Már értem!

Évszám
2012
Beküldő
létra

Harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt. A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény.

-          Menj jobbra! Menj jobbra! Menj jobbra! – visszhangzik fejemben egyre a két szó.

Mennék, de lábam nem visz, mert elmémnek fogalma sincs róla, hogy mi az, hogy jobbra.

-          Menj jobbra! Mondtam már, hogy jobbra! – szól egyre a hang.

-          Mennék én, de mi az, hogy jobbra? – válaszolok, s leszek egyre türelmetlenebb, mert érthetetlen dolgot kér tőlem.

-          Fordulj abba az irányba, amelyik szemedben a könnycseppet látom!

-          De mi az, hogy irány?

-          Nyugodj meg, csukd be szemed, emeld kezeid arcodhoz! Orcádat két kéz érinti! Próbáld meg érzékelni, hogy két kezed van, s kezeid egymástól függetlenül is képesek mozogni!

Gyarló próbálkozásként megmarom ideiglenesen kapott testemen az arcom. Kezeim egyszerre mozdulnak, tésztaként dagasztják könnyes szemem alatti arccsontomra nőtt húsomat. Egyre csak dolgoznak ujjaim, amikor éles fájdalom hasít testembe.

Rögtön gyomrom mellé kapok.

-          Na látod, sikerült! Az egyik kezeddel megérintetted testedet. Ez a jobb kezed!

-          De hát mitől jobb, mint a másik? Miért rossz az egyik kezem, s jobb a másik?

-          Nem rosszabb. Egyszerűen csak általad határozódik meg. Te állsz középen, kezeid pedig tested két felén csüngnek. Látod, ez az irány. Az a kezed, amelyik a gyomrodhoz kapott, tested egyik oldalára nőtt, amelyik pedig arcod marja még most is, az a másik oldalra. Jobb kezed, a jobb irányba mutat, bal kezed a balt határozza meg. És most menj jobbra!

Lassan realizálom, hogy két kezem van. Egyik kezem egyik oldalon, a másik a másikon nőtt. És tényleg! Nem egy irányba néznek, ha oldalra nyújtom őket. Lassan felemelem orcámat még mindig maró kezemet, és oldalra nyújtom. Azt mondta, hogy ez a bal oldal. De mi az, hogy bal? S fejemmel is fordulok bal kezem irányába. Elvisz a lendület, és az érzés. Körbe forgok.   Egyre kevésbé értem! Hogy lehet valami irány, ha egyszerűn egy helyben maradok vele? Megpróbálom másik kezemet is oldalra emelni. Fejemet is arra fordítva most megint körözni kezdek.

A folytonos szédülés után a földön találom magam. Elestem.

- Nem értem, hogy miről beszélsz – mondtam türelmetlenül. - Próbáltam megtalálni, hogy két kezem, két irányba mutat, ahogy te mondtad, de nem látom, hogy kétfelé tartanék. Körbeértem, s elestem. Úgy érzem, nincs különbség az irányok között. Mind egyforma!

- Jól van, ne aggódj. Jól haladsz. Körbeértél, s elestél, mert te voltál az irány. Te is bal, és jobb lettél. Most próbálj meg középpont maradni! Állj meg, nyújtsd ki kezeidet a messzeség felé, és csak fejedet fordítsd irányukba! A középpont maradj te magad!

- Sikerült! Már látom a jobb kezem! Jól dolgozok mester, igaz?

- Jól dolgozol! – szólt a mester. – És most menj jobbra!

Előbbi felismerésemet magamba zárva elindultam hát a jobb irányába, vigyázva, hogy a középpont én maradjak. Sikerült! Utazásom kezdetét vette… 

 

A mester egy közeli mezőre vezetett.

            - Mondd el, mit látsz! – kérte.

            - Egy mezőt. Ennyi.

            - Nézd meg jobban! Ne ragadj le a felszínen! Merülj el a mezőben és mondd el, mit látsz! Nem kell sietned, én türelmesen várok.

És várt. Én pedig bámultam a mezőt és próbáltam rájönni, hogy mit is kellene most látnom. Kezeimre néztem, s láttam, hogy nem egyformák. Egyiket a másiktól függetlenül tudom mozgatni. Leültem, s letettem jobb kezemet a mezőre. Selymességet, és csiklandozást éreztem.

