Megállók - történet a schopenhaueri sünökről

Évszám
2011
Beküldő
Zeppelin
Azt mondják minden percben születik egy gyermek. Felkelek, az ablakhoz sétálok és ez idő alatt valahol hangosan felsír valaki. Két kezemmel eltakarom az arcom és valahol valaki nőből anya, férfiből apa lett.
Vágyom rá, akarom, szeretném, követelem. A percmutató megint kattan, valahol valaki megint...
Sokat utazom villamossal. Figyelem közben az embereket. Fáj már, ha azt látom, hogy anyák becézik kicsinyeiket. Ő miért? Én miért nem?Egyszer azt láttam, hogy egy hajléktalannak tűnő pár iszogat a megállóban. A nő a hetedik-nyolcadik hónapban járhatott. Elég! Elég! Nem bírom már! Miért kell ekkora büntetést elviselnem? Szándékosan soha nem bántottam senkit, akinek tudtam mindig segítettem. Becsülettel élem az életem. Eszembe jut valami, ami múlt héten történt.

Közvetlenül az ajtó mellett ültem a villamoson. Megállóba érkeztünk. Elhaladt előttem egy babakocsit toló nő. A másfélév körüli kisfiú önfeledten kalimpált lábával a kocsiban. Egy kiscipő lepottyant a földre. Az anya nem vette észre. Fel akartam pattanni, szólni, utánuk vinni.  Ha nem tudtam volna vissza szállni erre a villamosra az se lett volna gond. Nem siettem sehova. Szép idő volt. Láttam a nő arcát amint elhaladt. Vidám volt, sugárzott.

A kiscipő velem egy vonalban a megállóban a földön hevert. Nem mozdultam. Valami a székhez tapasztott. Induljunk már! - gondoltam. Elfordítottam a fejem. Hosszú perceknek tűnt a várakozás a megállóban. Elindultunk végre.  Visszanéztem a kiscipőre. Nem vitte utánuk senki.

Biztos van pénzük másikat venni - nyugtattam a lelkiismeretem.  Megállótól megállóig hadakoztam magammal. Milyen megkeseredett lettem!

Alig vártam, hogy megálljon a villamos. Leszálltam és visszagyalogoltam. A kiscipő már nem volt ott. Szégyelltem magam.  Ez volt az a pont, mikor úgy éreztem segítségre van szükségem.

A nő hatvan év körüli lehetett. A beszélgetés elején lefutottuk a szokásos köröket, majd egyre jobban megnyíltam előtte.

- Az állami kórházakban a vizsgálatok ingyenesek, a beavatkozások viszont pénzbe kerülnek. Ha úgy alakul nem is tudom, honnan szerzek pénz lombikra - magyaráztam.
- Úgy hallottam egyre több párt érint a probléma. Sokan vannak? - kérdezte.
- Rengetegen. A várók folyosói zsúfolásig tömve.  Már kezdés előtt hosszú sor áll a kórház udvarán az ajtó előtt. Az én sorszámom a 11 706-os. Ezt kell mondanom mindig a pultnál, nem a nevem.

Ahogy ott állunk lopva méregetjük egymást, mi az, ami hasonló, mi az, ami különböző bennünk. Olyan, mintha valami jelet keresnénk egymáson.
Futószalagon megy. Időpont egyeztetés, vérvétel, vizsgálat, eredmény. Az ember teste ilyenkor különálló életet él. A lélek viszi, tolja maga előtt a testet, mint egy céltáblát. Olyan mintha azt suttogná: - Semmi közöm hozzá.

Kis szünetet tartok mondandómban. Kortyolok az ásványvízből. Már két órája beszélgetünk szinte megállás nélkül.
-  Nem adta fel ugye? - kérdi.
- Nagyon nehéz. Megkeseredtem. Nem akarom utálni a többi embert. Hogyan lehet ezt végig csinálni épp ésszel?
-  Egy történet jut eszembe, amit egy bölcstől olvastam valahol. Kíváncsi rá?
-  Igen!
-  A sündisznókat a fagyhalál fenyegette. Nagyon sokan el is pusztultak. Két sün bebújt egy barlangba. Rájöttek, ha egymáshoz bújnak, a másik testmelege segít.  Igen ám, de amikor túl közel bújtak egymáshoz a másik tüskéje véresre szúrta őket. Megint eltávolodtak, de így meg fáztak. Végül többszöri próbálkozás után megtalálták azt a távolságot, amikor érezték a másik testmelegét, de a tüskék kellő távolságban maradtak.
-  Szép történet- mosolyogtam.

Pár percre elhallgattunk.
-  Nehéz... - mondtam.
-  Az -vágta rá. - Ne akarja görcsösen - mondta és megszorította a kezem.

Felállt és készülődni kezdett.

-  Mindig erre a székre válltok jegyet. Szerintem ez a hely a legkényelmesebb  a buszban. Nem csap rám a hideg, de az ajtó mégis közel van. Lehet, hogy még találkozunk, gyakran utazom erre.

A távolsági busz begördült a pályaudvarra, a nő leszállt. A megállóban nem várta senki.
Azt mondják nem az a fontos, hogy honnan hová jutsz el, hanem, hogy mennyit tanultál út közben.