Egyszer volt, hol nem volt, még a világon is túl, volt egyszer egy sziget. Olyan messze volt az a sziget, hogy közel nem volt hozzá semmi sem, és igazán a messzi sem volt tőle semmi messzi, mert mikor az ember mértékegysége a végtelen, ezek az apró léptékek elvesztik jelentőségüket.
A szigetnek nem volt neve. Egy ember élt rajta, s az idő, amit eltöltött ott, sem nem telt, sem nem múlt, egyforma maradt. Az ember egymaga élt a szigeten, nem ismert senki mást, csak önmagát, s így nem ismerte a csalódást, nem ismerte a bánatot, s nem ismerte már a saját szívét se meg.
Történt egyszer, hogy az ember elfáradt a szigetén, s nekidőlt egy fának. A fa visszadőlt az embernek, s így támasztották az időt egy darabon. Hallgattak nagyokat, hallgatásaik az égig szaladtak, felhők lettek odafönn, s akkor elhomályosodott a végtelen egy pillanatra. Azt a pillanatot ragadta meg szólni a fa.
- Mi vetett partjaira éppen ennek a szigetnek?
Az ember elcsodálkozott, s mert olyan régen nem szólt, szája nehezen nyílt, s mikor nyílt is, először nem szók, hanem a végtelen magány egy darabja került a sziget földjére. Ott a földön az a magány megfogant, szárba szökkent, ezerillatú virág nőtt belőle, azt értette meg a fa. Akkor az ember felállt és elment onnan, de nyugtalanság költözött belé. Járt-kelt a szigeten, aztán kiült a sziget szélére megvárni a szelet.
Sok napot ült az ember a szélre várva, s mikor türelmét elégnek ítélte a szél, akkor tengerre szállt, s a hullámok hátán elment az emberhez.
- Jó napot, szél! – köszönt az ember illedelmesen.
A szél jó szót kapott, hát maradt, apró tajtékokat játszott a vizek tetején, fújkodott, úgy nézte az embert, mit kíván. Az ember pedig nagyot kívánt, hatalmasat, azt sem tudta, hogyan mondja, hogyan szője a szavak hálóját, hogy elfogja vele a szelet, s az valamiképpen megsegítse őt.
- Csodállak szél, - mondta végül az ember neki, - csodállak, mert egyszerre vagy hatalmas vihar a tengerek felett, s egyszerre fújsz csepp huzatokat egy apró bogár körül, s mégis mindegyik megmarad. Mondd, nem tudod, ki vagyok én, és az, aki vagyok, éppen hol vagyok?
- Ember vagy, a Sehol szigetén, pontosan tudom – felelt a szél, - én fújtalak ide egy keserű álmodból, mert megsajnáltalak. Azóta boldog vagy, nem?
Az ember eltűnődött. Tűnődésébe bevette a fát a szigeten, a virágját, s az eget, a végtelent, a feje felett. Mikor aztán úgy érezte, eleget tűnődött, megfelelt a szélnek.
- Eddig nem voltam senki. Te tettél most emberré, te adtál otthont nekem itt, a Sehol szigetén, s ide, a szigetbe vetettem magányomat. Útra kelnék.
- Hová mennél? – kérdezte a szél.
- A boldogságomért.
A szél kegyes volt, éppen nem fújt haragokat, s az az ember olyan kicsiny, s esendő volt hozzája képest, hogy útnak eresztette.
Az ember fölállt. Tarisznyájába tette a szigetet, hogy valamiképpen el ne felejtse azt a nagy magányt, amit otthagyott, s megkereste a fát, nem kísérné-e el egy darabon. A fa régóta vágyott megismerni az utat, nem kellett sokat mórikálni magát az embernek. Együtt indultak hát neki megkeresni a világot, a seholból a valaholt. Velük ment még titkon az ég, mert a végtelen társa mindennek, akár tudni való, akár nem, de olyan igaz, mint a mesém.
Teltek múltak a napok a fával meg az emberrel. Évszakok szálltak fölöttük, az egyiknek szakálla nőtt, a másiknak levele, az egyiknek könnye hullott, a másiknak gyümölcse, lombja. Közel voltak egymáshoz, de mégis, legközelebb a vándorlás esett mindkettőjükhöz.
Mikor már eleget vándoroltak, odaértek valamihez. Az a valami egy hatalmas hegy volt, de olyan hatalmas volt az a hegy, hogy megsötétült volna tőle a végtelen, ha nem éppen üvegből lett volna. A hegyet egy sárkány őrizte, hét feje a hét minden napján szolgálatban volt, s a sok munkától a sárkány addigra igencsak elfáradott, mert még soha nem járt arra senki. Mikor az ember meg a fa elébe ért, akkora tüzet köpött, hogy leszakadt a végtelen egy darabkája az égből, s pontosan a hegy tetejébe esett. A hegy teteje letörött, s a törés énekbe csendült, varázslatot bocsátott a sárkány hét elfáradt szemére, s végre megtalálta őt az álom. Akkor az ember és a fa halkan útnak eredt, elkezdték megmászni az üveghegyet. Ahogy léptek, minden lábnyomuk szépséges dalra fakadt, altatta a sárkányt tovább. Így értek fel a hegynek a tetejére, ahonnan szertenéztek, s egyfelől a sehol volt, másfelől a valahol. Az ember és a fa elkezdtek ereszkedni a valahol felé. Mikor eleget ereszkedtek, megérkeztek.
