Mesébe illő igaz történet

Ez a mese is egy tipikus „Egyszer volt, hol nem volt... majd itt a vége, fuss el véle." Történetem kezdődött, egy augusztusi napon, mikor megismerkedett egymással egy fiú és egy lány. Hallottak már egymásról, de egyik sem ismerte még a másikat. Azon a nyári reggelen, mikor a két szempár találkozott, a lány tollat fogott. Felírta kezére a fiú nevét kérdőjelekkel körberajzolva, s félve mutatta neki. A fiú hevesen bólogatott, majd ő is tollat ragadott. Egy kis cetlit tépett, és levelezni kezdtek, mint ahogy az iskolában szokás. A lány szívében elsőre fellángolt a szerelem, de néhány perc elteltével mindez összeomlott, mikor kiderült, hogy a fiú foglalt. 

Sokáig, csak „Szia!", majd „Szia! Hogy vagy?" kérdések fonták össze őket, később egyre többet beszélgettek. A barátság, ami kialakult köztük, örök volt, örök és vége vehetetlen. Már az is felmerült bennük, hogy vajon lehet-e barátság fiú és lány között. Mindig arra jutottak, hogy igen is létezhet ilyen vonzalom, hiszen ők az élő példa rá, ám mindketten tagadtak. Tudták, hogy már réges-rég nem barátság az, amit éreznek egymás iránt, de távol maradtak a másiktól, kötelességből és tiszteletből. Így ment ez hónapokon keresztül.

Fél év elteltével, egy áprilisi éjszakán, egy ünnepségen találkoztak, ahol énekeltek, táncoltak, s a hideg miatt összebújva vacogtak. Ekkor már mindenki tudta, hogy nem közömbösek egymás számára, és ezt ők is kezdték beismerni. Mikor a parti véget ért, és a tábortűz is kialudt, mindenki elment aludni, csak ők ketten maradtak, és nézték a csillagokat. Meséltek egymásnak, beszélgettek, jókat nevettek, bár tudták, pirkadatkor mindennek vége. Mikor a Nap felkelt, már hűlt helye volt az esti mulatságnak, csak az emlékek keringtek, s annyit súgtak egymásnak, „Nem akarom elfelejteni!". Kezdetét vette hát egy kapcsolat, mely titokban maradt. Másnap este, bár távolt voltak egymástól, mindketten az eget bámulva felsóhajtottak, s azt mondták, „Bárcsak egy mesében volnék, ahol létezik a Happy End!". Mikor ezt kimondták, mindenütt pasztellszíneket láttak, a táj mintha meg lett volna festve, a kontúrok erőteljesek voltak, s rájöttek, hogy egy történetben vannak.

Amit a lány tett, azt csinálta a fiú is, és ez fordítva is igaz volt. Egymás tükrei voltak, hiszen megtalálták a másikban azt a dolgot, amit odaadásnak és kölcsönös szeretetnek nevezünk. „A lány békát keresett, a fiú pedig a legmagasabb tornyot." Másnap az iskolában már minden más volt.

• - Miért búslakodsz Borbála?
• - Ó, szia, Karen. Semmi gond, csak nincs túl jó kedvem.
• - Tudok segíteni valamiben?
• - Nem hinném, de köszönöm.
• - Most miért vagy ilyen? Miért nem mondod el? Én mindig elmondok neked mindent, annyira ostoba vagy!
• - Jaj, Karen! Ez tényleg olyan dolog, amiről nem szeretnék beszélni senkinek. Sajnálom.
• - Hát jó, akkor bosszankodj csak egymagad.
• - De...

És ez így ment napról napra, egyre több szidalmazó szóval tarkítva a beszélgetést. Botond és Borbála elsétáltak egymás mellett a folyosón, de egyikük, sem mert a másik szemébe nézni, csak mentek lehajtott fejjel. Az egyik osztályteremben a falra helyezett plakát mögött volt egy kis rés, ott rejtettek el egymásnak leveleket és vártak a csodára.

• - Hé, Botond, hallod! Várj már meg!
• - Uh, ne haragudj Szandra, nem figyeltem.
• - Aha, vettem észre, napok óta csak járkálsz, és hozzád se lehet szólni. Olyan vagy, mint egy időzített bomba.
• - Tényleg sajnálom, de nincs kedvem semmihez.
• - Még beszélgetni sem? Pedig régebben milyen jókat dumáltunk.
• - Szívem, miért trécselsz már megint másokkal, mikor megígérted, hogy óra után jössz a szekrényekhez, hogy beszélgessünk?
• - Á, Ulrika, most... én... ő... áh, megyek.
• - Hé!
• - Bocs Szandra, majd délután beszélünk. Szia!
• - Botond! Meg sem vártad, hogy elmondjam, hogy... tudod mit, mindegy. Engem aztán nem érdekel. Majd beszélgess másokkal. Ó, hahó, Tomi! Nem láttad véletlenül Karent?
• - Ő, nem! Viszont nekem most mennem kell, mert mindjárt utolér Borbála.
• - Miért kerget?
• - Hosszú, a lényeg annyi, hogy az egyik teremben a plakát mögött levelezgetett egy fiú és egy lány. A mai óra után Borbála kivette a leveleket, azt hitte, hogy nem figyeli senki, de Mátéval még bent voltunk, és láttuk, hogy a tolltartójába teszi a cetliket, és ezért...
• - Hé! Tomi! Állj meg! Add vissza! Hallod!
• - Hahó, Tomi, itt vagyok! Dobd, elkapom!
• - Ne! Tomi, ne csináld!

