Évszám
2011
Beküldő
bezenyei vitéz
Mindig félénk,kisebbrendűségi érzéssel terhelt voltam, így nehezenismerkedtem, kerültem análam magasabb műveltséggel megáldott embereket, mert úgy éreztem, nem tudokfelnőni az ő szintjükre, nem tudok megfelelni azoknak a követelményeknek,melyet az ilyen kaliberű emberek diktálnak.
Az általánosiskoláimat, falusi gyerekként, a szülőfalumban végeztem el. Szüleim terveialapján jelentkeztem a gimnáziumba, melyet sikeresen elvégeztem. Nehezenbarátkoztam meg a városi légkörrel, furcsa volt a sok, nyüzsgő ember, a rengeteggépkocsi. A falumban eseményszámba ment akkoriban, ha a főúton egyszerre háromgépjármű haladt el. Az osztálytársaim között túlsúlyban a városi gyerekekvoltak, a kor divatja szerint öltözködtek, amit én, a szüleim rossz anyagihelyzete miatt, nem tudtam követni. Lenézték az egyszerű falusi gyerekeket,amiből számos konfliktusom adódott.
A gimnáziumelvégzése után jelentkeztem hivatásos katonai szolgálatra. Elvégeztem a tisztiiskolát, a Nemzetvédelmi Egyetemet, s számos tanfolyamot talpaltam végig. Győrvárosába az ezredfordulón költöztem a családommal. A katonai pálya nagyon vonzóvolt az egész pályafutásom alatt számomra. Elértem mindent, amit célul tűztemki magam elé. Ami a legfontosabb, egyre magabiztosabb lettem, legyőztem akisebbrendűségi érzésemet, megnőtt az önértékelésem, s az elért eredményeimfeljogosítottak arra, hogy büszke legyek magamra.
Arendszerváltozás előtt nem foglalkoztam politikával, teljesen kitöltötte azidőmet a hivatásom és a család. Jól éreztem magam a bőrömben, boldog voltam, selégedett.
Győr városnagyon megtetszett, úgy nekem, mint a családomnak. Jókat sétáltunk a városbankeresztül-kasul. Amikor csak tehettem, amikor az időm engedte, fogtam afényképezőgépemet, s a kerékpáromat, s máris vígan kerekeztem, miközbenrengeteg képet készítettem úgy a városról, mint a periférikus részeiről. Sokatbeszélgettem az emberekkel, érdekelt, hogyan élnek, milyen gondokfoglalkoztatják őket, mitől válik jobbá a közérzetük. Azon vettem magam észre,hogy belebonyolódtam a politizálás nem könnyű területére. Pártot választottammagamnak, rendszeresen jártam az rendezvényekre, de mindig ügyeltem arra, hogyez a tevékenység ne menjen a családi életem rovására.
Meg voltammindennel elégedve, s mivel megtanultam a szerényen élni tudományát. Ajövedelmemből a családomnak megfelelő életszínvonalat tudtam biztosítani.Mindezek mellett foglalkoztatott egy gondolat. Azon tűnődtem, milyen útontehetnék szert egy igaz barátra, akivel megoszthatom az örömömet, bánatomat,aki elfogad engem is olyannak, amilyen vagyok. Persze azt jól tudtam, hogyújsághirdetésen keresztül nem lehet barátra találni. Így hát türelmesen vártam,s még nagyobb elánnal alakítottam ki újabb és újabb ismeretségeket, s tettemszert egyre több olyan kontaktusra, ahol az egymás iránti bizalom meghatározókövetelmény volt.
A második győrikarácsonyra készülődött a család 2002-ben. A feleségem családjánál az a szokás,hogy a családtagok, a Jézuska beköszönte, illetve az ünnepi vacsora után,kölcsönösen felkeresik egymást otthonukban, hogy osztozzanak az ünnep adtabékés órákban. Így jutottam el a családommal a feleségem húgához, akinél egyvelem korabeli úriember élvezte a család vendégszeretetét. Hamarosanmegismerkedtünk egymással. Lacinak hívják. A vezetéknevét természetesenelhallgatom, de megérdemelné, hogy megemlítsem. Kiderült, hogy közös azérdeklődésünk a szőlészet-kertészet iránt. Mindketten értünk a villamossághoz,ő mesteri szinten, mivel villanyszerelő a szakmája, én hobby szinten, mertáltalános híradó szakon végeztem a katonai főiskolát. Ő is szereti a kutyákat,én is. Bevallottuk egymásnak, hogy vonzódunk a politika iránt, mindkettőnknekvan véleménye az ország, illetve a szűkebb környezet helyzetéről, tudunk azeredményekről, s nem tudunk beletörődni az emberi butaság, a hozzá nem értésokozta kudarcokba. Annak ellenére, hogy ő a jobboldal szimpatizánsa, én pedig abaloldal elkötelezettje vagyok, a későbbi találkozásaink alkalmával,szenvedélyes vitákat folytattunk le, de mindig kínosan ügyeltünk arra, hogy nesértsük meg egymást.