Másmilyen volt ott minden, mint amit képzeltek. Voltak fák, de nem a képzeletük fái, és voltak ott virágok, de nem a magányból nyíltak, s voltak ott patakok, de nem voltak tengerek. Szép volt mindez, s a fa megköszönte az utazást az embernek, s megmaradt ott.
Az ember pedig nem tartóztatta a fát, aki utazik, tudja, hogy úton lenni fáradtság, s megállni, bevégezni az utat, bátorság. Elköszöntek hát egymástól illendően, de a fa azt mondta még az embernek, valahányszor ebben az életében nagyon elfárad, keressen csak egy fát, támassza meg rajta nyugodtan az életét, árnyéka legyen takarója, puha lombja ágya, párnája. Az ember megköszönte mindezt, és egyedül maradt. Magánya égig ért megint, senki nem akadt, aki kisebbre szabta volna. Vállát a tarisznyája húzta, benne az összegöngyölt sziget, s csak az ember bátorságán és kitartásán múlt az a perc, hogy tudott tovább szállni, nem ragadt meg újra ott, a Sehol szigetén.
A végtelen kék ég úton találta az embert megint. Ment, mendegélt, s hogy pontosan merre, hová, azt maga sem tudta, csak ment, a magánya elől, ment a seholból, hogy odaérjen valahová ő is, mint a fa. Ahogy ment, lassan leszállt az est, csillagot gyújtott az ember fölé az ég, hogy a sötét se akassza meg.
Ment is az ember, meg sem állt, egészen addig ment, amíg egy nagy városhoz nem ért. Bement az ember a városba, annak is a közepébe, ahol a király palotája állt. A palota előtt hatalmas sor kanyargott, odaállt hát az ember is a sorba. Mindegy volt neki. Míg várakozott, megtudta, a királynak van egy szépségesnél is sokkalta szebb leánya, azt kívánja férjhez adni ahhoz, aki kiállja a királylány három próbáját. A sor gyorsan haladt, csak úgy áramlottak ki a palota torkán a horgasztott fejű kérők. Sorra került az ember is. Bement a királylány elé, hát azt hitte, két nap van az égen.
- Az első próba az orrod legyen, - mondta a királylány, - azzal elővett egy nagy mérőszalagot, és megmérte az ember orrát. Az rendben volt.
- A második próba a ruhád. Nem tetszel! Mehetsz! – toppantott a lány, s az embernek csudálkozni sem maradt ideje, már odakint volt a friss levegőn, a végtelen bölcsességű kék ég alatt. Megörült ennek nagyon, s azonnal tovább indult. Hiányzott neki a fa, kérgének sima, rendíthetetlen nyugalma.
Az ember akkorára már kezdett fáradni, magánya úgy húzta-nyomta a lelkét, mint még soha. Visszanézett, s a vándorút mögötte olyan hosszúra nyúlt, hogy hetvenhétszer átérte volna a világot. Sóhajtott akkor az ember, de előre nézett megint, oda, ami még előtte volt.
Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által, mígnem egyszer egy kicsi házikóhoz ért. A házikó ajtaja pedig olyan kicsi volt, hogy az ember alig látta meg, de mikor mégis meglátta, bátran bekopogott rajta. Felelni nem felelt senki, az ember bement hát magától.
A házban vaksötét volt, s a vaksötétben egy gyertya lángja égette a perceket. A múló percek tövében egy vasorrú bába ült.
- Szerencséd, hogy bejöttél hozzám – mondta a boszorkány.
- A vándornak úgy illik, hogy szerencséje legyen – felelte meg az ember.
- Még egyet lépsz, és vége van a világnak, menten leesel – szólt még a vasorrú, s abban a szempillantásban elfújták a percek a fényt, el a vasorrút, el a házát, az ember egyedül maradt abban az irdatlan vaksötétben.
Megérezte akkor, hogy amit keres, nincsen sehol, éppen ezért mindenhol ott van. Leemelte a válláról a tarisznyát, kihajtogatta belőle a szigetét, és boldogan leült a legszélére. Várta a szelet, vagy a fát, vagy valakit, aki megosztja vele az emberségét.
Ott ül még most is. Néha elmegy, megöntözi a virágját, néha sétál, néha meg csak ül, fel és legombolyítja a türelmeit, mert tudja, hogy elvenni semmit nem lehet, ahhoz meg, hogy bármit kapjon az ember, várni kell, bízni a mesékben. Hinni abban, hogy a királylányok nem egyformák, a boszorkányok jók nagyon, s a legmagasabb hegyek is olyan fényes, tiszta üvegből vannak, hogy az ember, ha átnéz rajtuk, kitárul a világ, s éppen meglátni benne, hogy a boldogságot egy békésen alvó, hétfejű sárkány őrzi az idők küszöbén.