Évszám
2010
Beküldő
giza1972
Hol volt, hol nem volt, egy európai kis ország lakóiról szól most történetem. A magyar népről szeretnék mesélni, akik nem mindennapi segítségnyújtásaikról váltak közismertté a nagyvilág polgárai körében. Bármilyen elemi kár, természeti katasztrófa is legyen a földön, a magyar nemzet elsőként, kérés nélkül is rohan az elesettek, a bajbajutottak segítségére.
Pár évvel ezelőtt, éppen karácsonykor az Indonéziához tartozó Szumátra szigetét még sohasem látott szökőár borította el. A cunami olyan erővel végezte pusztítását, hogy a házak kártyavárként omlottak össze. Rengeteg ember esett áldozatul a váratlanul jött természeti csapás következtében, sokan hajléktalanná váltak. A sebesültek, az eltűnt személyek száma percről percre emelkedett. Mikor a magyar orvosok, segélyszervezetek tudomást szereztek a hatalmas katasztrófáról azonnal munkához láttak. Az elhivatott egészségügyi alkalmazottak családtagjaikat hátrahagyva, saját testi épségüket is kockáztatva vágtak neki a veszélyes küldetésnek. Azzal sem számoltak, hogy bizony minden ilyen természeti katasztrófa, földrengés után, utórezgés is szokott jelentkezni. Mindent egy kockára tettek fel , mégpedig arra,hogy segítenek bármi áron. Ilyenkor hamar kell cselekedni, mert minden perc késlekedés végzetes lehet. A magyar jóérzésű emberek rögvest adakozásba fogtak. A mi nemzetünk anyagi segítségével a világ másik végén, ott ahol eddig azt sem tudták, hol van Magyarország a térképen, mára egész falut tudtak építeni. Bizonyára hálás szívvel gondolnak ránk, ismeretlen jótevőjükre, bár személyesen megköszönni sohasem áll módjukban. Szegény emberekként nem valószínű, hogy valaha is ellátogatnak országunkba. Igaz nekünk sem telik világ körüli utazásokra, hazánkban is rengeteg a nélkülöző, rászoruló honpolgár.
Néhány hete , amikor a Föld lakói a 2010-es évbe léptek és alig ocsúdtak fel a szilveszteri mulatozásból újabb csapás érte Amerika legszegényebb országát, a Karib- térség egyik államát. A Richter-skála szerint 7.0 erősségű földrengés rázta meg Haitit. A Nemzetközi Vöröskereszt becslése szerint több mint 3 millió lakost érintett a katasztrófa. Sohasem látott összefogás bontakozott ki a világ államaiban. Aki csak tudott adakozott a rászorulók, a nincstelenekké váltak javára. Neves művészek, előkelő politikusok nyitották meg erszényüket. Segélykoncerteket tartottak szerte a Földön, humanitárius szervezetek hada várta a pénzadományokat. A mi kis hazánk is kivette részét a segítségnyújtásból. A nagyobb telefontársaságok akciót hirdettek, egyetlen hívással 400 liter ivóvíz tisztítását tudták megoldani, a komoly fertőzéseknek kitett Haitin. A mi lakóhelyünkön, Szegeden is elindult a gyűjtés, a Nemzeti Színházban koncertet szerveztek, amelynek belépőjegyeiből befolyt összeget átutalták a rászorulóknak. Sőt, a városban élő képzőművészek árverésre ajánlották fel alkotásaikat.Nemrégiben olvastam, hogy több mint másfél millió forintot sikerült összegyűjteni.
A családban is szóba került mi hogyan segíthetnénk. A hatodik osztályba járó lányunk, Boglárka is megkérdezte:
Mi hogyan járulunk hozzá, hogy enyhítsük a földrengés károsultjainak szenvedését?
Édesapád többször felhívta a segélyvonalat telefonján. –válaszolta édesanyja.
- Én is felhívom egy párszor a számot a mobilomon!- csillant fel a szeme a kiskamasznak.
- Ez a legkevesebb amit megtehetsz értük, gondold csak el te milyen boldog lennél , ha a bajban nem éreznéd magad egyedül, és azt látnád embertársaid nem közömbösek sorsod iránt. – magyarázza teljes elhivatottsággal a felnőtt.
- Bár ne lenne rá szükség sohasem, de úgy gondolom más nemzet is hasonlóképpen sietne a segítségünkre katasztrófa, vagy egyéb elemi kár esetén. - nyugtázza Boglárka.
