Magánvélemény

Szeretve tudom gyűlölni ezt a világot. A napi gondok, problémák elhatalmasodni látszanak
az ember felett. Felettem is. Rohanunk, keressük a megoldásokat, egyik dologból csapunk bele
a másikba.
Elkorcsosult faj lettünk, tele szennyel, sérelmekkel és aggályokkal. Falakat emelünk oda, ahol
nem kéne lennie, és lebontjuk ott, ahol szükség lenne rá. De vajon a hétköznapok tengerében
észrevesszük-e mi az, ami igazán számít? Meglátjuk-e a gyógyírt, ami enyhíthet lelkünk beteg-
ségein? Képesek vagyunk-e kiragadni egy szemernyi pillanatot a szürke hétköznapokból, hogy
magunkba temethessük azt? Képesek vagyunk rá? Meg tudjuk tenni?
      Tinédzser éveimben sokszor menekültem ki a szabadba, hogy távol a város nyüzsgésétől
gondolkodhassak. Friedrich Nietzsche szerint "azért vagyunk szívesen a szabad természetben,
mert nincs véleménye rólunk." Talán ezt érezhettem akkor is, tudatom mélyén. Mert kortársaim-
nak bizony meg volt a véleményük rólam. Csodabogár-féle voltam a szemükben, a magam kis
érzelem-világával. Ezért kimenekültem a természetbe igen, mert nem volt rólam véleménye. Vagy
legalábbis nem adta az értésemre.
  A Cseke tó partján álló hatalmas tölgyfa volt a legjobb barátom. Kitűnő hallgatóság volt, és reme-
kül tudott titkot tartani. Télen, mély alvása alatt is rendelkezésemre áll, tavasszal pedig éreztem
rajta, hogy tisztán emlékszik mindenre, amit télen meséltem neki. Nyáron lombkoronája árnyé-
kában írtam a leckémet; olyan volt, akár az édesanya, aki karjaival óvja gyermekét. Ősszel pe-
dig... azt képzeltem, hogy hulló levelei könnycseppek, melyeket értem ejt el. Mert mindent tu-
dott rólam.
  De vajon én tudok-e magamról mindent? Az emberek vajon ismerik-e saját magukat? Te-
remtettünk egy világot, mely fejlődik. Teremtettünk egy társadalmat, mely működik-úgy ahogy.
Feltaláltunk millió dolgot, ami kényelmesebbé teszi életünket. De ezek által boldogabbak va-
gyunk-e, mint az őseink, akik pattintott kőeszközökkel vadásztak, mint az ősmagyarok, akik
sámándob-szóra mulatták az időt, és elképzelésük sem volt internetről vagy mobiltelefonról?
Teremtettünk egy ilyen felgyorsult világot, minek köszönhetően háttérbe szorultak az igazán
fontos dolgok. Ebben a hajszában meg tudunk-e maradni embernek?
Mi is az ember? Nem csupán vér, hús, csont és bőr némi szaruval. Hanem érző lélek! Én
nem vagyok keresztény, nem hiszek Istenben, de tudom, hogy van lelkem. Bizonyított tény,
hogy az ember, a halála után huszonegy grammal könnyebb lesz. De mégsem erre alapozom
állításomat. Ugyanis én érzem, hogy van lelkem! Meg is tudom mondani, hol van. A kulcs-
csontomtól indul lefelé, egészen a rekeszizmomig. Tudom, hogy ott van, mert ha bánatos
vagyok, ott fáj. Ha boldog vagyok, ott érzem az örömöt.
