Évszám
2012
Beküldő
Bea
6. Harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt. A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény.
A MÁSSÁGRÓL MÁSKÉPPEN...
Bevezetőül annyit megjegyeznék, hogy személyesen nem vagyok érintett a témában, de régóta foglalkoztat ez a fajta megkülönböztetés.
Esszémben a különbözőséget a homoszexualitás oldaláról közelítettem meg.
Ma a XXI. században a másságot még mindig elítélik. De valójában miért is? Tegyünk egy nagy ugrást a múltba és képzeljük magunkat az ókori Görögország tógába öltözött filozófusai, császárai és szenátorai közé.
Csatlakozzunk két filozófus beszélgetéséhez: egy idősebb és egy fiatal folytat eszmecserét arról, hogy egy férfinak vajon egy, nő vagy egy másik férfi lehet jobb társa az életében? Hosszú-hosszú fejtegetés következik, ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, míg végül az idősebb filozófus vonja le a következtetést; tulajdonképpen mindegy, hogy férfi-e vagy nő a választottunk, ha jól érezzük vele magunkat, mindent meg tudunk osztani a másikkal, ha megfelelő szellemi partner, és ha bizsergést érzünk, ha csak rá nézünk.
Visszakanyarodva a jelenhez fontosnak tartom megjegyezni, hogy azért foglalkoztat a másság kérdése, mert őket egy olyan dolog miatt ítélik el, amiről valójában senki nem tehet, és amit nem tudunk szabályozni, irányítani.
Ezek pedig nem mások, mint az érzelmeink.
Vannak embercsoportok, akik maguk tehetnek arról, hogy a társadalom kirekeszti őket. Ilyenek például azok, akiket viselkedésük miatt ítélnek el:
Ők azok akik nem dolgoznak, ők azok akik hangoskodnak az utcán, ők azok akik bűncselekményeket követnek el, ők azok akik gyerekeket nemzenek azért, hogy ne munkával keljen fedezni a megélhetésüket, ők azok korábban sajátítják el a lopás tudományát, mint az olvasást, ők azok akik a legalapvetőbb higiéniai követelményeknek sem felelnek meg.
A fent leírtakból úgy gondolom jól látszik, hogy ők tehetnek arról, hogy nem, vagy csak nehezen fogadják el őket.
Nézzünk egy másik példát a faji megkülönböztetést elviselő emberek csoportjából:
Ők a négerek.
Nincs túl sok reménye annak, akinek már a pólyába megpecsételődik a sorsa.
Az ember sokféleképpen megnehezítheti mások életét, és teszi mindezt úgy, hogy ő még csak a gyanú árnyékába se kerüljön. Nyugodtan a szemébe nézhet, kezet foghat „áldozatával" anélkül, hogy tudná, vagy csak sejtené, hogy most fogott kezet azzal, aki tönkre fogja tenni az életét.
Mindez miért? Miért nem tudjuk, hogy kik a valódi ellenségeink?
A válasz egyszerű: mert senkire nincs ráírva. A sors nem fogja úgy rendezni életünk színdarabját, hogy dolgunkat megkönnyítve rábök valakire: Ő a Te ellenséged!
De mi a megoldás abban az esetben, ha valaki már akkor elítéltetik, amint kilép a lakása ajtaján? Azok is ítélkeznek felette, akik akkor látták életükben először?
Mi emberek ahhoz vettük a bátorságot, hogy Istent játszva eldöntsük, ki ember és ki nem: mi döntöttünk; a színes bőrűek nem azok.
Tisztában vagyok azzal, hogy ma már nem olyan súlyos a helyzet a négerek esetében sem, mint régen, de a különbözőség miatt fontosnak tartottam pár gondolatot ezzel kapcsolatban is leírni, illetve az is lényeges, hogy a fent leírt dolgok megtörténtek.
Mikor a homoszexuálisokról, mint modern kisebbségről írok, mindig azt a következtetést vonom le, hogy az ő „hibájuk" az érzéseik, amiket képtelenség irányítani.
Véleményem szerint ott a baj, hogy a homoszexuálisok nem tudnak kiállni magukért. Magyarországon, még igenis meg kell magyarázni, hogy mi is valójában a másság. A felvonulás nem rossz ötlet, de nem is a jó a megoldás.