- Nagy tévedésben vagy, ha azt hiszed minket sohasem ért ekkora veszedelem, mint a most nincstelenné , fedél nélkül maradtakat. - hadarta egy szuszra a kislány édesanyja.
- Ugyan milyen szerencsétlenség ért volna minket, hisz Magyarország nem kifejezetten földrengésekkel sújtott övezet?- vágott vissza értetlenül a tini lány.
- Te nem tudhatod , hisz csak egy éve élsz Szegeden, hogy 1879 tavaszán a várost a Tisza egyik napról a másikra a földdel tette egyenlővé. Hetvenötezer lakosból több mint százötvenen lelték halálukat a természeti katasztrófában. Víz alá került az egész város, 5500 lakóházból csupán 265 maradt épen, hatvanezer ember vált hajléktalanná. De nem jajveszékeléssel , siránkozással fogadták el a szegediek, amit a Jó Isten rájuk mért, hanem bizakodással, önfegyelemmel birkóztak meg az árral. Mihelyst a folyó visszakerült medrébe olyan felfokozott elánnal vetették magukat az újjáépítésbe, hogy azt bárki megirigyelhette volna. Igaz, ami igaz nem elég a buzgó munkakedv, hathatós anyagi segítség kell elsősorban a város újjáépítéséhez.
Ferenc József osztrák császár személyesen jött el a víz uralta városba, és egy ladikból szemlélte, hogy amerre a szem ellátott mindenütt a Tisza hömpölygött. Ígéretet tett a kétségbeesett lakosoknak ,hogy Szeged szebb lesz, mint valaha. Néhány év alatt a város újjá épült, mert olyan adakozás indult meg szerte a nagyvilágban, hogy arra számítani is merő ábránd volt. Ausztria, Németország, Oroszország, Románia, Törökország elsőként nyújtott anyagi segítséget a Szeged lakosainak. De nem csak Európa országai fogtak össze a megsemmisült város megsegítésére, hanem messzi, távoli országok is felajánlották adományaikat. Kína, Japán, India , Amerika , de még az Afrikai kontinensről is jöttek pénzadományok. Hálából, a szegediek az újjáépült város sugárútjait az adományozó városokról nevezték el. Így lett : Római, Brüsszeli,Temesvári, Párizsi, Londoni, Aradi,stb. Sohasem feledhetjük el azt a páratlan, önzetlen segítségnyújtást amit a világ országainak lakói városunkért tettek. Mindannyian hálásan gondolunk rájuk, és köszönettel tartozunk, egy egész életre adósaik maradunk. Hathatós segítségük nélkül aligha lenne ilyen szép, patinás ez a mediterrán városka. Azt sem ártana tudnod, hogy az árvíz előtt kis egyszerű vályogházakban éltek Szegeden, de a katasztrófa után kőből, emeletes palotákat, időtálló lakóházakat, iskolákat építettek . Arra gondoltak, ha már egyszer új várost kell építsenek, akkor a jövő nemzedékét is kiszolgáló épületeket emelnek, nem kis hányaveti viskókat. Elméletük helytállónak bizonyult, még ma is ezeket az épületeket csodálhatják meg az ide látogatók. – oktatta csemetéjét a régi időkről könnyes szemmel Bagdiné.
E sorok írása közben a híradások másról sem szólnak, mint a Chile országára szakadt természeti katasztrófáról. A földrengés és a cunami következtében jelenleg 700 halottal, temérdek sebesülttel számolnak.
Újra útra kelnek kitartó, fanatikus, buzgó tenni akarással megáldott orvosaink, akik a gyógyításra, humanitárius segítségnyújtásra esküdtek fel. És ez így megy az idők végezetéig, hol egyik országnak, hol a másiknak kell segíteni. De mi sem ússzuk meg gondok nélkül, hisz a belvízzel, az árvízzel minden évben komoly küzdelmet kell vívjunk.
A kislánynak minden információ újszerűnek tűnt, nem is gondolta volna, hogy a baj bárhol, bármikor bárkivel megtörténhet. Elérzékenyülten nyúlt telefonjáért, és néhányszor feltárcsázta a Haiti megsegítésére indított számot.
Boglárka kicsi szívében elindult valami az elesettek irányában, édesanyja még időben elplántálta lelkében azt a követendő gondolatot, miszerint jobb adni, mint kapni.
