Hol volt, hol nem volt, élt a világon, annak is a kellős közepében, mégpedig Magyarországon egy juhászlegény. Ez a juhászlegény olyan okos ember hírében állott, hogy hét falu csodálta az eszét. Ha kérdezték, ez aztán mindenre meg tudott felelni. Tudta, hogy azért esik az eső (már hogyha esett persze), mert Isten meg akarja locsolni az ő kis kertecskéjét. És azt is tudta, hogy azért nem esik az eső (már, ha éppen nem esett), mert Isten meg akarja szárogatni az ő kis juhainak szőrét, mert bizony nagyon bűzlenének, ha folyton eső áztatná őket. Mondom, ez a juhászlegény annyira okos volt, hogy még azt is tudni vélte, honnan fúj a szél.
Akkoriban történt, hogy Mátyás király az ország trónjára került. Nem az a daliás, világhíres uralkodó volt még akkor, akinek manapság gondoljuk, hanem bizony csak siheder, akinek a bajusz is éppen csak serkenni kezdett volna az orra alatt (feltéve, ha a királyi borbélymester le nem kaszabolta volna onnan is a modern ízlésnek megfelelően). De mivel ez a királyi tinédzser okosnak született, elhatározta, hogy az uralkodást a bölcsesség megszerzésével fogja kezdeni. Kihirdettette hát ország-világ szerint, hogy aki neki a bölcsesség titkát el tudja árulni, az királyi jutalomban részesül.
No, sereglett is aztán a sok nép Budára, Mátyás király újonnan épült Friss palotájába. Annyi volt a tanácsadó, hogy nem egy, de hét város kitellett volna belőle. Mondtak azok mindenfélét, az ifjú király meg egy ideig igen türelmesen bánt velük. Volt, aki azt tanácsolta, hogy a csillagjósokra hallgasson, volt, aki a madárjóslást tartotta egyedül üdvözítőnek. Ez még csak hagyján lett volna, mert hát ki-ki a maga hite szerint bízik a jövőben. De mit gondoljon az ember például az afféle tanácsról, hogy a borospohár fenekét kell szemmel tartani, mert hiszen már a régi rómaiak megmondták, hogy borban lakozik az igazság. Vagy arról a másikról, amely szerint az igazság mindig a leghatalmasabb oldalán áll, most tehát csakis Mátyás király tudhatja az igazságot. Na hiszen, ha effélére hallgatott volna, nem is emlegetnék ma is úgy, mint az igazságost!
Mátyás király egy darabig hallgatta a mindenféle népeket, de aztán csak megelégelte a nagy hiábavalóságot, és kidoboltatta, hogy ő ugyan mindenkit meghallgat, de aki nem tud értelmes tanáccsal szolgálni, és mégis lopja királya drága idejét, annak bizony huszonöt bot lesz a jutalma.
De hogy szavam ne felejtsem, eljutott ám a királyi fölhívás híre az okos juhász falujába is. A falubéliek meg persze igencsak bíztatták a legényt, ki ne hagyja az alkalmat, menjen, aztán mondja meg annak a siheder királynak, hogyan is kellene a világot kormányozni! Már csak a jutalom kedvéért is, no meg aztán az se semmi, hogy a falu híres lesz, s tán meg is gazdagszik belé!
A juhász egy darabig csak kérette magát, hogy így meg úgy, hogy más dolog a birkák szarvát figyelni, mint egy birodalmat igazgatni, de aztán csak fölszedelőzködött, föltarisznyált az útra, s nekivágott. Ment, mendegélt. Látott ezt is, látott azt is, látott sokféle Isten csudáját. Ment egy nap, ment kettőt, hát a harmadik napon csak leszólítja egy ember, aki az út szélén üldögél egy kövön.
– Te volnál az a híres-neves okos juhász, komám?
– Azt beszélik rólam – felelte a legény. – De ez csak afféle szófiabeszéd.
– De jó, hogy talállak. Csak te segíthetsz rajtam!
– Aztán te ki volnál? – kérdi a juhász.
– Én biz annak a falunak, amelyiknek, nézd csak, épp idepiroslik a templomtorony teteje, a bírája vagyok.
– Az szép tisztesség. Az Isten éltessen!