  Talán furcsának tűnhet. Mindig is ilyen voltam. Furcsán hatnak rám a dolgok. A zene: átjár,
megérint, és szárnyakat ad. A kiscicám, Szókratész: olyan kis csöpp, és tele van ő is ér-
zelmekkel, és milyen hűséges! Tanulhatnának az emberek tőle! Őszinteséget, alázatot,
hűséget. A természet: tiszta, hallgatag. Megnyugtat. Kiteljesedhetek. Az ég: végtelen kék-
jében legszívesebben úsznék. A Hold: szerelmes vagyok a Holdba! Könnyfakasztóan szép,
és változatos! A csillagok: hallom a Kis Herceg csilingelő nevetését. Álmok: imádok álmod-
ni! Mert más világ! Bármi megtörténhet! Érzek, így élek! Én így ismerem magamat. Mert me-
rek mélyebbre tekinteni. Mert szeretek a hétköznapok szürkeségében elrévedni, mert meg-
nyugtat! Mert erőt ad! És ezt kellene az embereknek is tenniük. Első sorban önmagukba
tekinteni. Megismerni önmagunkat Ez az első lépcsőfok a szabadsághoz vezető meredek
emelkedőn. És egyben a legfontosabb.
  A következő lépés a másik ember megismerése. Mert ha ismerjük magunkat, mint em-
bert, az még nem azt jelenti, hogy alkothatunk egy globális véleményt mindenkiről. Mert
minden ember más. Más külsőleg (szemszín, súly, újlenyomat) és más belsőleg (gon-
dolkodásmód, szokások). De feltétlen meg kell vizsgálnunk ezt is. Ehhez szükséges leg-
fontosabb eszközök: a szubjektivitás és az empátia.
Ez a két dolog talán paradoxnak tűnhet. De nem az. A dolgokat, embereket, több szem-
pontból is meg kell vizsgálnunk. Erre jó példa a Holt költők társasága című film azon je-
lenete, ahol mikoron a tanár a diákjait példátlan módon a tanári asztalra állította, hogy
onnan,-még soha nem látott perspektívából- vizsgálják, szemléljék meg az osztálytermü-
ket. Nem baj, ha mások megismerése során ellentétekbe ütközünk. Ettől szép a világ.
Az ellentétek mozdítják előre a társadalmat. Ennek így kell lennie. Az a fontos, hogy fel-
tétlen (még ha nem is értünk egyet) elfogadjuk a másik embert. Véleményem szerint,
nem lehet konkrétan igazságot tenni, hogy melyik ember jobb, melyik rosszabb. Hiszen
mi is az igazság? Mit nevezünk mi igazságnak?
Neitzsche szerint a saját perspektívánkból adódó igazság az egyetlen lehetséges igazság.
Ezzel teljes mértékben egyet értek, Ezen elgondolás alapján, úgy vélem, hogy ezt elfo-
gadva bizony közelebb kerülhetünk a szabadsághoz.
  De még mielőtt tovább mennék a szabadság felé vezető úton, még valamit meg kell is-
mernünk: a világot! Természetesen, itt is lehetnek eltérő meglátások. De a világ megisme-
rése összetettebb dolog. Mert a világ több aspektusból épül fel: a világba egyaránt beletar-
tozok én, a többi ember, a tárgyak, a természet, az univerzum. Nem állítom, hogy van bár-
ki is ezen a földön, aki elmondhatja magáról, hogy ismeri a világot. Bár számos filozófus
foglalkozott a témával, eltérő eredmények születtek. Ez sem baj. Szerintem az embernek
azt kell megismernie, felismernie, hogy számára mit jelent a világ. Ezen saját magának
kell elgondolkodnia, megtapasztalnia, és nem utolsó sorban megismernie mások vélemé-
nyét, hogy átfogó képet alkothasson a saját szemszögéből. Azt tudom, számomra mit je-
lent ez a világ. A természet, a benne élő, létező tényezőkkel csodálatos. Az ember által
teremtett része már nem annyira, illetőleg részben gyönyörű. De az első és legfontosabb
dolog: mindenben meglátni, felismerni a szépet. Ami gyönyörködtet. Ami a hétköznapi
fájdalmakban enyhet ad, A természet sokszínűsége, hallgatagsága a legfelemelőbb szá-
momra. Mikor leülök a parkban, nézem a fákat, bokrokat, füveket: mind zöld. De ha jobban
megfigyeljük mennyi féle zöld van? Meg sem lehet számolni. Emberi kéz nem alkothat i-
lyent. Ha megérintek egy fát, mintha közölné velem a hangulatát. Ha megnézünk egy álla-
tot, akkor láthatjuk, hogy ő is érzelmekkel teli, neki is van kialakult életritmusa, és igenis,
inteligensek a maguk módján!  Az emberek -mint már említettem- sokat tanulhatnának az
állatoktól. Mint ahogyan korábban is tettük. Csak éppen elfelejtettük. Ezt talán a legjobban
Démokritosz fogalmazta meg: "Mi, emberek a legfontosabb dolgokban az állatok tanítvá-
nyai vagyunk: a szövésben és a foltozásban a póké, a házépítésben a fecskéé, éneklésben
pedig az énekes madaraké, a hattyúé, és a fülemüléé-utánzás révén."