Eltelt három év.Minden héten találkoztuk, hol nálam, hol nála, hol pedig a hétvégi telkeinken.Nagyon megkedveltük egymást, én pedig határtalanul boldog voltam, mert végre,hosszú évek után, mégis megleltem a barátomat. Azt nem mondom, hogy abarátságunk csont nélkül megfelelt az Arisztotelész Nikomakhoszi etikájábanleírt követelményeknek, de nem álltunk messze tőle. Nagyon sokat segítettünk,ugyanakkor biztos támaszai voltunk egymásnak, s az együtt töltött családiösszejövetelek maradandó élményeket okoztak, kellemes emlékekké váltak nekünk.
A 2004-esválasztások után, de még az önkormányzati választások előtt, az egyik hétvégénmeghívtam az én Laci barátomat, hogy szemlélje meg a kertben végzett munkámminőségét, mondjon kritikus vélemény róla, s utána elfogyasztunk egy pohárbort. Már sötétedett, de mi nem tudtunk elszakadni egymástól. Bevallom, hogyjócskán ittunk a szőlő nemes nedűjéből, s józannak a telkemen csak a kutyámmondhatta magát. Ráterelődött a szó a politikára. Laci sajnálkozva jegyeztemeg, hogy a szocialisták tarolni fognak, mire én azt találtam mondani: - TudodLaci, jól van ez így. Aki nem ért a mesterségéhez, azt távol kell tartani.Nincs szükség dilettánsokra, a jobboldali arroganciára. – Laci ezt hallvaelvörösödött, ledobta a borospoharát a földre, s távoztával csak annyitmondott: - Mostantól fogva nem ismerlek!
Végtelenülmegbántam a tettemet. Majdnem sírtam dühömben. Elnézést, bocsánatot kérni nemakartam, mert azt vallom, hogy a bocsánatkérés mindkét fél számára megalázó.Helyette mindent el kell követni a régi kapcsolat visszaszerzéséért. Mirehazaérkeztem, a feleségem már sírt. Elmondta, hogy felhívta a Laci, aki aztmondta neki, hogy sajnálja őt azért, hogy egy ilyen hitvány férjjel áldotta mega sors. Nem kíván többé találkozni velem, kerül, ha lát. Ne is hívjamtelefonon, ne üzenjek neki, mert úgyis hiába. Döntése végleges.
Hosszas lelkitusa és töprengés után eldöntöttem, hogy várok egy-két hónapot, talánbegyógyulnak a sebek. Közben a feleségem át-átjárt hozzájuk, s a feleségénekelmondta, milyen szomorú, milyen bánatos és törődött vagyok. Később tudtam meg,hogy a feleségem milyen jó szolgálatot tett a kapcsolatunk újrakezdéséhez,mivel a Lacinak minden egyes alkalommal leadta a „drótot” élete párja avívódásaimról. Eltelt fél év, s még sehol semmi. Már alig reménykedtem. Félévig nem láttam a barátomat, olyan ügyesen rejtőzött előlem.
