„A múlt és a jelen tünedezik – megtöltöttem, kiürítettem
őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem”
(Walt
Whitman)
Az emberek többsége retteg. Hogy mitől? A kudarctól, a negatívumoktól, a stressztől. De így nem lehet élni! Aki fél, az csak félig él.
Változásra van szükségünk. Ez nagyon nehéz, mivel már a kezdetek kezdetén belénk neveltek egyfajta félelmet az új dolgok iránt. Hisz a tüzet sem ismertük mindaddig, míg egy ősember fel nem fedezte. Ő bátor volt és kíváncsi, nem a félelme irányította, szemben a többiekkel, akik ódzkodtak ettől az újdonságtól, ami napjainkban is megkönnyíti az életünket. Soha nem tudhatjuk, hogy az „új” jót vagy rosszat hoz. Végül is, semmit sem tudunk róla. Hát ezért félünk? A semmiért? Nincsenek kivételek, mindenki tart valamitől, de vannak, akik képesek a fejlődésre, és nem engedik, hogy eluralkodjon rajtuk a kétségbeesés. Ezekre az emberekre lehet igazán felnézni. Ők azok, akik hosszú, nehéz, kitartó munkával elérték a céljaikat, és kiegyensúlyozottan élik az életüket. Minden ember ilyen életre vágyik, de sokan nem tesznek érte.
A nagy költők, művészek a változás segítségével törtek fel a magasba. Így történt ez Michelangelo esetében is. Neki a boncolás jelentette a változást. Akkoriban ezt a módszert elítélték, mivel kegyetlennek tartották, de Michelangelónak ez segített az emberi test képének pontos megalkotásában. Ha ellenezte volna ezt a módszert, és a hozzáállásán nem módosít, talán nem születtek volna ilyen gyönyörű alkotásai. De ő tudta, változás nélkül nincs fejlődés.
Elhatároztam, hogy nekem is változtatnom kell. Először feltettem magamnak azt a kérdést, hogy mit is jelent a változás. Hogyan is tudnék változni, ha nem vagyok tisztában a szó jelentésével. A változás nekem egy ismeretlen utat jelent. Ez az út tele van kihívásokkal, melyeket le kell győzni. Én nagyon sokszor másoknak szerettem volna megfelelni, és emiatt sokat stresszeltem. Bizonyítani akartam nekik, hogy mennyi érték van bennem, és hogy mennyi mindenre vagyok képes, de ők ezt észre sem vették. Majd rájöttem, hogy ezzel saját magamnak ártok. Nem az számít, hogy másoknak megfeleljünk. Mindent magunkért kell megtennünk. Ez a mi életünk!
Ezután elkezdetem gondolkodni, hogy miért is élek? Mi az élet értelme? Arra jutottam, hogy az élet egy nagy lehetőség. Esélyt ad céljaink elérésére, vágyaink beteljesülésére. Meg akartam ragadni ezt a lehetőséget, hisz nem tudhatjuk, hogy mikor halunk meg, és a halálos ágyamon nem sajnálkozni akarok, hanem büszke lenni az elmúlt évekre, a tetteimre.
A céljaink elérése során sokan fognak az utunkba állni, de nekünk erősnek kell maradnunk. A jövőnk a tét. Ha megingunk, és félni kezdünk az előttünk lévő kihívásoktól, megállunk a fejlődésben. De mi fejlődni szeretnénk! Legyünk hát bátrak, és tegyünk a szebb és jobb jövőnkért!
Ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Időt kell adnunk magunknak. És ha elég türelmesek vagyunk, akkor meg lesz a hosszú munkánk gyümölcse. Használjuk ki az időt, hisz kevés van hátra! Éljünk! Tanítsuk meg családunkat, barátainkat, ismerőseinket, hogy hogyan kell teljes értékű életet élni! Legyenek ők is boldogok, tudják meg ők is mennyi érték van bennük! Emlékeztessük őket arra, hogy: „Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”