Hát miért nem utánzunk többet? Miért felejtettük el? Derogál nekünk? Pedig vissza kellene
nyúlnunk hozzá szerintem.
  A másik alapvető problémát az örök elégedetlenségben látom. A világ dolgaira vonatkozóan
is megnyilvánul ez. Vegyük például az időjárást. Ha meleg van, miért nincs hűvösebb? Ha
hideg van, siratjuk a harminc celsius fokot. Ha nem esik az eső baj, ha esik az is. Örülni
kellene mindennek. Mert nem csak az időjárásban, hanem minden hasonló dologban meg
kell látni az okot, a miért-et. És a szépséget. És ki kell használni maximálisan a lehetősé-
geit, ajándékait.
Nem szabad túl sokáig szomorkodni a problémákon. Hiszem, hogy minden okkal, és céllal
történik az életben. Lehet, hogy még nem értjük, nem fogjuk fel miért. Lehet, csak évek
múltán látjuk át. Lehet, soha. De hinnünk kell, mert hittel könnyebb. Én ebben tudok hinni.
Én ebben látom a szépséget és részben a szabadságot is. De lehet, hogy más nem így vé-
lekedik. Kinek, mi az elfogadható. Kinek, mi a véleménye.
  Említettem már a legelején, hogy egyszerre tudom szeretni és gyűlölni ezt a világot. Miért?
Szeretném megérteni igazán. De ez talán a legtökéletesebb képtelenség. Mert ha saját meg-
ismerésünkre hagyatkozunk (ami a legkézenfekvőbb), akkor hajlamosak vagyunk egy sajátos
világ megalkotására. Mert persze kötnek bennünket a saját magunk felállított korlátai, elkép-
zelései, és lehet, "mindenképpen függünk a környezetünktől és a saját téveszméinktől."
Joggal jöhet a kérdés ezek után, ha függünk, hol van itt a szabadság? Mégis azt mondom,
szemügyre kell vennünk mindent! Saját szemszögünkből!
      A szabadság az egyén tudatosságára épül, önmaga, és a világ megismerésének ké-
pességére. Ha az ember nem ismeri önmagát és a világot, önnön szabadságát korlátozza.
Talán ez is paradoxnak tűnhet. De egyet értek vele. Mert ha az ember tudatosan megvizs-
gálja önmagát, abból kiindulva a világot, kap egy átfogó képet. Egy sajátos képet. Egy véle-
ményt. És hogyan áll mindez összefüggésben a szabadsággal? Hogy módunkban áll válasz-
tani! Módunkban áll dönteni! A döntés szabadsága, a véleményalkotás szabadsága az iga-
zi szabadság! De ehhez, ismernünk kell minden tényezőt.
Íme: Én így ismerem a világot. Lelhet érvelni ellenem, vagy mellettem, de a fontos: mer-
jünk megismerni, felfedezni és változtatni tudunk ezáltal! Ebben látom a jövő kulcsát.
Én így látom a világot!

Tisztavári Tímea