-          Ez a fű – szólt a mester.

-          Ez a fű? – kérdeztem vissza értetlenül, hiszen nem tudtam, hogy a mező, az fű.

Eközben másik kezem a földre helyezve szúró, égető érzést tapasztalt. Hirtelen elkaptam, s a mester felé ordítottam.

            - A fű valami! A fű bánt!

- A fű nem bánt – szólt a válasz. – Amit éreztél, az a csalán nevű növény csípése volt. Nézd meg őket! A fű nem olyan, mint a csalán.

Szemügyre vettem hát fájdalmam okozóját, s kezdtem látni, hogy tényleg nem egyformák a fűvel. Nem tudtam, hogy miben különböznek, csak azt, hogy nem egyformák. Talán órák is eltelhettek, mire kezdett kialakulni bennem a kép a két növényről.

Nem egy helyen nőnek. Nem egyforma az alakjuk. És mintha….

-          Mester! Látok köztük különbséget! De nem tudom megmondani, hogy amit érzek, az micsoda. A harapós növény erősebbnek, teltebbnek, haragosabbnak mutatja magát. A fű pedig nem úgy látszik. Mi ez a különbség?

-          Az, amit látsz, az a szín. Nézz csak végig alaposan a mezőn! Hasalj le, és vedd szemügyre! Ezernyi különféle árnyalat, ezernyi más szín. És ha ezzel végeztél, emeld tekintetedet a messzeségbe. Nézz a horizont fölé, oda, ahol a mező és az ég kettéválik! Mit látsz?

-          Tisztaságot látok mester. Azt látom, hogy az ég, ahogy azt te nevezted, nyugodt. Nem félek tőle. A csalántól igen. De az égtől nem. Milyen érzete van az égnek?

-          Amit érzel gyermek, az a kék szín. Más, mint a mező, nézd csak meg!

És ekkor kezdtem el a színeket látni! Idáig minden csak volt. Most látom, hogy az ég, kék, a mező, zöld. De nem is zöld. Olyan vidámság játszik a távolban.

-          Mester, mi az a vidámság, ott a messzi mezőn? Azok is a mező?

-          Azok a mező gyermekei. Vadvirágok, ezernyi pompás színben úszva. Gyere velem, megmutatom!

Akkor, életemben először olyan láttam, amit még addig soha. Színek orgiáját! Láttam a zöldet, a sárgát, a pirosat, a lilát, a kéket. A mester szépen mindet megmutatta…

 

-          Hogy-hogy ezeket eddig nem láttam, Uram? Hogy lehet az, hogy csak néztem, de nem vettem észre a színeket?!

-          Eddig nem volt hozzá látásod. De mostmár van! Láthatod, hogy különbözőségükben milyen szépek. Eddig egyöntetű volt számodra minden. Egynemű és átlagos. Egyforma. Most, hogy van szemed hozzá, hogy láss, láthatod, hogy nem egyformák. Semmi sem egyforma! Minden különböző! És attól szép, hogy meg tudod őket különböztetni egymástól.

-          - De nekem a harapós csalán nem szép. Bántott!

-          - Már tudod, hogy mi az, hogy fájdalom. Mától meg tudod becsülni, hogy milyen az, amikor nem fáj. Lehet, hogy ma úgy érzed bántott, de mától meg tudod különböztetni őt minden mástól. Holnap rájössz, hogy arra is képes, hogy meggyógyítson. De ne szaladjunk ennyire előre. Most dugd a fejed a színes virágok közé. Mit érzel?

Esetlenül a virágos mező közepére estem, és csiklandozni kezdték arcomat a színek. A nap a szemembe sütött, így becsuktam. És ekkor megint történt valami. Orromon keresztül a mező behatolt fejembe. Elég fura volt, amint más és más érzések, színek keltek útra a fejemben. Kellemesen fura, édes és fanyar érzet kezdte el bizsergetni orromat.

-          Ezek az illatok, amiket most érzel. A virágok ontják magukból. Minden virág más és más nyelven szól hozzád. Más és más érzéssel kényeztet el téged – szólt a mester.