Nézzük, mit lát az ember; rikító színű, női ruhába pompázó, vastagon kifestett férfiakat, akik hangjukkal, beszédmodorukkal, mozgásukkal túlon túl nőisek. Ők a transzvesztiták. Nekem ezzel nincs bajom, mert én tudom mi a különbség, de sokan velük azonosítják a meleg, illetve leszbikus társadalmat. Egy másik dolog amivel szintén megnehezítik a melegek a magukról kialakított megítélést: több homoszexuálistól hallottam már a következő mondatot: „Azért lettem meleg, nem szeretnek a nők!".
Sajnos még mindig birkatársadalomban élünk, ergo kevés embernek van önálló véleménye. Egyik alkalommal megkérdeztem valakit, hogy miért ítéli el a melegeket:
az illető megvonta a vállát és azt mondta, mert sokan gyűlölik őket.
Én a következőkkel szoktam érvelni, ha róluk cserélünk véleményt:
Itt van például a szem szín: barna, kék, zöld. Ha ezt vesszük ez is egy másság.
Miért nem fognak össze a barna szeműek a kék szeműek ellen, hiszen mások.
Olyat még nem hallottam, hogy azért bántottak valakit mert más a szeme színe.
Persze, hogy nem, hiszen senki nem tehet arról, hogy milyen szem színnel született.
Vagy egy másik példa: én nem szeretem a káposztát, de te igen. Ízlés dolga nem igaz? Nem tehetek arról, hogy nem szeretem, de nem is kényszerít senki, hogy megegyem.
Összefoglalva, olyan dologért bántjuk a melegeket, amiről nem tehetnek, és sokan rákényszerítenék őket arra, hogy változzanak meg. Csak az a baj, hogy ez nem egy döntés, hanem egy érzés.
Végezetül utolsó példámat azoknak írom, akik keresztény hitükkel és Istennel felvértezve a pokolra küldik a melegeket: kérdem én; ha Isten teremtett mindent és mindenkit, akkor a homoszexuálisok nem az ő teremtményei?
Talán úgy tűnik, hogy leegyszerűsítem a dolgot, de kérdem én, miért lenne ez bonyolultabb?
Milyen jogon szabjuk meg a melegeknek, hogy összeházasodhatnak-e, vagy nevelhetnek-e gyereket?
Példaként Terry Black-et hozom fel. Tény, hogy van kivetnivaló a viselkedésében, a nyilatkozataiban, de az vitathatatlan, hogy jó apa. Ugyan mi lett volna azzal két gyerekkel, ha a szüleiknél maradnak?
Véleményem szerint nem az a lényeg, hogy milyen nemi hovatartozású szülők nevelik a gyereket, hanem sokkal inkább az, hogy milyen nevelést kap a szóban forgó gyerek. Bizonyos külföldi szakirodalmak szerint, azok a gyerekek, akik leszbikus, vagy homoszexuális párnál nevelkednek, sokkal nyitottabbak lesznek a világ különbözőségei iránt, illetve jobban alkalmazkodnak a hirtelen jött változásokhoz.
Sajnos azonban olvastam már olyanról is, hogy inkább az italozó, agresszív szülőnél helyezték el a gyereket, mintsem egy leszbikus párnál. A gyerek ötéves korában belehalt a folyamatos bántalmazásokba. Gondolom ez volt a gyerek érdeke.
Ma még ott tartunk, hogy megbámulunk az utcán egy kerekesszékest, egy törpenövésűt, vagy egy színes bőrűt. Ezek az emberek csak külsőségükben mások, az érzéseik, céljaik, bánatuk, örömük ugyanazok, mint a mieink.
Embert akarunk klónozni, de sem magunkat, sem a körülöttünk élőket nem tudjuk, nem akarjuk elfogadni. Alapvető érzelmi hiányosságaink vannak; nem tudunk mással együtt örülni, csak az tesz boldoggá, ha valaki még rosszabb helyzetben van, mint mi. Az irigység magas kultúráját felső szinten műveljük, de a földön fekvő embert részegnek bélyegezve sorsára hagyjuk.
"Hogy el tudd fogadni az emberi természet sokszínűségét, gondolj az utazóra, aki éjszakai szálláshelyét akár naponta váltogatja." (Tatiosz)
Talán nem egészen fedtem le a 6-os témakört, és talán nem is igazán ilyen témára gondoltak, de én a magam részéről fontosnak, és ideillőnek érzem a fent leírtakat.
