Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer két kis
magocska. Egy hatalmas domb oldalában éltek, odafújta őket a szél valahonnan.
Az egyik kis mag folyton csak álmodozott, a dombon szeretett volna élni, hogy
mindent láthasson, tanulni szeretett volna, meg akarta ismerni a világot, nem akart a domb oldalában élni. A másik mag
pont az ellenkezője volt, ő a domb oldalában jobban érezte magát. Egyik nap egy
kis szellő suhant el a domb közelében, s a domb tetejére vágyó kis magocska
megszólította:
– Kedves szellő, vigyél föl engem a domb tetejére, ott lennék csak igazán
boldog, gyökeret eresztenék, ha megtalálnám a helyem!
A szellő csak kacagott rajta.
– Ugyan, miért nem eresztesz itt gyökeret, mi bajod van neked ezzel a földdel?
– Nekem igazán nincs semmi bajom ezzel a földdel, de úgy érzem, hogy nekem ott
a helyem, fönt, a magas domb tetején! Az az én álmom, hogy oda följussak!
A szellő elcsodálkozott azon, amit a kis mag mondott neki.
– Sajnos én nem tudlak fölvinni oda téged, de amiért ilyen szépen kérted, szólok
apámnak, a szélnek az érdekedben, hogy fújjon oda téged, ahová csak szeretnéd –
a kis mag nagyon megörült ennek a hírnek, már alig várta, hogy a domb tetején
lehessen.
Hamarosan hatalmas szél támadt, s annak bizony már volt elég ereje, hogy a
magocskát a domb tetejére vigye. Ott aztán a kis mag gyökeret eresztett, szépen
cseperedett hatalmas fává. A domb oldalában maradt magocska is gyökeret
eresztett, ő még örült is annak, hogy egyedül maradt ott, így legalább nem kell
versengeniük a fényért és a vízért, legalábbis ezt gondolta magában.
A domb tetején élő fa kedves volt és szerény, otthont adott a madaraknak,
nyaranként gyerekek játszottak körülötte, megpihentek az árnyékában. Boldog
volt, hogy segíthet másoknak. A domboldalban élő fa viszont elkergetett minden
állatot, nem szerette a gyerekzsivajt, azt mondta, ha oda mennének hozzá a
gyerekek, letörnék a gyönyörű ágait, így aztán tüskéket növesztett, hogy még
csak gondolni se merjen arra senki, hogy hozzá közelebb menjen. Haragudott az
egész világra és folyton csak panaszkodott. Túl meleg volt, vagy éppen túl
hideg, nem szerette már a vizet sem, amit a gyökerei szívtak fel.
– Könnyű neked, ott, fent a domb tetején! – szólt fel egyik nap a dombon lévő
fához.
– Miért mondod ezt? – kérdezte a másik.
– Jó helyed van, a nap is jó szögben süt rád, és biztos, hogy édes vizet
szívnak a gyökereid! Nekem, itt a domboldalban nincs más, csak keserű víz! –
morgott a fa.
– Annak idején, emlékszel, te szerettél volna ott élni, a víz pedig
mindkettőnknek egyforma, ugyanaz a forrás táplál mindkettőnket! Nekem hosszabb
gyökereket kellett eresztenem, hogy elérjem, de egyáltalán nem bánom!
– Akkor is, te könnyen beszélsz, odafentről! – irigy volt a másik fára, amiért ő máshol él, és látszólag jobban, mint ő, sokkal szebbek voltak a másik fa levelei, mindig vidám volt, ezért gondolta úgy, hogy neki biztosan minden könnyebb, mint neki ott, a domb oldalában.
– Neked olyan magányos, és rossz a világ, nekem pedig csodaszép és varázslatos,
pedig mind a ketten ugyanabban a világban élünk, csak pár méterre egymástól! Miért nem élvezed a napsütést, a madarak énekét, az életet magát, hiszen olyan szép! –
erre a domboldalban élő fa már nem tudott mit felelni. Fortyogott még magában,
és megfogadta, hogy nem szól a dombon élő fához, legalábbis egy ideig biztos
nem.
Egy nyári éjszakán hatalmas vihar támadt, csapkodtak a villámok, fújt a szél
is, fújta a fák ágait, le-letörött egy-egy a nagy szélvésztől. Főleg a dombon álló fát érte a vihar, a domboldalban élőt valamennyire védeni tudta a domb.
– Látod, látod! Mondtam én, hogy itt kell gyökeret ereszteni! Nézd meg most
magad, az ágaidat letöri, megtépázza a szél! – mikor a domboldalban élő fa
látta, hogy a dombon élő fának milyen nehéz elviselnie a nagy vihart, hirtelen
nagyon okosnak gondolta magát azért, hogy ott maradt a domboldalban.