– Azám! – mondja a bíró. – Csakhogy a bírónak ítélnie is kell!
– Nehéz ügyben jársz el?
– Abban. Szerelem dolgában.
– Csak a szívedre hallgass, komám! – mondja a legény. – A szív mindig igazat mond.
– Azt tenném én – mondja a bíró. – De hogy jobban értsed a dolgot, el kell beszélnem, hogy itten két fiatalról van szó. Mert hogy nagyon megszerették egymást.
– Az a jó! – mondja a legény.
– Csak hát a szüleik igencsak ellenzik ezt a szerelmet. A falu meg egyenest meg is kövezné őket!
– Ejnye no, azért, mert szeretik egymást?
– Valahogy úgy, komám – mondja a bíró. – Hát már most mit csináljak?
– Fiú a lány párja, lány meg a fiúé! Tudja ezt minden magamfajta juhász is – így a juhász. – És ebbe nincsen beleszólás! Ha szeretik egymást.
– Azt mondod?
– Azt én – bólint a legény. – Mert a szerelem tán egyenest az égből jön. Isten ajándéka az! Ember abba bele ne beszéljen!
– Rendben is volna, komám – mondja a bíró. – Csakhogy itten az esett meg, hogy egy leány egy másik leányt akar a párjául.
– Hogyisne! – rikkantott a juhász.
– Na de te mondtad, komám, hogy a szerelembe nincsen beleszólás.
– Ha szeretik egymást – mondja a legény maga is meglepődve.
– Mert hogy a szerelem tán egyenest az égből. Hogy Isten ajándéka. Így mondtad, komám – mondja a bíró.
– Így igaz.
– Hát én meg csak ülök itten, méricskélem az eszemmel, de sehogy se jutok dűlőre.
– Pedig te vagy a bíró – mondja a juhász. – Neked ítélned kell.
Ültek, hallgattak egy sort. Aztán egy másodikat is. Egyszer csak fölpattan a bíró.
– Na, Isten áldjon meg! Köszönöm a jó tanácsot! – Azzal iszkiri, szedi is a lábát a falu felé.
– Aztán mint fogsz ítélni? – kiáltott utána a juhászlegény.
– Csak a szívem szerint! Ahogy te tanítottad! – kiáltott vissza a bíró, azzal már el is tűnt az út kanyarulata mögött.
Hümmögött egyet a legény, aztán maga is föltápászkodott, ment tovább, amerre Mátyás király városa volt. Ment, mendegélt. Látott megint ezt is, látott megint azt is, látott sokféle Isten csudáját. Ment egy napot, ment kettőt, hát a harmadikon szembejön vele egy éktelen nagy porfelhő. Ahogy közelebb ér, kibontakozik belőle egy sereg katona állig begombolva fegyverbe, páncélba. Kilép a sor elől egy vitéz, megszólítja a juhászt:
– Adjon Isten, komám!
– Neked is, vitéz!
– Hová visz a lábad?
– Én bizony Mátyás királyhoz megyek, bölcsességet tanácsolni – mondja a juhász. – Mert hogy a falumbéliek igen okosnak tartanak. Aztán azt mondták, hogy így, meg úgy, hátha nagy hírt szerzek magamnak is, nekik is.
– Gyere inkább velünk. Elkel nálunk is egy kis ész. Én vagyok ennek a seregnek a vezére.
– Az szép tisztesség. Isten éltessen! De nem úgy megy az – mondja a legény. – Még azt se tudom, hová igyekeztek.
– Azám! Háborúba viszem az embereimet.
– Az se lehet könnyű.
– Bizony nem – mondja a vitéz. – Mert most csupa gonosz pokolfajzat ellen kell küzdenünk.
– Csak nem az öregördög támadott meg benneteket az összes rokonával?
– Az se volna rosszabb! A szomszéd országgal állunk háborúban.
– Na de hát ott is csak emberek élnek – mondja a legény.
– Hogy is nevezheted embereknek őket?! – kiáltja a vezér. – Hisz már ránézésre is másmilyenek, mint mi!
– Csak nem tán?
– De bizony – bólogat a vezér.
– Tán azok nem kétágúak, mint mi? Vagy tán nem két szemük, egy orruk van, mint minekünk? – kérdi a juhász.