Vészesenközeledett Laci 55. születésnapja. Abban biztos voltam, hogy felköszöntöm, csakazt nem tudtam hogyan. Nem akartam e jeles ünnepet a békülés oltáránfeláldozni. A visszautasítás nem esett volna jól, s elrontottam volna nem vártjelenlétemmel a születésnapot. Hosszas vívódás után a következőképpencselekedtem: Egy héttel az szülinap előtt rendeltem egy csokor virágot. Vettemegy üveg whiskyt a kedvenc márkájából, s mellékeltem egy kártyát, amireráírtam; „Kedves Barátom! A közelgő születésnapod alkalmával a legnagyobbszeretettel köszöntelek. Kérlek, adj időpontot, mikor tehetem a családommaltiszteletemet nálatok. Barátod, István.” A gondosan elkészített csomagot a virágboltalkalmazottja kézbesítette. Az már jó hír volt számomra, hogy a csomag nem jöttvissza. Vártam két napot, s este, úgy nyolc óra körül csengettek a lakásomajtaján. Ajtót nyitottam. Laci fia állt az ajtóban, kezében az általamelküldött Whiskyvel. Köszönt, átadta az üveget, köszönt, és eltávozott. Viszemaz üveget a konyhába, ahol a feleségem szorgoskodott, s mutattam neki, mitkaptam. Közben megláttam, hogy egy kis boríték van az üvegre ragasztva. Lázasanfelbontottam. Benne az írás: „Tisztelt Barátom! Az italt visszaküldöm, hogya …-án esedékes születésnapiünnepségemen, amelyre családoddal ezúton szeretettel meghívlak, ne kelljenmagad külön költségekbe verni. Barátod, Laci.”
Határtalan öröm fogott el! Ahogy közeledett avárva várt időpont, úgy növekedett az izgatottságom. Mint ahogy Petőfi Sándor aversében leírta, úgy terveztem „Mit mondok majd először is/ Kedvest, szépetneki?”… Megálltunk az ajtóban /a lépcsőházhoz volt kulcsom/, csöngettem. Lacinyitott ajtót ünneplőbe öltözötten. Szó nélkül megölelt, beinvitált bennünket alakásba, s mintha nem telt volna el oly hosszú idő azóta, hogy nem láttukegymást, nem beszéltünk egymással, a legtermészetesebb módon elmondta az estforgatókönyvét, ismertette az ülésrendet, s megkérdezte, mikor akarom átadni akedvenc italát. Azt ugyanis végig a kezembe szorongattam. Az este pazar volt.Volt rajtunk kívül még két meghívott család is, akiket nem ismertünk, de hamaráthágtuk a kezdeti akadályokat.
Most, hogy2011-et írunk, elmondom, hogy barátságunk továbbra is töretlen. Csak egy dologváltozott. A politika tájékára sem megyünk. A politizálás jogát átengedtük afeleségeinknek, akik most tervezik az év költségvetését, a családiberuházásokat, a szociális juttatások mértékét családtagra lebontva, illetve aszabadidő hasznos eltöltésének forgatókönyvét.
Az általánosiskoláimat, falusi gyerekként, a szülőfalumban végeztem el. Szüleim terveialapján jelentkeztem a gimnáziumba, melyet sikeresen elvégeztem. Nehezenbarátkoztam meg a városi légkörrel, furcsa volt a sok, nyüzsgő ember, a rengeteggépkocsi. A falumban eseményszámba ment akkoriban, ha a főúton egyszerre háromgépjármű haladt el. Az osztálytársaim között túlsúlyban a városi gyerekekvoltak, a kor divatja szerint öltözködtek, amit én, a szüleim rossz anyagihelyzete miatt, nem tudtam követni. Lenézték az egyszerű falusi gyerekeket,amiből számos konfliktusom adódott.
A gimnáziumelvégzése után jelentkeztem hivatásos katonai szolgálatra. Elvégeztem a tisztiiskolát, a Nemzetvédelmi Egyetemet, s számos tanfolyamot talpaltam végig. Győrvárosába az ezredfordulón költöztem a családommal. A katonai pálya nagyon vonzóvolt az egész pályafutásom alatt számomra. Elértem mindent, amit célul tűztemki magam elé. Ami a legfontosabb, egyre magabiztosabb lettem, legyőztem akisebbrendűségi érzésemet, megnőtt az önértékelésem, s az elért eredményeimfeljogosítottak arra, hogy büszke legyek magamra.
Arendszerváltozás előtt nem foglalkoztam politikával, teljesen kitöltötte azidőmet a hivatásom és a család. Jól éreztem magam a bőrömben, boldog voltam, selégedett.
