Merrefölde

Évszám
2010
Beküldő
Obb
Elindultam. Hogy merre, nem számított, csak találni szerettem volna valamit, ami több, mint a mi szürke világunk.

Talán egy ezredév kellett ahhoz, hogy elérjek Merreföldére. Ott az emberek kisebbek, mint nálunk, lehet, hogy még szebbek is. Sok ezüstszínben pompázó bozót takarja testük, szemük zöld, akár a moha. Nem tesznek semmi mást, csak egész áldott nap a tengerről vödörrel hordják a vizet, mert ott, annak a víznek nem sós az íze, hanem, mint a frissen szűrt szőlőé, édes és ragacsos.

Beleöntik a vödrök tartalmát egy nagy kádba, abból aztán mindenki annyit vesz magának, amennyi csak jól esik. Esténként a kádat körbeülik és énekelnek. A daluk messze száll, köröz körbe a domboldalon, majd megbújik az öreg tölgyrengeteg fáinak vén ágai közt. Az égen ezerszer ezer csillag kíséri Merrefölde lakóinak álmát, reggel meg két nap világa ontja rájuk sugarait.

Éjszakát a szabad ég alatt töltik, mert nincsenek házaik, se ágyaik, se semmijük.

Mikor megérkeztem, dallal köszöntöttek, kezembe vedret tettek, nem kértek, de én mégis tudtam, mit szeretnének, hogy én is szőlő ízű vizet merjek. Beálltam közéjük, lementem a domboldalról a tengerpartra, hol a víz végtelenbe veszett. Sokáig meresztettem szemem, hátha a túlpartot meglelem, de csak a tengerzöld habokat terelte a lágy szellő a távoli messzeségbe.

– Miért nem költöztök le a partra? – kérdeztem tőlük.

– Ha leköltöznénk, nem lenne mit tenni egész áldott nap – válaszolt egy fiatal ezüstember, a többi csak énekelt, s vitte a szőlő ízű vizet fel a dombtetőre.

Vittem hát én is rendületlenül, még el nem jött az este.

A kádat körbeültük, egy öreg intett, merjek én elsőnek. A lének finom aromája átjárta testemet, éreztem, hogy velük kell énekeljek. A dal szövegét nem ismertem, mégis énekeltem, talán a múltból jött elő, vagy csak bennem volt, mióta létezem és világ a világ. Az égbolton lobbant egyet a sok csillag, fényük kissé halványodott, a nótaszó elillant, s rám telepedett az álom.

Álmomban otthon jártam, hófehér ruhában rohangáltam körbe-körbe, emberekkel szerettem volna beszélni, de ők nem értettek, rémült, döbbent arccal tekintettek rám, majd rázták a fejüket, és elszeleltek, mint az álmom a ránk omló napsugarakban.

A fény indította el a karavánt, aminek minden tagja énekelt, csak én kérdeztem rendületlen. Mint egy kisgyermekből, jöttek elő a miértek és hogyanok. Az előzőnapi kis ezüstember pedig felelt minden egyes kérdésre.

Egyszer kifogytam azokból, és azt vettem észre, hogy már ő feleltet. Meséltem neki mindenről, az otthonomról, a hazámról, városomról s hazámról. Nagyon érdekelte őt az a világ, amit lefestettem. Elárultam neki, hogy nagyon szép, sőt csodálatos náluk minden, de én mégis visszavágyom, és még az éjjel útra kelek. Oly esdeklőn nézett rám, megéreztem, amikor belenéztem a szemébe, hogy mit szeretne: velem jönni, megtalálni azt, amit tudott, hogy egyszer elérhet.

Dalolt az egész úton, s dalolt, mikor megérkeztünk, csak akkor hagyta abba, amikor a határt átléptük, onnan kezdve csak kérdezett, kérdezett, hogy ez miért és az miért, majd a szó bennerekedt. Megtorpant.

– Gyere! Még nem végeztem, annyi mindent tudok még mutatni neked – kérleltem, de ő hátrálni, majd futni kezdett.

Felbukott egy kőben, arcán a kicsorduló vére kínnal keveredett. Megértettem. Felemeltem, magamhoz szorítottam, s könnyemmel küszködve esdekeltem:

– Bocsáss meg nekem, kérlek! Hazavezetlek Merreföldére.