A MÁSSÁGRÓL MÁSKÉPPEN...
Bevezetőül annyit megjegyeznék, hogy személyesen nem vagyok érintett a témában, de régóta foglalkoztat ez a fajta megkülönböztetés.
Esszémben a különbözőséget a homoszexualitás oldaláról közelítettem meg.
Ma a XXI. században a másságot még mindig elítélik. De valójában miért is? Tegyünk egy nagy ugrást a múltba és képzeljük magunkat az ókori Görögország tógába öltözött filozófusai, császárai és szenátorai közé.
Csatlakozzunk két filozófus beszélgetéséhez: egy idősebb és egy fiatal folytat eszmecserét arról, hogy egy férfinak vajon egy, nő vagy egy másik férfi lehet jobb társa az életében? Hosszú-hosszú fejtegetés következik, ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, míg végül az idősebb filozófus vonja le a következtetést; tulajdonképpen mindegy, hogy férfi-e vagy nő a választottunk, ha jól érezzük vele magunkat, mindent meg tudunk osztani a másikkal, ha megfelelő szellemi partner, és ha bizsergést érzünk, ha csak rá nézünk.
Visszakanyarodva a jelenhez fontosnak tartom megjegyezni, hogy azért foglalkoztat a másság kérdése, mert őket egy olyan dolog miatt ítélik el, amiről valójában senki nem tehet, és amit nem tudunk szabályozni, irányítani.
Ezek pedig nem mások, mint az érzelmeink.
Vannak embercsoportok, akik maguk tehetnek arról, hogy a társadalom kirekeszti őket. Ilyenek például azok, akiket viselkedésük miatt ítélnek el:
Ők azok akik nem dolgoznak, ők azok akik hangoskodnak az utcán, ők azok akik bűncselekményeket követnek el, ők azok akik gyerekeket nemzenek azért, hogy ne munkával keljen fedezni a megélhetésüket, ők azok korábban sajátítják el a lopás tudományát, mint az olvasást, ők azok akik a legalapvetőbb higiéniai követelményeknek sem felelnek meg.
A fent leírtakból úgy gondolom jól látszik, hogy ők tehetnek arról, hogy nem, vagy csak nehezen fogadják el őket.
Nézzünk egy másik példát a faji megkülönböztetést elviselő emberek csoportjából:
Ők a négerek.
Nincs túl sok reménye annak, akinek már a pólyába megpecsételődik a sorsa.
Az ember sokféleképpen megnehezítheti mások életét, és teszi mindezt úgy, hogy ő még csak a gyanú árnyékába se kerüljön. Nyugodtan a szemébe nézhet, kezet foghat „áldozatával" anélkül, hogy tudná, vagy csak sejtené, hogy most fogott kezet azzal, aki tönkre fogja tenni az életét.
Mindez miért? Miért nem tudjuk, hogy kik a valódi ellenségeink?
A válasz egyszerű: mert senkire nincs ráírva. A sors nem fogja úgy rendezni életünk színdarabját, hogy dolgunkat megkönnyítve rábök valakire: Ő a Te ellenséged!
De mi a megoldás abban az esetben, ha valaki már akkor elítéltetik, amint kilép a lakása ajtaján? Azok is ítélkeznek felette, akik akkor látták életükben először?
Mi emberek ahhoz vettük a bátorságot, hogy Istent játszva eldöntsük, ki ember és ki nem: mi döntöttünk; a színes bőrűek nem azok.
Tisztában vagyok azzal, hogy ma már nem olyan súlyos a helyzet a négerek esetében sem, mint régen, de a különbözőség miatt fontosnak tartottam pár gondolatot ezzel kapcsolatban is leírni, illetve az is lényeges, hogy a fent leírt dolgok megtörténtek.
Mikor a homoszexuálisokról, mint modern kisebbségről írok, mindig azt a következtetést vonom le, hogy az ő „hibájuk" az érzéseik, amiket képtelenség irányítani.
Véleményem szerint ott a baj, hogy a homoszexuálisok nem tudnak kiállni magukért. Magyarországon, még igenis meg kell magyarázni, hogy mi is valójában a másság. A felvonulás nem rossz ötlet, de nem is a jó a megoldás.
