Egyszer volt, hol nem volt, messze túl az üveghegyen is túl, állt a gyönyörű zöld mező közepén egy kicsi kunyhó. Szemet gyönyörködtetően volt kifaragva az ajtaja, színes , hímzett függöny takarta az ablakot. Körülötte pompázott sok-sok szebbnél szebb mezei virág, melyek körül vidám pillangók és méhecskék kergetőztek. Ebben a kunyhóban élt boldogan egy kicsi lányka a szüleivel nagy boldogságban, szeretetben. Nem hagyta el ajkukat sóhajtás, sírni sem látta őket senki, mert mindig kacagtak, vidámak voltak, örültek mindennek ami körülvette őket. Ha valaki mégis bánatos volt közülük, akkor a kicsi kunyhó azon nyomban táncolni kezdett. De olyan ügyesen szedte a lábait, hogy sohasem botlott meg, nem is esett el egyetlen egyszer sem. Ilyenkor az ablakai mint a csengettyűk csilingeltek, a szekrényben az edények úgy koccantak össze, hogy egy egész zenekar összehangolt muzsikáját lehetett hallani. Addig-addig táncolt a kicsi kunyhó, amíg a háziak is táncra nem kerekedtek. Együtt ropták a táncot, míg el nem fáradtak. Ekkor leültek, s el is felejtették, hogy szomorúság ült a szívükben. Hát ezért volt csodakunyhó a kicsi ház. Abban nem lehetett senki szomorú, mert ezt azonnal észrevette a kunyhócska, s nyomban táncolni kezdett.
Telt-múlt az idő, Hosszú évek múltak el. A kicsi lányból szépséges szép ifjú lányka cseperedett. Szeme, mint az ég kékje ragyogott. Ajka ,mint a harmatos, friss eper piroslott. A haja pedig sok-sok kis lokniban omlott a vállára, s ha rásütött a nap arany sugara, mint a búzatenger úgy ragyogott. Egyedül élt a csodakunyhóban a szép lányka, mert szülei már örök álmukat aludták valahol a felhőkön is túl messze, messze. Onnan vigyáztak leánykájukra továbbra is, hiszen benne voltak minden falavélben, a szellő suttogásban, a virágok illatában. Legalábbis a szép leány úgy érezte a kunyhója magányában.
Híre jött egyszer a környéken, hogy az üveghegy királyának a fia nagy sereggel felkerekedett, s közeledik egyre jobban a csodakunyhó felé, mert tud arról, hogy nem hagy senkit búslakodni, s táncra kerekedik, s ettől minden szomorkodó felvidul. A kunyhócska egyetlen gazdája, a szép leányka törte a fejét, hogy vajon kitől tudott a királyfi az ő kunyhócskájáról, hiszen már nagyon régóta nem járt arrafelé senki idegen.
Egyik reggel, ahogy kipillant az ablakon, látja ám, hogy messziről írdatlan nagy porfelhőben közeledik egy sereg katona, élükön csillogó-villogó ruhában maga az üveghegy királya. Se szó, se beszéd, körbeveszik a kunyhót. Megrémül a leányka. - Mi lesz most?- Nem sokáig gondolkodik, hármat tapsol, s odaszól a kunyhójának: -Táncoltasd meg őket kis barátom, kunyhócskám! - S láss csudát, a kunyhó eszeveszetten kezdett táncolni, úgy, mint aki sohasem akarja abbahagyni. Pörgött, forgott, mint a búgócsiga. Karikába, föl-le, előre, hátra, jobbra ugrott, majd balra. Bukfencezett ide-oda. Fölkavarta a port, szinte szélvészt, vihart kavart maga körül. A katonák próbáltak elugrálni előle, de belefáradtak az erölködésbe. Inkább elhajígálták fegyvereiket, s futásnak eredtek, hogy minél messzebbtre kerüljenek a félelmetesen táncoló kunyhótól. Az pedig még vadabbul cibálta, kergette őket egyre távolabb. Dobálta őket, meghempergette a porban valamennyit, s ha akartak, ha nem táncolniuk kellett a kunyhó diktálta fergeteges iramban.
