.
- Jaj, de sovány szegény!
- Hát merre jártál, kiscicánk?
- Biztos nagyon éhes! Gyere, cicuska, van még egy kis pörköltmaradék!
Hatalmas adag pörköltet tett ki Klára Körmöncnek (nokedli nélkül!), és boldogan figyelték, ahogy eszik.
Körmöncnek pedig nemcsak a gyomra, de a szíve is megnyugodott: hát ezért van a világon! Ő hozza a mosolyt a gazdái arcára!