– Nem bánom én, a vihar majd elmúlik! – szólt a másik fa. Akármilyen erősen is fújt a szél, ő azért igyekezett tartani magát.
Ekkor hatalmas villám szelte ketté a dombon élő fát, nagy recsegéssel,
ropogással hullott a földre. A fa úgy érezte, most aztán mindennek vége van, nem hallhatja többé a madak gyönyörű énekét, nem láthatja többé a kéklő eget, neki most, itt, ebben a percben véget ér az élet.
– Itt kellett volna maradnod, látod! Ha egy kicsit több eszed lett volna, most
nem feküdnél a földön! – a helyett, hogy sajnálta volna a dombon élő fát, a
legnagyobb bajban is csak kioktatni tudta a szerencsétlenül járt másikat.
– Lehet, hogy eltörött a törzsem és a földön vannak már az ágaim, de hidd el
nekem, ki fogok hajtani újra, leszek én még hatalmas, erős fa, erősebb, mint
amilyen most voltam! – a fának nagyon rosszul esett az, amit a domboldalban élő fa mondott neki. Jólesett volna pár vígasztaló szó, vagy egy kis bíztatás, e helyett csak bántotta őt a másik. Megfogadta magában, hogy erős lesz, és lesz ami lesz, nem adja fel ilyen könnyen az életét.
A másik fa csak nevetett rajta, azt mondta neki, hogy ilyen nincs, ő már soha
többé nem fog kihajtani, akárhogy fog próbálkozni.
Másnap emberek jöttek, elvitték a dombról a fát, nem maradt utána csak egy
hatalmas tuskó.
– Még, hogy ki fogsz hajtani! Nem hiszem én azt! Nézd meg, mit ér, hogy oda
felküzdötted magad, mit ér most a hosszú gyökered, meg a tudásod, amire úgy
vágytál! Hiába kerültél magasra, hamarabb lett véged, mint gondoltad! Az
emberek, akik az árnyékodban pihentek, lám csak, elvitték az ágaidat, s a
törzsedet! Nem vagy más, csak egy tuskó! – csúfolódott a domboldalban élő fa.
Örült annak, hogy a másik fát baj érte, mert így bizonygathatta az igazát.
– Az ágaim és a törzsem majd meleget adnak az embereknek! Tehettem értük valami
jót – sóhajtott egy nagyot a tuskó. Arra gondolt, hogy más szemmel fogja nézni a történteket, nem sajnáltatja majd magát, hiszen ami történt, már megtörtént, nem tud változtatni rajta. Az ő ágai és törzse még így is örömet tudott okozni valakiknek, a nagy szerencsétlenségnek is volt jó oldala. Nagyon fájt neki, hogy elvesztett mindent, de annyira akart élni, megmutatni a másik fának, hogy mindent lehet, csak akarni kell, hogy a szép jövőre gondolt, ami vár rá. Csendben pihent, álmodott arról, milyen szép ágai és levelei lesznek megint. A nyár után jött a tél, azután pedig a tavasz, s újult erővel, a finom, meleg napsütéstől és az esőtől újra kihajtott a tuskó.
A domboldalban élő fa nem győzött csodálkozni. Hiába mondta, hogy nem fog
kihajtani újra, a másik fa erős volt és küzdött, s végül csakugyan kihajtott.
Gyönyörű levelei nőttek, törzse egyre vastagodott. A domboldalban élő fa majd’
megpukkadt a méregtől, hogy mégis a másiknak lett igaza.
Egy szép, őszi napon emberek jöttek, és hozzáláttak kivágni a domboldalban élő fát.
Akárhogy szúrta őket a tüskéivel, tehetetlen volt a baltával, s a hangos
fűrésszel szemben. Ki tudja miért, az emberek ki akarták őt vágni mindenáron.
Amint hozzáláttak a fűrészeléshez, a fa pillanatok alatt ledőlt, az emberek
csodálkozva nézték a belsejét, ami teljesen üres volt. Nem értették, hogy lehet
az, hogy egy ilyen nagy fának üres a belseje, hogy tudott egyáltalán megállni,
hiszen semmi sem tartotta belül. Kiszedték a fát gyökerestől, és elvitték
magukkal.
A dombon élő fa sajnálta szegényt. Akármilyen is volt, mégiscsak ott állt
éveken keresztül a domb oldalában, az ő közelében, s bár barátságot nem sikerült kötniük, azért
mégis fájt neki, hogy elviszik az emberek. Sokat tanult tőle, a legnehezebb
időkben is, mikor feladhatta volna, csak azért is meg akarta mutatni, hogy mire
képes, s ezt neki köszönhette.