-          Ez csodálatos! Ezernyi arca van a mezőnek! Hiszen itt minden másképp érint meg engem!– és érzéseim közepette könnycseppek gurultak arcomról egy színes virág szirmaira. Maradtam volna még, de mennünk kellett.

Egy hatalmas rengeteg felé vettük utunkat. Láttam, hogy színe más, mint a mezőé volt, de ez valahogy élményében is rám telepedett. Fölém kerekedett, és beszippantott. Nem éreztem magam biztonságban. Nem sütött rám a nap, és befelé dideregtem testem középpontja felé.

-          Mester! Hová megyünk? Nem érzem jól magam. Nézd, a testem is tiltakozik az út folytatása ellen! Nézd, a nap sem süt már nekem!

-          Ne aggódj! Amit érzel, az a hideg. Nem érinti a nap a testedet, így fázni kezdettél. És ahová tartunk, az az erdő.

-          Nem akarok az erdőbe menni! – kiáltottam hangosan, és még jobban megijedtem attól, amit hallottam. Valaki más is ezt kiabálta utánam. – Látod, mások sem akarnak az erdőbe menni! – hallatszott ez is a visszhangtól.

-          Bízzál bennem, és kövesd a hangomat!

Nem tehettem mást. Mellkasomat egyre nyomta a rám telepedő erdő. Nem tudtam megmondani, hogy miért, de nagyon rosszul éreztem magam. Közben a mester szólt, hogy heveredjek le egy nagy kőre, és fejemet reá hajtva nézzek a kék ég felé. Néztem volna, de nem láttam az egész kéket az erdő fáitól. Menekülni akartam. Mondtam is a mesternek, hogy nem érzem jól magam, az erdő is bántani akar engem. Úgy érzem, megfolyt!

-          Az, amit érzel, az a fák nagysága. Nem vagyunk egyformák. Nézd meg, milyen nagyra nőttek. Ez a magasság, a nagyság, a méret. Törnek az ég felé, de nem egy tempóban, és nem egy formában. Nem akarnak téged bántani! Nem rád dőlnek, a magasba vágynak! Nem bántanak. Mozdulatlanok a te közeledben, a te magasságodban. Csak fent játszik velük a szél. Idelent minden nyugalmas.

A fák lombjait bámulva egy aprócska madarat láttam elrepülni. Sokkal kisebb, mint én. Színes és szárnya van. Hangja van. Ő sem bánt engem, én sem őt. Már régóta nem éreztem bőrömön a napot, és didergésem egész testemet megreszkette. Nagyon hideg volt. Minden olyan más, mint amilyennek gondoltam! Hiszen itt, a Földön minden más! Semmi sem egyforma, már látok különbséget!

            - Induljunk – szólt a mester, és kivezetett az erdőből.

Annyi élménnyel és érzéssel gazdagodtam elindulásom óta, hogy azt nehéz lenne elmondani. Eddig nem értettem, hogy mi az, hogy bal, és mi az, hogy jobb. Nem tudtam a színekről, és nem éreztem illatokat. Nem láttam, hogy van különbség erdő és mező között. Hogy milyen érzés fázni. Eddig nem láttam és éreztem semmit különbözőnek a másiktól. De most hogy látom, érzések fognak el. Minden más! Olyan más! Olyan jó és szép!

Úgy éreztem, nem visznek a lábaim, de tovább vonszoltam magam. Egy villódzó, szikrázó, pezsgő, hangos és dúvad szigethez érkeztünk. Illatokat is éreztem már, de itt átkozottul kellemetlen szag volt.

-          Ez egy program-város – szólt a mester, és körbevezetett. – Itt az emberek azonos körülményeket és azonos életet teremtettek maguknak. Tudják, hogy hány fő élhet a városban. Beprogramozottan, legyártottan dolgoznak és élnek. Kijelentették, hogy nincs szükségük a természetre, mindent képesek maguknak előállítani. Megunták a formák és az élet különbözőségét. Egyenjogúságot, egyformaságot akartak életük minden területén. Kijelentették, hogy városukban ők az Istenek, ők szabják meg a határokat. Kockába zárt világot teremtettek maguknak. Kijelentették, hogy érzelmek nélküli világban élnek ezentúl, mert az érzelmek megszüntetik az egyformaságot.