– Te ezen tréfálkozol, komám? – morcogott a vezér. – Nem láttad te még azokat! A hajuk vörös, a bőrük fehér, de meg olyan szeplős némelyik, hogy még ránézni is rossz! Azt pedig minden gyerek tudja, hogy akinek vörös a haja, az rendes ember nem lehet!
– Én eddig nem tudtam, komám – mondja a juhász. – És mi van a sárga bőrűekkel? És a feketékkel? No meg a kékekkel?
– Kékek is vannak? – kérdi a vezér.
– Ezt neked kéne tudnod – mondja a juhász.
– Mindent én se tudhatok – mondja a vezér. – De azt tudom, hogy ezeket a vörösöket el kell pusztítani, mert ha nem, hát jaj lesz nekünk!
– Aztán miért?
– Mert mi lenne, ha egyszer ránk támadnának? Ha felgyújtanák a falvainkat, lerombolnák a városainkat, ölnének, fosztogatnának, rabságba hurcolnák az asszonyainkat, gyerekeinket?
– Hogy ez meg ne történhessen – kezdte volna a juhász, de a vezér a szavába vágott:
– Meglepjük őket, felgyújtjuk a falvaikat, leromboljuk a városaikat.
– És rabláncra fűzitek az asszonyaikat, gyerekeiket – mondja a juhász.
– Legfőképpen azt a zöldszemű boszorkányt, aki megbűvölt, mikor legutóbb náluk jártam. Azóta nincs nyugtom tőle, még álmomban is előjön! Hogy tűz égesse el! A szívem majd kiugrik a helyéből, ha csak eszembe jut!
– Meg kell ezt gondolni! Hát hiszen akkor mi vagyunk az ördögfajzatok, nem? – kérdezte a juhász.
– Na várj csak! Nem úgy van az! – zöttyent le nagy csörömpöléssel egy kőre a vezér.
– Én várhatok – ereszkedett le mellé a juhász. – Az időmből kifutja.
Ültek, hallgattak egy sort. Aztán egy másodikat is. Egyszer csak fölpattan a vezér, hátra arcot parancsol a seregének. Azok el is indultak, a por nemsokára el is takarta őket.
– Na, Isten veled! – mondta aztán a vitéz. – És köszönöm a tanácsot! – tette hozzá, és határozott, gyors léptekkel egyedül indult el a szomszéd országba vezető úton.
– De hová mész, komám? – kiáltott utána a juhász.
– Csak az eszemre hallgatok! Ahogy te tanácsoltad. Megyek, beszélek ezekkel a vörösökkel. Hátha mégis szót tudnánk érteni – szólt vissza amaz.
– És mi lesz azzal a vörös boszorkánnyal? Az égetni valóval.
– Lehet, csak én égtem meg azoktól a zöld szemektől. S még kiderülhet, hogy tündérre találtam – hangzott a felelet. Vagy csak a juhász hallotta így? Maga sem tudta eldönteni, mert a vezér addigra már olyan messze volt, hogy a szó sem érte utol.
Hümmentett egyet a legény, aztán maga is föltápászkodott, ment tovább, amerre Mátyás király városa volt. Ment, mendegélt. Látott ezt is, látott azt is, látott sokféle Isten csudáját. Ment egy napot, ment kettőt, hát a harmadikon csak elérkezett Budára, a király palotájába. Fenyegetés ide, fenyegetés oda, ott bizony még mindig százával lebzseltek a mindenféle titkos tudások tudói.
No, megszállt hát a juhász, igaz, neki már csak az új palota padlásán jutott egy kis aranyszalma (mert tudnivaló, a királyi palotában még a szalma is aranyból van ám!). De még azon a szalmán is osztozkodnia kellett két vénségesen vén keleti mágussal, akik ugyancsak Mátyás fölhívására érkeztek Budára. Fáradt volt a juhász, hosszú volt az út, meg aztán úgyse volt valami nagy kényelemhez szokva, hamar elnyomta hát az estéli buzgóság.
Hajnalban aztán arra ébred, hogy a két mágus suttogva veszekszik egymással.
– Én idéztem meg őt, énrám fog mosolyogni! – így az egyik.
– De én vagyok az idősebb! Várjál csak sorodra! – így a másik.