Győr városnagyon megtetszett, úgy nekem, mint a családomnak. Jókat sétáltunk a városbankeresztül-kasul. Amikor csak tehettem, amikor az időm engedte, fogtam afényképezőgépemet, s a kerékpáromat, s máris vígan kerekeztem, miközbenrengeteg képet készítettem úgy a városról, mint a periférikus részeiről. Sokatbeszélgettem az emberekkel, érdekelt, hogyan élnek, milyen gondokfoglalkoztatják őket, mitől válik jobbá a közérzetük. Azon vettem magam észre,hogy belebonyolódtam a politizálás nem könnyű területére. Pártot választottammagamnak, rendszeresen jártam az rendezvényekre, de mindig ügyeltem arra, hogyez a tevékenység ne menjen a családi életem rovására.
Meg voltammindennel elégedve, s mivel megtanultam a szerényen élni tudományát. Ajövedelmemből a családomnak megfelelő életszínvonalat tudtam biztosítani.Mindezek mellett foglalkoztatott egy gondolat. Azon tűnődtem, milyen útontehetnék szert egy igaz barátra, akivel megoszthatom az örömömet, bánatomat,aki elfogad engem is olyannak, amilyen vagyok. Persze azt jól tudtam, hogyújsághirdetésen keresztül nem lehet barátra találni. Így hát türelmesen vártam,s még nagyobb elánnal alakítottam ki újabb és újabb ismeretségeket, s tettemszert egyre több olyan kontaktusra, ahol az egymás iránti bizalom meghatározókövetelmény volt.
A második győrikarácsonyra készülődött a család 2002-ben. A feleségem családjánál az a szokás,hogy a családtagok, a Jézuska beköszönte, illetve az ünnepi vacsora után,kölcsönösen felkeresik egymást otthonukban, hogy osztozzanak az ünnep adtabékés órákban. Így jutottam el a családommal a feleségem húgához, akinél egyvelem korabeli úriember élvezte a család vendégszeretetét. Hamarosanmegismerkedtünk egymással. Lacinak hívják. A vezetéknevét természetesenelhallgatom, de megérdemelné, hogy megemlítsem. Kiderült, hogy közös azérdeklődésünk a szőlészet-kertészet iránt. Mindketten értünk a villamossághoz,ő mesteri szinten, mivel villanyszerelő a szakmája, én hobby szinten, mertáltalános híradó szakon végeztem a katonai főiskolát. Ő is szereti a kutyákat,én is. Bevallottuk egymásnak, hogy vonzódunk a politika iránt, mindkettőnknekvan véleménye az ország, illetve a szűkebb környezet helyzetéről, tudunk azeredményekről, s nem tudunk beletörődni az emberi butaság, a hozzá nem értésokozta kudarcokba. Annak ellenére, hogy ő a jobboldal szimpatizánsa, én pedig abaloldal elkötelezettje vagyok, a későbbi találkozásaink alkalmával,szenvedélyes vitákat folytattunk le, de mindig kínosan ügyeltünk arra, hogy nesértsük meg egymást.
Eltelt három év.Minden héten találkoztuk, hol nálam, hol nála, hol pedig a hétvégi telkeinken.Nagyon megkedveltük egymást, én pedig határtalanul boldog voltam, mert végre,hosszú évek után, mégis megleltem a barátomat. Azt nem mondom, hogy abarátságunk csont nélkül megfelelt az Arisztotelész Nikomakhoszi etikájábanleírt követelményeknek, de nem álltunk messze tőle. Nagyon sokat segítettünk,ugyanakkor biztos támaszai voltunk egymásnak, s az együtt töltött családiösszejövetelek maradandó élményeket okoztak, kellemes emlékekké váltak nekünk.
A 2004-esválasztások után, de még az önkormányzati választások előtt, az egyik hétvégénmeghívtam az én Laci barátomat, hogy szemlélje meg a kertben végzett munkámminőségét, mondjon kritikus vélemény róla, s utána elfogyasztunk egy pohárbort. Már sötétedett, de mi nem tudtunk elszakadni egymástól. Bevallom, hogyjócskán ittunk a szőlő nemes nedűjéből, s józannak a telkemen csak a kutyámmondhatta magát. Ráterelődött a szó a politikára. Laci sajnálkozva jegyeztemeg, hogy a szocialisták tarolni fognak, mire én azt találtam mondani: - TudodLaci, jól van ez így. Aki nem ért a mesterségéhez, azt távol kell tartani.Nincs szükség dilettánsokra, a jobboldali arroganciára. – Laci ezt hallvaelvörösödött, ledobta a borospoharát a földre, s távoztával csak annyitmondott: - Mostantól fogva nem ismerlek!