Mikor már messze szétszóródtak, s levegő után kapkodtak félelmükben, megsajnálta őket a szép leányzó, hármat tapsolt, s azon nyomban leállt a kunyhó. Az üveghegy királya is a katonák között feküdt, s alig bírt mozdulni. Nagy nehezen kinyitotta a szemét, s alig hitte el, hogy egy élő leány az, akit a kunyhó ajtajában állva megpillant. Olyan gyönyörűségesen szép volt a leányzó, hogy inkább a napra lehetett nézni, de rá nem. A királyfi le nem vette róla a szemét. A lány pedig egyre simogatta a kunyhó falát, mintha köszönetet suttogna neki. - Kicsi kunyhóm, köszönöm, hogy megmentettél.-
A királyfi pedig egyre közelebb merészkedett a bűbájos leányzóhoz, s tisztelettudóan köszönti: - Adjon Isten, te szép leány! Tiéd ez a kunyhó? - Igen az enyém. De miért akarod elvenni tőlem?- kérdezi a lány. - Tudod, az én édesapám nem régen meghalt, s nagyon szomorú vagyok. Hallottam a kunyhódról, hogy mindenkit meg tud vigasztalni. Eljöttem, hogy elraboljam katonáimmal a kunyhót, hogy csakis az enyém legyen, s mindig engem vigasztaljon, ha szomorú vagyok.
- Gyere be, ülj le az asztalhoz, egyél valamit! A katonáid most jó darabig úgyis aludni fognak. Ha meg még utána is szomorú lennél, én majd megvigasztallak. A lányka jobbnál jobb falatokat tett az asztalra A királyfi is jóízűen falatozott a lánnyal. Közben egyre jobban megtetszett a lány neki, le nem vette róla a tekintetét. Talán mondanom sem kell, a csinos királyfi megtetszett a lánynak is. Le nem vette róla a szemét, amig ő beszélt a hazájáról, az üveghegyi királyságáról, ahol minden üvegből van, s vigyázni kell, hogy össze ne törjenek a házak, a virágok, a fák. A lány is elmondta, hogy sohasem tudna megválni a kunyhójától, mert ő a kunyhó tündére.
Egyszercsak azt kérdezi a lány a fiútól: --Mondd csak királyfi, még mindig szomorú vagy? - Már csak azért vagyok szomorú, - mondja a királyfi - mert téged megbántottalak, hogy el akartam rabolni a kunyhódat. - s tényleg szomorúság ült mindkét szemében.
A lány ezt észrevette, hármat tapsolt, s a láss csudát, a kunyhó ekkor szép lassan táncba kezdett olyan gyönyörűséges szép zenére, amit még a királyfi sem hallott soha életében. Megkérte ekkor a kunyhó tündérét, hogy táncoljon vele. A lány boldogan lejtette a táncot a fiúval. Egymás szemébe nézve, összefonódva táncolták a keringőt, a tangót,a szebbnél szebb táncokat. Nem is nagyon akarták abbahagyni. De a kunyhó megállt, efáradt. A zene is elhallgatott, majd lassan így szólt:
- Kicsi lányka, aki a szemem előtt felcseperedtél, felnőtt lány lett belőled. Lejárt a tündérséged ideje. Látom megszeretted ezt a fiút. Ha ő is szeret téged, akkor ásó-kapa, nagyharang válasszon el benneteket egymástól. Én is elvesztettem veled a varázserőmet. Nem tudok már többé senkit a táncommal megvigasztalni. Menjetek, hagyjatok el engem, ti pedig éljetek boldogan.
- Nem úgy van az, kunyhócska.-szólt a királyfi. - Tudom jól, hogy az én tündérkém nélküled szomorkodna. Ezért eljössz velünk az üveghegyre, s az én palotám mellett lesz a helyed. Ha a kedvünk úgy hozza, vagy látni akarsz bennüket, elmegyünk, meglátogatunk. s ha te is úgy akarod, mi fogunk táncolni Neked, ha éppen szomorkodnál. Annyi mindenkit megvigasztaltál már életedben, engedd, hogy most hálából mi vigasztalhassunk téged.
- Drága kunyhócskám- szólt a szép lány is - Hát azt hiszed el tudnám felejteni mindazt a jót, amit értem tettél? Nem hagylak el soha. Te fogod a hét határra szóló lakodalmunkon a táncot irányítani, s a vendégeket és minket is megörvendeztetni szép zenéddel és vidámságoddal. Megköszönöm eddigi jóságodat. Kérlek, még egyszer táncolj velünk addig, míg az üveghegyre fel nem érünk. A katonák majd utánunk jönnek, ha kipihenték magukat.
Úgy is lett. Megtartották a lakodalmat. Ettek, ittak, jót mulattak a vendégek, akik vissza sem akartak menni a hazájukba, olyan nagyokat táncoltak a kunyhócskával, meg az ifjú párral.
Boldogan éltek az üveghegyen sokáig, s gyakran mentek látogatóba a kunyhóba, hogy emlékezzenek a régi szép táncokra, s arra, hogy mennyi jót tett a kunyhó fiatal korában a szomorkodókért, s hogy mennyire meg tudta vigasztalni őketis.
A kicsi lányból pedig lassan anyuka lett, majd ngymama, s boldogan mesélte az unokáinak a csodakunyhó történetét, mint ahogyan most tőlem hallottátok.
Itt a mese vége, kucorogj melléje!