De már késő volt, Tomi átdobta a tolltartót Máténak, Borbála hiába szolt rá.

• - Megvan!
• - Ez az! Fuss Máté!
• - Nem, Tomi!
• - Mi van? Fuss már, te idióta!
• - Nem!
• - Máté?! - nézett kérdőn Borbála. -
• - Tessék Borbála. Azt hiszem, hogy ez tényleg csak rád tartozik.
• - Köszönöm.
• - Eszednél vagy Máté? Mekkora téma lehetne ebből?
• - Semekkora, Tomi! Mit szólnál hozzá, hogyha kiderülne, hogy levelezgetsz valakivel, és másnap, amikor jössz be a suliba, ki lenne plakátozva az aula az irományaiddal?!
• - De... Te is azt mondtad, hogy jó ötlet.
• - Igen, de már nem így gondolom. Hagyd rá, én is ezt teszem. Az ő dolga.
• - Köszönöm Máté! - mosolyodott el Borbála. - Tomi, te akkora egy tuskó vagy!
• - Hé, Borbála! Várj!
• - Máté, te meg hová mész?
• - Beszélek vele.
• - Te sem vagy normális!
• - Sziasztok! Máté meg hová rohant?
• - Szia, Karen. Borbálával szeretne beszélni. A csaj durcás.
• - Miért?
• - Nem tudom. Alapból hisztis, nem is érdekel.
• - Aha, értem. Én is beszélgettem vele, de nem akarja elmondani, hogy mi a baja.
• - Hallod, Karen! Épp téged kerestelek.
• - Na, mond Szandra, rég találkoztunk már. Elképesztő, hogy mindig máshol van óránk, és a folyosón is elkerüljük egymást.
• - Igen, szerintem is kiakasztó. De valójában az érdekelne most, hogy nem tudod, hogy mi van Botonddal?
• - Nem, miért? Nincs suliban?
• - De. De igen van ma suliban, csak még a mostanában megszokottnál is furcsábban viselkedik.
• - Hmm. Nem tudom, hogy mi van vele. Teljesen úgy viselkedik, mint Borbála.
• - Mit mondtál? - kérdezett vissza hirtelen Tomi. -
• - Azt, hogy nem tudom, hogy mi van Botonddal.
• - De nem! Az után.
• - Ja, hát, hogy teljesen úgy viselkedik, mint Borbála.
• - Ez az! Megvan! - jelent meg gonosz mosoly Tomi arcán. -
• - Micsoda?
• - Botond és Borbála szeretik egymást!
• - Mi? Ez lehetetlen. Botondnak Ulrika a barátnője.
• - Igen, de ez nem azt jelenti, hogy őt szereti. Lehet, hogy Botond és Borbála titokban szeretik egymást!
• - Igen Szandra, én is erre gondoltam.
• - Szóval azt akarod mondani Tomi, hogy Borbála azért féltette annyira a tolltartóját, mert ebben voltak a Botondtól kapott levelei?
• - Milyen levelek?
• - Á, Karen. Lemaradtál a nagy attrakcióról. Tomi elvette Borbála tolltartóját, ő meg rohant Tomi után, hogy visszaszerezze.
• - Ó, értem, és akkor Máté most minek ment utána?
• - Gondolom, bocsánatot kér tőle, meg megbeszélik a dolgokat.
• - Jaj, de gáz! Megértő Máté akcióba lép. - nevetnek. -
• - Igen, szerintem is.
• - Óh, olyan ötletem tá... akarom mondani, olyan szuper ötletem támadt.
• - Mi az? Mivel, Botondékkal kapcsolatban, mert akkor...

És a kezdődő cselszövést megszakította a jelzőcsengő, indulni kellett órára, de előtte Tomi, Karen és Szandra megbeszélték, hogy a következő óra után találkoznak a főbejáratnál.