Remélhetőleg felnőtt korában sem feledkezik majd meg az otthonról hozott útravalóról, az önzetlen segítségnyújtás gyakorlatáról.
Pár évvel ezelőtt, éppen karácsonykor az Indonéziához tartozó Szumátra szigetét még sohasem látott szökőár borította el. A cunami olyan erővel végezte pusztítását, hogy a házak kártyavárként omlottak össze. Rengeteg ember esett áldozatul a váratlanul jött természeti csapás következtében, sokan hajléktalanná váltak. A sebesültek, az eltűnt személyek száma percről percre emelkedett. Mikor a magyar orvosok, segélyszervezetek tudomást szereztek a hatalmas katasztrófáról azonnal munkához láttak. Az elhivatott egészségügyi alkalmazottak családtagjaikat hátrahagyva, saját testi épségüket is kockáztatva vágtak neki a veszélyes küldetésnek. Azzal sem számoltak, hogy bizony minden ilyen természeti katasztrófa, földrengés után, utórezgés is szokott jelentkezni. Mindent egy kockára tettek fel , mégpedig arra,hogy segítenek bármi áron. Ilyenkor hamar kell cselekedni, mert minden perc késlekedés végzetes lehet. A magyar jóérzésű emberek rögvest adakozásba fogtak. A mi nemzetünk anyagi segítségével a világ másik végén, ott ahol eddig azt sem tudták, hol van Magyarország a térképen, mára egész falut tudtak építeni. Bizonyára hálás szívvel gondolnak ránk, ismeretlen jótevőjükre, bár személyesen megköszönni sohasem áll módjukban. Szegény emberekként nem valószínű, hogy valaha is ellátogatnak országunkba. Igaz nekünk sem telik világ körüli utazásokra, hazánkban is rengeteg a nélkülöző, rászoruló honpolgár.
Néhány hete , amikor a Föld lakói a 2010-es évbe léptek és alig ocsúdtak fel a szilveszteri mulatozásból újabb csapás érte Amerika legszegényebb országát, a Karib- térség egyik államát. A Richter-skála szerint 7.0 erősségű földrengés rázta meg Haitit. A Nemzetközi Vöröskereszt becslése szerint több mint 3 millió lakost érintett a katasztrófa. Sohasem látott összefogás bontakozott ki a világ államaiban. Aki csak tudott adakozott a rászorulók, a nincstelenekké váltak javára. Neves művészek, előkelő politikusok nyitották meg erszényüket. Segélykoncerteket tartottak szerte a Földön, humanitárius szervezetek hada várta a pénzadományokat. A mi kis hazánk is kivette részét a segítségnyújtásból. A nagyobb telefontársaságok akciót hirdettek, egyetlen hívással 400 liter ivóvíz tisztítását tudták megoldani, a komoly fertőzéseknek kitett Haitin. A mi lakóhelyünkön, Szegeden is elindult a gyűjtés, a Nemzeti Színházban koncertet szerveztek, amelynek belépőjegyeiből befolyt összeget átutalták a rászorulóknak. Sőt, a városban élő képzőművészek árverésre ajánlották fel alkotásaikat.Nemrégiben olvastam, hogy több mint másfél millió forintot sikerült összegyűjteni.
A családban is szóba került mi hogyan segíthetnénk. A hatodik osztályba járó lányunk, Boglárka is megkérdezte:
Mi hogyan járulunk hozzá, hogy enyhítsük a földrengés károsultjainak szenvedését?
Édesapád többször felhívta a segélyvonalat telefonján. –válaszolta édesanyja.
- Én is felhívom egy párszor a számot a mobilomon!- csillant fel a szeme a kiskamasznak.
- Ez a legkevesebb amit megtehetsz értük, gondold csak el te milyen boldog lennél , ha a bajban nem éreznéd magad egyedül, és azt látnád embertársaid nem közömbösek sorsod iránt. – magyarázza teljes elhivatottsággal a felnőtt.
- Bár ne lenne rá szükség sohasem, de úgy gondolom más nemzet is hasonlóképpen sietne a segítségünkre katasztrófa, vagy egyéb elemi kár esetén. - nyugtázza Boglárka.
- Nagy tévedésben vagy, ha azt hiszed minket sohasem ért ekkora veszedelem, mint a most nincstelenné , fedél nélkül maradtakat. - hadarta egy szuszra a kislány édesanyja.