Végtelenülmegbántam a tettemet. Majdnem sírtam dühömben. Elnézést, bocsánatot kérni nemakartam, mert azt vallom, hogy a bocsánatkérés mindkét fél számára megalázó.Helyette mindent el kell követni a régi kapcsolat visszaszerzéséért. Mirehazaérkeztem, a feleségem már sírt. Elmondta, hogy felhívta a Laci, aki aztmondta neki, hogy sajnálja őt azért, hogy egy ilyen hitvány férjjel áldotta mega sors. Nem kíván többé találkozni velem, kerül, ha lát. Ne is hívjamtelefonon, ne üzenjek neki, mert úgyis hiába. Döntése végleges.
Hosszas lelkitusa és töprengés után eldöntöttem, hogy várok egy-két hónapot, talánbegyógyulnak a sebek. Közben a feleségem át-átjárt hozzájuk, s a feleségénekelmondta, milyen szomorú, milyen bánatos és törődött vagyok. Később tudtam meg,hogy a feleségem milyen jó szolgálatot tett a kapcsolatunk újrakezdéséhez,mivel a Lacinak minden egyes alkalommal leadta a „drótot” élete párja avívódásaimról. Eltelt fél év, s még sehol semmi. Már alig reménykedtem. Félévig nem láttam a barátomat, olyan ügyesen rejtőzött előlem.
Vészesenközeledett Laci 55. születésnapja. Abban biztos voltam, hogy felköszöntöm, csakazt nem tudtam hogyan. Nem akartam e jeles ünnepet a békülés oltáránfeláldozni. A visszautasítás nem esett volna jól, s elrontottam volna nem vártjelenlétemmel a születésnapot. Hosszas vívódás után a következőképpencselekedtem: Egy héttel az szülinap előtt rendeltem egy csokor virágot. Vettemegy üveg whiskyt a kedvenc márkájából, s mellékeltem egy kártyát, amireráírtam; „Kedves Barátom! A közelgő születésnapod alkalmával a legnagyobbszeretettel köszöntelek. Kérlek, adj időpontot, mikor tehetem a családommaltiszteletemet nálatok. Barátod, István.” A gondosan elkészített csomagot a virágboltalkalmazottja kézbesítette. Az már jó hír volt számomra, hogy a csomag nem jöttvissza. Vártam két napot, s este, úgy nyolc óra körül csengettek a lakásomajtaján. Ajtót nyitottam. Laci fia állt az ajtóban, kezében az általamelküldött Whiskyvel. Köszönt, átadta az üveget, köszönt, és eltávozott. Viszemaz üveget a konyhába, ahol a feleségem szorgoskodott, s mutattam neki, mitkaptam. Közben megláttam, hogy egy kis boríték van az üvegre ragasztva. Lázasanfelbontottam. Benne az írás: „Tisztelt Barátom! Az italt visszaküldöm, hogya …-án esedékes születésnapiünnepségemen, amelyre családoddal ezúton szeretettel meghívlak, ne kelljenmagad külön költségekbe verni. Barátod, Laci.”
Határtalan öröm fogott el! Ahogy közeledett avárva várt időpont, úgy növekedett az izgatottságom. Mint ahogy Petőfi Sándor aversében leírta, úgy terveztem „Mit mondok majd először is/ Kedvest, szépetneki?”… Megálltunk az ajtóban /a lépcsőházhoz volt kulcsom/, csöngettem. Lacinyitott ajtót ünneplőbe öltözötten. Szó nélkül megölelt, beinvitált bennünket alakásba, s mintha nem telt volna el oly hosszú idő azóta, hogy nem láttukegymást, nem beszéltünk egymással, a legtermészetesebb módon elmondta az estforgatókönyvét, ismertette az ülésrendet, s megkérdezte, mikor akarom átadni akedvenc italát. Azt ugyanis végig a kezembe szorongattam. Az este pazar volt.Volt rajtunk kívül még két meghívott család is, akiket nem ismertünk, de hamaráthágtuk a kezdeti akadályokat.
Most, hogy2011-et írunk, elmondom, hogy barátságunk továbbra is töretlen. Csak egy dologváltozott. A politika tájékára sem megyünk. A politizálás jogát átengedtük afeleségeinknek, akik most tervezik az év költségvetését, a családiberuházásokat, a szociális juttatások mértékét családtagra lebontva, illetve aszabadidő hasznos eltöltésének forgatókönyvét.