Nézzük, mit lát az ember; rikító színű, női ruhába pompázó, vastagon kifestett férfiakat, akik hangjukkal, beszédmodorukkal, mozgásukkal túlon túl nőisek. Ők a transzvesztiták. Nekem ezzel nincs bajom, mert én tudom mi a különbség, de sokan velük azonosítják a meleg, illetve leszbikus társadalmat. Egy másik dolog amivel szintén megnehezítik a melegek a magukról kialakított megítélést: több homoszexuálistól hallottam már a következő mondatot: „Azért lettem meleg, nem szeretnek a nők!".
Sajnos még mindig birkatársadalomban élünk, ergo kevés embernek van önálló véleménye. Egyik alkalommal megkérdeztem valakit, hogy miért ítéli el a melegeket:
az illető megvonta a vállát és azt mondta, mert sokan gyűlölik őket.
Én a következőkkel szoktam érvelni, ha róluk cserélünk véleményt:
Itt van például a szem szín: barna, kék, zöld. Ha ezt vesszük ez is egy másság.
Miért nem fognak össze a barna szeműek a kék szeműek ellen, hiszen mások.
Olyat még nem hallottam, hogy azért bántottak valakit mert más a szeme színe.
Persze, hogy nem, hiszen senki nem tehet arról, hogy milyen szem színnel született.
Vagy egy másik példa: én nem szeretem a káposztát, de te igen. Ízlés dolga nem igaz? Nem tehetek arról, hogy nem szeretem, de nem is kényszerít senki, hogy megegyem.
Összefoglalva, olyan dologért bántjuk a melegeket, amiről nem tehetnek, és sokan rákényszerítenék őket arra, hogy változzanak meg. Csak az a baj, hogy ez nem egy döntés, hanem egy érzés.
Végezetül utolsó példámat azoknak írom, akik keresztény hitükkel és Istennel felvértezve a pokolra küldik a melegeket: kérdem én; ha Isten teremtett mindent és mindenkit, akkor a homoszexuálisok nem az ő teremtményei?
Talán úgy tűnik, hogy leegyszerűsítem a dolgot, de kérdem én, miért lenne ez bonyolultabb?
Milyen jogon szabjuk meg a melegeknek, hogy összeházasodhatnak-e, vagy nevelhetnek-e gyereket?
Példaként Terry Black-et hozom fel. Tény, hogy van kivetnivaló a viselkedésében, a nyilatkozataiban, de az vitathatatlan, hogy jó apa. Ugyan mi lett volna azzal két gyerekkel, ha a szüleiknél maradnak?
Véleményem szerint nem az a lényeg, hogy milyen nemi hovatartozású szülők nevelik a gyereket, hanem sokkal inkább az, hogy milyen nevelést kap a szóban forgó gyerek. Bizonyos külföldi szakirodalmak szerint, azok a gyerekek, akik leszbikus, vagy homoszexuális párnál nevelkednek, sokkal nyitottabbak lesznek a világ különbözőségei iránt, illetve jobban alkalmazkodnak a hirtelen jött változásokhoz.
Sajnos azonban olvastam már olyanról is, hogy inkább az italozó, agresszív szülőnél helyezték el a gyereket, mintsem egy leszbikus párnál. A gyerek ötéves korában belehalt a folyamatos bántalmazásokba. Gondolom ez volt a gyerek érdeke.
Ma még ott tartunk, hogy megbámulunk az utcán egy kerekesszékest, egy törpenövésűt, vagy egy színes bőrűt. Ezek az emberek csak külsőségükben mások, az érzéseik, céljaik, bánatuk, örömük ugyanazok, mint a mieink.
Embert akarunk klónozni, de sem magunkat, sem a körülöttünk élőket nem tudjuk, nem akarjuk elfogadni. Alapvető érzelmi hiányosságaink vannak; nem tudunk mással együtt örülni, csak az tesz boldoggá, ha valaki még rosszabb helyzetben van, mint mi. Az irigység magas kultúráját felső szinten műveljük, de a földön fekvő embert részegnek bélyegezve sorsára hagyjuk.
"Hogy el tudd fogadni az emberi természet sokszínűségét, gondolj az utazóra, aki éjszakai szálláshelyét akár naponta váltogatja." (Tatiosz)
Talán nem egészen fedtem le a 6-os témakört, és talán nem is igazán ilyen témára gondoltak, de én a magam részéről fontosnak, és ideillőnek érzem a fent leírtakat.