• - Á, Botond, várj meg!
• - Siess Máté, megint beírnak későnek. Vagyis neked most nem is itt van órád.
• - Nem érdekel, és ha megtudod, hogy mit akarok mondani, akkor szerintem te is bevállalsz jó pár „K" betűt a naplóba!
• - Miért? Miről van szó? Történt valami? Mi van nálad?
• - Egy levél. Egyet találhatsz, hogy ki írta.
• - Ne! Borbála! Hogy került hozzád? Add oda!
• - Hé, nyugi haver. Ő küldi neked.
• - De miért veled küldi, hiszen...
• - Majd megbeszélitek. Olvasd, mit ír?
• - „Sajnálom!" Mit sajnál?
• - Lenne egy ötletem, de inkább intézzétek el ti egymás közt. Személyesen!
• - Rendben, kösz haver.
• - Ugyan, nem tesz semmit.

Mindenki bemegy a terembe. Ez az a bizonyos helyiség, ahol Borbálának az előző órája volt. Botond keresi a leveleket, de egyet sem talál. Előveszi a cetlit, amit Máté adott át neki, üzenetet kezd írni a hátuljára, „Mondd, kérlek, mi az, amit sajnálsz? Nem bírom, hogy a folyosón csak elsétálunk egymás mellett, találkozni kéne valahol... valamikor." majd belecsúsztatja a résbe, nem törődve azzal, hogy barátja azt mondta neki, hogy személyesen beszéljenek. A tanóra gyorsan eltelt, szinte csak pár percnek tűnt az egész. Mindenki kiment a teremből, Szandra és Karen maradtak utoljára. Kivették a résből, majd jött a csel.

• - Ó, nézd Szandra, hát nem édes? „Mondd, kérlek, mi az, amit sajnálsz? Nem bírom, hogy a folyosón csak elsétálunk egymás mellett, találkozni kéne valahol... valamikor."
• - Ajaj, itt bajok lesznek. Főleg akkor, ha Borbála más levelet kap, ez pedig Ulrika szeme elé kerül.
• - Ne! Szandra annyira gonosz vagy. - mondja ironikusan Karen. -
• - Nos, mit írjunk?
• - „Mondd már meg, hogy mi az, amit sajnálsz? Nem bírom, ha a folyosón elmész mellettem. Inkább ne találkozzunk sehol, soha többet."
• - Na, szép. És még rám mondod, hogy gonosz vagyok.
• - Menjünk Tomi már biztosan vár minket.

Kellőképpen nagy bonyodalmat szül e levél tartalmának megváltoztatása, Szandra, Karen és Tomi úgy tűnik, elérik azt, amit akartak.

• - Sziasztok, lányok!
• - Szia, Tomi.
• - Szia. Ú, ne tudd meg, hogy milyen számító volt Szandra.
• - Na, köszi, Karen, ne kötekedj! Ezt nem számítónak nevezik. Ez szimplán a jóakarat.

- nevetnek nagyokat. -

• - Most nem értelek benneteket. Mit csináltatok?
• - Láttuk, ahogy Botond levelet írt, és óra utána kicseréltük.
• - De Karen átfogalmazta a levelet, és akkor még én vagyok a gonosz.
• - Nyugi lányok, én is ilyesmire gondoltam. Ugye hamarosan kezdődnek a Tóparti Diáknapok. Botond és Borbála is fel szoktak lépni.
• - Igen, általában szólóban mennek énekelni.
• - Na, én arra gondoltam, hogy elintézhetnénk, hogy legyen egy közös produkciójuk, de előtte ne találkozzanak. Duplán leégnek a publikum előtt, mert a dalt sem fogják tudni, ráadásul kiderül, hogy viszonyuk van egymással.
• - Ez el van intézve. Mármint az, hogy ne találkozzanak. A levél, amit Karen átfogalmazott... hát szerintem elég egyértelmű.
• - Most már érdekel, hogy mit írtatok bele.
• - A lényege annyi, hogy „Botond azt írta", hogy nem akar többet Borbálával találkozni.
• - Értem. Akkor, én elintézem a fellépést, ti pedig folytassátok a levelezgetést az ő nevükben.
• - Rendben, akkor majd találkozunk. Szia.
• - Sziasztok!
• - Szia!

