Mottó: Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.
Egyszerű tanár volt egy nevelőintézetben. Mint mindenki, ö is megküzdötte a tanulóéveket, „kifizette a tanulópénzt”. Arra jutott többek között, hogy hiába bármilyen erőlködés, bármilyen jó szándék: megváltoztatni senkit nem lehet, főleg javítani nem. A látásmódon lehet változtatni, szemeket nyitogatni. Aztán úgy alakult, hogy egyszer-egyszer az ő szemét nyitogatták a gyerekek.
Lajos „bácsi” nem volt olyan öreg, hogy e titulust kiérdemelte volna. Negyvenes éveiben taposott. Növendékei szólították így annak ellenére, hogy előírás szerint tanár Úrnak, vagy nevelő Úrnak illett volna. Még fiatalabb korában Lajos Úrnak hívták a régi fiúk. Az otthonban szigorú szabályok uralkodtak, amire szükség is volt e sok „elvetemült”, „neveletlen”, félrecsúszott életű, alulszocializált nagy gyerek között. Mégis „lelajosozták”.
Erdős Lajos nem bánta egyáltalán. Az inkább zavarta, ha pl. ismeretlen , vagy hivatalos helyen „Erdős Úr”- ként szólították. A szimpla „Lajos”-t sem szerette. Az összes barátja, közeli ismerőse, kollégái csak Lalinak, vagy Lalónak hívta. Ahogy szülei is. Előbb-utóbb mindenkinek kicsúszott a száján a „Lali”, s ezt ő tudatlanul, elégedetten vette tudomásul. Nem, mintha hiányzott volna belőle büszkeség, hiúság. Mégis jó volt így.
Családjában három fiú volt. Tisztességgel nevelte, ahogy tudta, szerette is őket. Egészségesek voltak, szépek, okosak, erősek. Büszke lehetett rájuk. Az is volt. Az volt… csak… Egy lánygyerekre vágyott igazából, szíve legmélyén. Kis aranyosra, törékenyre, helyeskére, makrancosra, vékony hangúra, kacagósra… kis tündérkére. Hisz annyi fiúval van körülvéve – munkahelyen, családban. Persze, hogy szereti őket. De azért egy kislány…
Aztán az égiek megszánták. Ő is segített persze, hisz kedvesét szerette. Szerette az aranyost, aki ugyanolyan, de legalábbis hasonló, mint amilyen az ő kedves kislánya lesz.
Valóban kislány lett, de nem hasonlított senkihez, csak néhány „hasonlóhoz”. Születése napján a csecsemőorvos közölte a diagnózist: Down-szindróma. Tudta, de nem értette. Értette persze, csak nem fogta föl. Csak egy jégdarab kúszott a szívére, és homok szóródott az agyára. Kibotorkált a kórházból, meg sem nézte a gyereket. Nem is ment haza. Jött, ment a városban, órákon át csak magában beszélgetett hol sírva, hol átkozódva. Estére mégis visszatalált a szülészetre, és kezébe vette az újszülöttet. Szép volt, aranyos, törékeny, kedves… A jégdarab olvadozni kezdett, de a homok betakart minden szép gondolatot. „Mi lesz veled,kislány?” „Ki fog téged szeretni?” „Csúnya leszel, ütődött, és a nyálad is csorog majd. Az emberek félrenéznek, sután vigyorognak esetleg, és egy fiú sem lesz szerelmes érted.”
Egy hét alatt ezer tanácsot kapott rokonságtól, ismerősöktől, szakemberektől. Egyik fele arról szólt, hogy hogyan „hagyja el”, „adja le”, „adja fel”, „tegye be”. „Kell neked ez, Lajos?” – ez volt a tanácsok lényege. „Kell neked ez, Lalikám?” – mondta néha magának is.
Egy hét múlva mégis hazavitte a gyereket, így a jégdarab szívén hamar elolvadt. Nem csak a jég, de a szíve is. A homok viszont nagyon megülte az agyát. Sokáig titkolta Hajnalkát, bújtatta. Nem mutatta senkinek, csak orvosnak. Hanem aztán a kislány – ha nehezen is – csak elkezdett járni. A lakás szűk lett, aztán a kert is. A kis „down” egyre többször a kapu felé vette az irányt. Lajosnak dönteni kellett: a szívére hallgat, vagy az agyára.
Kinyílt a kapu.
Ismerős közeget keresett. Vasárnap délután az intézet kihalt, a srácok pihennek a szabadidőben . „Legfeljebb néhány ismerős kollégával találkozhatunk.”
Bemerészkedtek tehát az otthonba, ahol a „rossz fiúk” laknak. Végigmentek egy hosszú, üres, tágas folyosón. A gyerek örült. Vigyorgott, kacagott botladozva. Soha nem látott még ilyet. Csönd volt, csak a kis cipő kopogott, és a furcsa röhögés hangjai verődtek vissza a falakról.
A kislány akkor sem állt meg, amikor szemben, a folyosó végén kipattant az ajtó, és nagy hangzavarral beáramlott tíz fiú, focimeccs utáni izgatott társalgásban.
„Lajos bá!” Vette észre valaki, s fejében megült a homok. Még nagyobb lett a zűrzavar, de csak egy pillanatra. Az idétlen, neveletlen kamaszok hirtelen egymást csitítva húzódtak félre a furcsa kislány előtt, nagy szemeket meresztve Lajosra. „Minden rendben, Lajos bá?” „A maga lánya?” „Hogy hívják?” Semmi furcsaság nem volt a fiúk szemében, semmi kaján vigyor, semmi zavartság. Meglepődött: mintha nagyobb tisztelettel néztek volna rá a sokszor hideg tekintetek. Valaki még csak ennyit mondott: „Vigyázzon magára.” Aztán nem kérdezett senki semmit, nem is néztek félre, csak csodálkoztak. Mentek tovább, vissza sem tekintve, s a morajlás újra felerősödött.
Aznap este Lalika egy pohár bor mellett végre kisírta fejéből a homokot. Másnap pedig elmentek a boltba vásárolni és röhögni.
Poszáta