– Még csak az kéne, hogy ezt is elhalászd előlem! Mint azt a folyami tündért, akit a múltkor megidéztem!
– Azt is miattad szalasztottuk el, mert olyan mohó voltál!
– Én-e?! – így az egyik.
– De bizony, hogy te! – vágta rá a másik.
– Aztán ki akarta mindjárt a világ összes kincsét megkaparintani!
– Meg is szereztem volna, ha közbe nem kalamolsz!
Szó szót követett, addig-addig, hogy előbb csak egymás szakállát tépdesték, de aztán ölre mentek, jó alaposan földhöz is csapkodták egymást. Előbb egyik a másikat, aztán a másik az egyiket. Aztán meg ki tudja, mikor melyik volt felül.
Nézi a juhász, hogy hát ezeknek meg mitől ment el az esze. Látja ám, hogy a padlás csücskében nagy fényesség közepette ott áll a Szerencsetündér. Az is észrevette a juhászlegényt, rámosolygott, aztán hipp-hopp, úgy eltűnt, mintha sose lett volna ott.
A két mágus tán még most is ott hemperegne az aranyszalmán, hanem ahogy a Szerencsetündér eltűnt, eltűnt vele a nagy fényesség is. A két bolond öreg rémülten ugrott talpra, mert észrevették, oda a szerencséjük. Futottak is le a padlásról, ki a palotából, de még onnan is hallatszott a veszekedésük. Tán még ma is futnak, ha meg nem állottak.
Amikor aztán a nép fogyatkozásával a juhász végül Mátyás király elé került, bizony nagyon meg volt rémülve. Nagyon úgy érezte, hogy kinéz neki a huszonöt bot. És még jó, ha annyival megússza. Milyen ostoba is volt! Milyen egyszerűnek látszott a világ onnan a birkák, kecskék szarva mellől. De ahogy haladt előre a sor, ahogy fogyott napra nap, ahogy hallgatta a sok okosságot, úgy fogyatkozott az ő bátorsága, az ő nagy tudománya úgy lett egyre kisebb. Hát hiszen honnan is tudná ő, hogyan kell egy birodalmat bölcsen kormányozni!
Mire eddig ért a gondolkodásban, már ott is állt Mátyás király előtt. De bizony egy szó nem sok, annyi se jött ki a száján.
Furcsa csend támadt. A király várakozón tekintett rá, nagy barna szeme mintha azt mondta volna: „Beszélj csak, juhász, ne félj te itten semmitől!”
Hogy aztán jól olvasta-e Mátyás szemének üzenetét a juhász, nehéz volna megmondani, de annyi bizonyos, hogy csak összeszedte valamelyest a bátorságát, és belekezdett a mondókájába.
– Uram, királyom, fejem a kezedbe ajánlom, nem tudom én a bölcsesség titkát. Mikor elindultam a falumból, ahol olyan nagyra voltam az eszemmel, bizony fogalmam se volt arról, hogy milyen a világ. El se indultam volna, de a falumbéliek azt remélték, magamat is, őket is híressé teszem. Sokat tanultam az úton, láttam sokféle Isten csudáját. De bizony most is csak azt tudom, hogy minden szem másképpen látja az igazságot. Még az is meglehet, hogy mindegyik jól látja. Csak hát máshonnan, másképpen látják.
– Bölcsen szóltál, te juhász! – mondta Mátyás király. – Aztán mit kérsz jutalmul cserébe tőlem?
– Semmit, uram, királyom, már annak is örülök, hogy a huszonöt botot méltóztattad elmellőzni.
– De nem úgy van az, te juhász! Három zacskó arany üsse a markodat. A faludat meg mától Bölcskének nevezzék mindétig, amíg a világ és még két nap. Állíttassék ki erről oklevél azonnal, aranyos pecséttel, jó selyemzsinórral!
Így történt-e vagy se, ki tudja azt ma már. Bölcskén biztosan így mesélik. És az is igaz, hogy Mátyás király uralkodása alatt gyakran öltözött álruhába, hol íródeáknak, hol egyszerű vásáros embernek, hogy sok-sok szemmel lássa, minél jobban értse azt a bizonyos nagy-nagy igazságot. Ezért is emlegetik máig úgy mifelénk: Mátyás, az igazságos.