- Ugyan milyen szerencsétlenség ért volna minket, hisz Magyarország nem kifejezetten földrengésekkel sújtott övezet?- vágott vissza értetlenül a tini lány.
- Te nem tudhatod , hisz csak egy éve élsz Szegeden, hogy 1879 tavaszán a várost a Tisza egyik napról a másikra a földdel tette egyenlővé. Hetvenötezer lakosból több mint százötvenen lelték halálukat a természeti katasztrófában. Víz alá került az egész város, 5500 lakóházból csupán 265 maradt épen, hatvanezer ember vált hajléktalanná. De nem jajveszékeléssel , siránkozással fogadták el a szegediek, amit a Jó Isten rájuk mért, hanem bizakodással, önfegyelemmel birkóztak meg az árral. Mihelyst a folyó visszakerült medrébe olyan felfokozott elánnal vetették magukat az újjáépítésbe, hogy azt bárki megirigyelhette volna. Igaz, ami igaz nem elég a buzgó munkakedv, hathatós anyagi segítség kell elsősorban a város újjáépítéséhez.
Ferenc József osztrák császár személyesen jött el a víz uralta városba, és egy ladikból szemlélte, hogy amerre a szem ellátott mindenütt a Tisza hömpölygött. Ígéretet tett a kétségbeesett lakosoknak ,hogy Szeged szebb lesz, mint valaha. Néhány év alatt a város újjá épült, mert olyan adakozás indult meg szerte a nagyvilágban, hogy arra számítani is merő ábránd volt. Ausztria, Németország, Oroszország, Románia, Törökország elsőként nyújtott anyagi segítséget a Szeged lakosainak. De nem csak Európa országai fogtak össze a megsemmisült város megsegítésére, hanem messzi, távoli országok is felajánlották adományaikat. Kína, Japán, India , Amerika , de még az Afrikai kontinensről is jöttek pénzadományok. Hálából, a szegediek az újjáépült város sugárútjait az adományozó városokról nevezték el. Így lett : Római, Brüsszeli,Temesvári, Párizsi, Londoni, Aradi,stb. Sohasem feledhetjük el azt a páratlan, önzetlen segítségnyújtást amit a világ országainak lakói városunkért tettek. Mindannyian hálásan gondolunk rájuk, és köszönettel tartozunk, egy egész életre adósaik maradunk. Hathatós segítségük nélkül aligha lenne ilyen szép, patinás ez a mediterrán városka. Azt sem ártana tudnod, hogy az árvíz előtt kis egyszerű vályogházakban éltek Szegeden, de a katasztrófa után kőből, emeletes palotákat, időtálló lakóházakat, iskolákat építettek . Arra gondoltak, ha már egyszer új várost kell építsenek, akkor a jövő nemzedékét is kiszolgáló épületeket emelnek, nem kis hányaveti viskókat. Elméletük helytállónak bizonyult, még ma is ezeket az épületeket csodálhatják meg az ide látogatók. – oktatta csemetéjét a régi időkről könnyes szemmel Bagdiné.
E sorok írása közben a híradások másról sem szólnak, mint a Chile országára szakadt természeti katasztrófáról. A földrengés és a cunami következtében jelenleg 700 halottal, temérdek sebesülttel számolnak.
Újra útra kelnek kitartó, fanatikus, buzgó tenni akarással megáldott orvosaink, akik a gyógyításra, humanitárius segítségnyújtásra esküdtek fel. És ez így megy az idők végezetéig, hol egyik országnak, hol a másiknak kell segíteni. De mi sem ússzuk meg gondok nélkül, hisz a belvízzel, az árvízzel minden évben komoly küzdelmet kell vívjunk.
A kislánynak minden információ újszerűnek tűnt, nem is gondolta volna, hogy a baj bárhol, bármikor bárkivel megtörténhet. Elérzékenyülten nyúlt telefonjáért, és néhányszor feltárcsázta a Haiti megsegítésére indított számot.
Boglárka kicsi szívében elindult valami az elesettek irányában, édesanyja még időben elplántálta lelkében azt a követendő gondolatot, miszerint jobb adni, mint kapni.
Remélhetőleg felnőtt korában sem feledkezik majd meg az otthonról hozott útravalóról, az önzetlen segítségnyújtás gyakorlatáról.