Mindenki és minden egységesnek tűnt. Színtelennek, zártnak. Az emberek szürkék, elmosódottak és közömbösek voltak. Egyformára öltöztették testüket és arcukat. Nem láttam rajtuk érzéseket. Meglökték egymást, és egy szót sem szóltak. Mindenki beprogramozott menetrend szerint élte életét. Tudták, hogy mikor kell dolgozniuk, lefeküdniük, meghalniuk. Óramű pontossággal, másodpercekre pontosan tudták előre tervezett életüket.

Két gyermeket láttam játszani. Egyikőjük egy pakli kártya lapjait rendezgette egymás mellé, hogy egy nagy felületet kirakjon. Másikuk egy kirakó darabjait illesztette egymáshoz. Néztem őket, amint játszanak. Belemerülve, belefeledkezve pakolgatták játékuk darabjait.

Ekkor a mester szólt, hogy figyeljek. És egyetlen kézsuhintásával hatalmas szelet okozva a két gyerek játéka fölött, elhúzta a kezét.

A kártyalapokat rakosgató gyerek játékát a szél szétrombolta. A kirakózó gyerek is érezte a szelet, de az ő játékának darabjai szorosan illeszkedve egymáshoz tapadtak. Nem tudott a mester kárt tenni bennük.

 

            - Látod, harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt! Mint láttad, a természetben nem létezik egyformaság. Olyan, mint a kirakó. Minden darabja a megfelelő helyen illeszkedik egymáshoz. A kártyapakli, a sorozatgyártás emberi szülemény. Hitvány formai utánzat. Te is a természet része vagy! A program-városi emberek is a természet részei, bár erről megfeledkeztek. Elkezdték magukat attól különbözőnek tekinteni, és kiléptek a körforgásból. Kirakóból, kártya lettek. Nagyvárosokba költöztek, kiirtották a természetet, kiirtották magukból az érzelmeket, és tucatvilágot teremtettek. Maguk is tucatemberekké váltak. Elfeledkeztek értékeikről, lelkükről, a színekről, illatokról. Koszos és büdös betonfalak közé temetkeztek, s ontják magukból a keserűséget és nyomorúságot.

Változtathatnának rajta, de annyira elszigetelték lelküket és testüket a természettől, hogy már teljesen elfelejtették. Én most megmutattam neked a különbséget a kettő között. Nem fogom megmondani, hogy hol és hogy élj. Te döntesz! Legyen úgy, ahogy te akarod!

És elindult a városból kifelé vezető úton. Éreztem, hogy rám bízza döntést. Ha akarok, maradhatok, de ha úgy döntök, továbbkísérhetem.

Továbbkísértem... Évekig bandukoltunk még együtt. Sokat mutatott, sokat tanultam. Láttam sokféle embert, sokféle világot.

Rájöttem, hogy jobb nélkül nem értelmezhető a bal. Hogy fent nélkül nem létezik a lent. Hogy nem látom a piros élettel teli színét, ha nem látom, hogy más, mint a kék. Hogy nem érzem, milyen szeretni, ha nem utáltam még soha. Nem tudom, hogy milyen a finom, ha nem kóstoltam még olyat, ami nem ízlik. Rájöttem, hogy jó emberből is lehet rossz, és a rossz is meg tud változni, ha akar. Arra is ráeszméltem, hogy semmi nincs véletlenül. Hogy az évszakok egymást követik, hogy éjszaka nincs nappal nélkül. Ha örökösen nappal volna, nem lenne értelme magának a nappalnak!

Rájöttem, hogyha figyelem és tisztelem a természetet, és megpróbálok összhangban élni vele, akkor mindent megkapok. Semmiben sem kell szűkölködnöm.

Rájöttem, hogy különbözőségében nyer értelmet az élet. Te általam, én általad. Ez a harmónia!

Rájöttem, hogy test nélkül nem tudom megtapasztalni a lelket, és fordítva sem. A test lélek nélkül csupán élettelen forma. A lélek egy idő után testet szeretne, hogy meg tudja fogalmazni saját magát. Rájöttem…

Ezért kiválasztottam egy testet magamnak, itt ezen a Földön, hogy megírhassam ezeket a sorokat…