Megszállott vagyok. Rögeszmém, hogy mindig mindenkin segítsek, hogy megváltoztassam a rossz gondolatokat, segítsek az embereknek pozitívan látni a dolgokat. Azt mondták nem menthetem meg a világot, nem jó helyre születtem. Talán egyszer sikerül ezt felfognom, bár nem akarom. Tudom azt, hogy eddig senkin sem tudtam volna segíteni, ha ő nem akarja valahol legmélyen, tudat alatt. „Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.” Sohasem tanultam, hogy segíthetnék. Nem vagyok sem pszichológus, sem pszichiáter. A fizetésem az, mikor látom az átváltozást a zavart és a nyugodt tekintet közt. Amikor újra látom a mosolyt az egykoron szomorúságot tükröző arcon.
Most épp a városba indulok, miután megtettem a szokásos reggeli rituáléimat. Kinyitom az ablakot, hogy köszönhessen a természet. Aztán a forró vízbe mártom a saját készítésű teafilteremet, majd elkortyolgatom a gyerekrajzokat nézegetve. A másik szenvedélyem: imádom gyűjteni a gyermekrajzokat. Rengetegből készítettem albumot. Ha a krikszkrakszokból nem is mindig vesszük ki pontosan minek készült, egy biztos, átjön a hangulat. Átjön az a tiszta érzés, amit gyermekként éreztem, és elkísér az egész nap folyamán.
Könnyed tavaszi öltözékben sétálok a belváros felé. Egy kiadó cég keres fotóst. Az emberek azt mondják, azért szeretik a képeimet, mert a legsablonosabb témát is teljesen más szemszögből közelítem meg. Persze az nem biztos, hogy ez minden esetben jó… De ma a főnökség eldöntheti az állásinterjún, amire a képeimet is viszem, hogy nekik megfelelek-e. Sosem akartam senkinek megfelelni, sőt nem önzőségből megszállottságom hogy segítsek. Nem akarom, hogy az emberek megköszönjék, megjegyezzenek, vagy hálásak legyenek.
Már észre sem veszem. Csak akkor tűnik fel, hogy mindig mosolygok, mikor egy ember felvont tekintettel néz rám. Többen visszamosolyognak, mint gondolná az ember. De van, akinek annyira idegen, hogy egy ismeretlen rájuk mosolyog, hogy ez a reakciójuk. Ilyenkor csak szélesítek a mosolyomon.
Látom, hogy az út szélén egy szétálló hajú kislány cipőt köt. A táskája szinte nagyobb, mint ő. Bizonyára siet, mert az arca ki van pirulva. Igazából nekem is igyekeznem kellene az állásinterjúra, de nem számít. Meg kell örökítenem a pillanatot. Mikor kattan a gép, pont rám néz, szeme csillogását még a sötét felvételen is látni lehetne. Rám mosolyog, aztán felszökken, és gyors tempóban szedi a lábát. Én pedig a híd felé indulok, és messziről kiszúrom, hogy egy tizenéves lány a korlátba kapaszkodva sír, előtte hever a biciklije. Egyenesen felé veszem az irányt. Mosolyogva vállára teszem a kezem, hogy rám emelje tekintetét.
¾ Mi baj? –kérdezem, szemében keresve a választ.
Csak a korlát mögötti párkányra mutatott. Egy velem kb. egykorú férfi áll a peremen, arccal a folyó felé néz. –A bátyád? –kérdezem. Megrázz a fejét. –Akkor ki ő? –próbálok segítséget kérni.
¾ Nem tudom –csorognak a könnyei. Azonnal a férfi felé fordulok. Visszaszámol.
¾ Nem kell ezt tenned! –azt hiszem nem hallotta számol tovább.
¾ 9;… 8…
¾ Fog meg a kezem, kérlek. Bármi történt, nézz rám, és én segíteni fogok. –mondom nyugodt hangon.
¾ 6.
¾ Fogd meg a kezem! –nyújtom felé, de még mindig nem néz ránk.
¾ 5. –mintha nem is hallotta volna.
¾ Van, itt kapásból 2 ember, aki összeroppan, ha ezt most megteszed. Kérlek, nagyon kérlek, hogy fogd meg a kezem! –már remeg a kezem.
¾ 3.
¾ Kérlek! –szinte suttogja a lány, aki megfulladni késznek látszik könnyeitől. A fiú hátra néz bársonyos hangjára.
¾ Nem ismerlek. –mondja zavarodott tekintettel fejét rázva. Majd rögtön vissza is fordítja fejét, és folytatja -2…
¾ Én sem ismerlek, de nem hagyhatom, én… nagyon kérlek –zokog fel a lány. Nekem pedig a szívem szakad bele.
¾ 1. –a fiú hátra fordul. Mindent megbánva néz a lányra, akivel sosem találkoztak még. Látom a szemén, hogy legszívesebben átölelné.
¾ Még eléred a kezem –mondom remegő hanggal, és lehunyt szemmel, miután láttam, hogy emeli a lábát.
Úgy érzem, mintha órák telnének el. Semmit sem hallok. Ólom nehezedik rám. Fáj a tehetetlenség. Nem merem kinyitni a szemem, érzem, hogy a könnyek belülről marják. Tudom, hogy bármit tennék, a döntés csakis az övé. Egész testem remeg. A lány zokogása lett az egyedüli hang a fejemben. Rettentően félek, nem tudok mozdulni sem. Szédülni kezdek. Nem tudom, hogy én forgok, vagy körülöttem minden. Valami, ami egyre erősebb magával ragad. Engem is repíteni akar.
Tisztán érzem, ahogy egy férfikéz, erősen megszorítja a kezem, és tudom, hogy jó helyre születtem.