És így folytatódott napokon, heteken keresztül. Borbála és Botond nevében olyan leveleket írtak, amik annyira megzavarták a két szerelmest, hogy még egymás nevét sem merték kiejteni, mivel úgy gondolták, hogy eddig szerették egymást, de most már lehet, hogy csak egyirányú a vonzalom. A verseny hetének keddi napján a Borbáláék számára olyan levelet írtak, hogy a fiú végleg kétségbe esett, a lány pedig sírt és egyre csak sírt. Botond írt egy dalt, majd erőt vett magán és a szöveget elküldte szerelmének. Borbála nem adott választ a fiúnak, csak megtanulta a szöveget és elhatározta, hogy a pénteki fellépésen ezt fogja énekelni, hogy ezzel bebizonyítsa Botondnak, hogy szereti, még akkor is, ha ennyi minden sértőt kapott tőle a levelekben. A fiú ugyan így vélekedett. Az általa választott dal is ez volt, ő is bizonyítani szeretett volna a lánynak. A szerda és a csütörtök mindenkinek nagyon zsúfolt volt, közeledett a nagy nap, Szandráék alig bírtak az indulatokkal, Máté csalódottan nézett végig az előtte néha elhaladó Borbálán és Botondon, akik elvétve egy-egy mosolyt szántak egymásnak. Végre péntek. Sorra olvassák be a fellépőket, már-már lassacskán vége a szólisták névsorának, Botond és Borbála tekintgetnek, hogy mikor, melyikük következik. Elkezdték a duettet éneklők neveit olvasni, az első Borbála és Botond. Egymásra néztek, lélegzetük elakadt. Feltessékelték őket a színpadra.

• - Hé, figyeljétek, most hívják fel őket a színpadra! - mondta Karen visszafojtott nevetéssel. -
• - Igen, kíváncsi leszek rá, hogy kinek mi lesz a véleménye a szedett-vedett kis előadásukról.
• - Ejnye, lányok, ennyire nem lehettek undokok.

Ők hárman az első sorban vidáman kacagtak, míg mellettük Ulrikát elöntötte a méreg. Máté kissé becsapottnak érezte magát, de Botond mielőtt a színpadra lépett volna odahajolt hozzá és megkérdezte...

• - Ez a te műved?
• - Nem, dehogy is. épp arra gondoltam, hogy ti beszéltetek össze Borbálával.
• - Nem, már nagyon rég nem beszéltem vele.
• - Remek. - mondta Máté kissé meglepetten. - Akkor most már tudom, hogy ki csinált és mit. Sok sikert Botond.
• - Uh. Kösz haver, de azt sem tudom, hogy mire számítsak.
• - Jó lesz, hidd el.

A világot jelentő deszkákon állva a fiú és a lány egymás szemébe néztek, elmosolyodtak, megfogták egymás kezét és a közönség felé fordultak. Botond elkezdte dúdolni a dalt, amit Borbálának írt, majd a lány belefogott az éneklésbe, a fiú nem kis örömére, mert az ő dalát énekelte szerelme. Az előadás nagyon jól sikerült, mikor a fellépők lejöttek a színpadról, felettébb vidámak voltak és még mindig nem eresztették el a másik kezét. Odasúgták egymásnak, "Nem akarom elfelejteni!". Tomiék mérgelődve húzódtak félre, majd vették az irányt az iskola igazgatója felé, mert Máté rájött a turpisságra és elárulta a tanároknak, hogy mit műveltek ők hárman. Ulrika dühösen rohant Botondhoz és Borbálához, majd ütött rá kettejük kezére.

• - Mit képzelsz Botond?
• - Ulrika?! Mire gondolsz?
• - Jaj, nem gondolod, hogy elhiszem a kis mesédet? Azt mondtad, hogy nem is beszélgettek...
• - Igen ez így is volt! - vágott közbe Borbála. -
• - Akkor meg hogyhogy duettre jelentkeztetek, és mi ez a dal? Életemben nem hallottam még. Meg különben is miért pont olyan dalszöveget kellett választanotok, ami arról szól, hogy két ember titokban szereti egymást, és valami különös dolog következtében megromlik a kapcsolatuk, és...
• - Elnézést kérek! - mondta az igazgató. - Itt van három diák, akik szeretnének bocsánatot kérni, és mesélni egy kicsit.
• - Botond, Borbála, sajnáljuk, ami történt! Mi cseréltük ki a leveleket, és töltöttünk ki jelentkezési lapot helyettetek a duettre.

Mindenki meglepetten állt a színpad lépcsőjénél. Az igazgató elkísérte a Tóparti Diáknapok rendezvény területéről a három diákot.

• - A lány békát keresett, a fiú pedig a legmagasabb tornyot. - mondta Máté. -

Ezt hallva Borbála elindult a tó melletti kastélyrom felé, ahol annak ellenére, hogy undorodott a nyálkás dolgoktól, kis békákat keresett. Botond és Ulrika szakítottak, bár ez közös megegyezés alapján történt, Ulrika még mindig neheztel a fiúra és Borbálára. Botond megindult a legmagasabb torony, azaz a kastélyrom felé. Ott találkozott a lánnyal, és megbeszélték a történteket.

Hirtelen minden visszaváltozott, ismét a való világban élt a fiú és a lány. A mese vége a szereplők kívánsága végett „Happy End" lett. Történetem véget ért egy gyönyörű éjszakán, ahol végre egymásé lehetett egy fiú és egy lány.